|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
Draugherit gyomrában meteoritkő mérgeként fortyogott a rémület, a döbbent harag ennyi pimaszság láttán, és valami....rejtélyes büszkeség....talán bajtársiasság is....
Átlibbent Abnuh feje felett egy jókora szárnycsapással, ahogy a hatalmas fej, dühvel eltelt, izzó szemekkel, lassan suhant egyre közelebb a fekete kancához.
Hangosan, lustán puffant le Abnuh hátára, pont Nox elé, aztán megfordult, szembe a gigantikus szájjal.
- Abnuh.....térj haza békével....Ha itt ma harcra kerül sor, te azok közt leszel, akik keserűen fogják emlegetni életük végéig.... - mondta kísérteties nyugalommal, kihúzva magát.
Sose tudták meg mi lett volna az óriási szörny válasza a hideg javaslatra.
- Mi...folyik...itt..... - recsegtette meg a levegőt egy új hang.
És a tető pereme mellől lusta szárnycsapásokkal egy ronda, szögletes, fekete sárkány emelkedett ki, nagyjából negyedakkora mint Abnuh.
A vállán meg rideg, kegyetlen pillantással figyelve mindnyájukat ott állt Galbatorix.
Draugheritet meg egyszerre öntötte el megkönnyebbülés és valami kesernyés fura érzés. Talán nem tudta volna megoldani a helyzetet a város önjelült ura nélkül.....de nem lehetetlen, hogy meg tudta volna oldani.....
Abnuh mostmár nyíltan gyűlölködve nézte a lassan föléje emelkedő másik sárkányt. De megnyikanni nem nyikkant meg.
- Abnuh sértőn viselkedett, amit a város vendége kifogásolt - kiáltotta fel gyorsan Draugherit, nem törődve a haragos sziszegéssel, amit erre az óriássárkány hallatott.
Galbatorix elmélázva nézett végig rajtuk, majd jópár percig némán nézte Noxot.
- Eredj utadra. A következő holdtöltéig ne gyere a város közelébe - morogta végül a lila lény, le se véve a szemeit a fekete kancáról.
Abnuh viselkedésében megdöbbentő volt a változás. Mintha megkönnyebbült volna, bár a gyűlölet nem tűnt el a szemeiből, ahogy lerázta magáról Draugh-ot és Noxot, és lesiklott a tetőről az eddig ott terpeszkedő testfelével.
- Ez sokkal rosszabbul is mehetett volna - mondta halkan Draugherit a mellette evező kancának - Abnuh senki fennhatósága alá nem tartozik...Csak azoktól tart, akik valóban erősebbek nála - intett a felettük lebegő duó felé. |
Nox nem tudta megtartani az egyensúlyát, ahogy a hatalmas sárkány teste hullámozni kezdett, így szárnyait széttárva, fokozatosan ereszkedett vissza a lény hátára.
Miközben a hatalmas pofába bámult és Abnuh ráüvöltött, elviselhetetlen nyomást érzett a füleiben. Hiába sunyta őket le, nagyon fájtak és a kezdeti sípolás, amit hallott, lassan teljesen elmúlt és végtelenül, hátborzongatóan nagy csend lett.
A füleiből lassan szivárgott a vér, szemeiből pedig a könnyei potyogtak a fájdalom hatására, de arca elszánt volt.
- Azt hiszed, hogy Te itt valaki vagy? - válaszolt sziszegve kérdéssel a kérdésre.
- Azt hiszed, hogy bármit megengedhetsz magadnak? - folytatta, egyenesen a sárkány szemeibe bámulva.
- Azt hiszed, hogy félünk tőled? Vagy, hogy megfélelmlíthetsz minket?
- Elárulom Neked, hogy az összes kérdésre a válasz... a NEM.
Nox szemei úgy szikráztak, akár a villámok egy sötét éjszakai égbolton. Bár méretben nevetségesen festett a hatalmas sárkány hátán, mégis sziklaszilárdan állt ott, büszkén és peckesen. |
Draugherit értetlenül nézett a kanca után. Hova megy? És miért?
De...ha jobban belegondolt abba, aminek Nox szem- és fültanúja lett, talán jobb is így. A harag, a szégyen és a fájdalom még mindig fojtogatta, hiába próbált lecsillapodni.
Nox alighanem adott a szörnyeteg szavára, és inkább nem kér a társaságából.
A szárnyait megához húzva indult el lefelé, remélve, hogy Noxnak nem esik baja a városban, és nem adja tovább, amit hallott.
Aztán néhány pillanattal később Draugh ugyancsak hálás lehetett a sárkányképességei hüllő vonulataiért: olyan egetrázó üvöltés remegtette meg az egész épületet, hogy másképp biztosan leverte volna a lábáról az ereje!
Megpördült, és visszarohant a tetőhöz. Mi történhetett? Megtámadták a várost?!
Az elé táruló látványtól tátva maradt a szája...Azt ugyan sejtette, hogy az üvöltés Abnuh szájából jött, csak az okát volt képtelen elképzelni.
Most végignézhette, ahogy az irdatlan test egy földrengés erejével megbokrosodik, hatalmasat dob magán, aztán Abnuh hatalmas feje a háta fölé tekeredik.
- Mit képzelsz magadról, te féreg?! - bömbölte a hatalmas sárkány, olyan hangerővel, hogy az már fájt a félsárkány füleinek.
Aztán megfagyott az ereiben a vér, minden benne élő tűz ellenére.
Abnuh hátán Noxot látta meg, amint épp összeszedi magát, és szembenéz az óriási lénnyel!
Csak nem ő....?! |
Noxot végül kizökkentette ámulatából az egyenesen rászegeződő, hatalmas szempár.
Méghogy Ő bárkié is lenne?! Felháborodásában már épp felszívta magát, hogy jól megmondja a magáét, de Draugherit gyorsabb volt, így végül nem szólalt meg.
Aztán Abnuh szavai megfagyasztották körülöttük a levegőt. Nox eltátotta a száját ekkora tiszteletlenségen. A félsárkányt nézte hátulról és nem értette, miért hagyja, hogy a másik így viselkedjen vele és miért nem vág vissza, vagy teszi helyre.
Nox nem tudta olyan gyorsan lekövetni Draugherit megpördülését, mint kellett volna, így kezdetben tolatva indult elfelé, ám így megnézhette magának a félsárkány arcát. A sötétben ugyan nem látott sokat, de így is elég volt annyi, amennyit igen.
Abnuh pedig túllépett minden határt az utolsó szavaival.
Úgy tett, mintha éppen megfordulni készülne, ám félúton (amikor éppen a semmi felé nézett), elrúgta magát a párkánytól és a semmibe vetette magát. Jó ideig zuhant zárt szárnyakkal, hogy kikerüljön a sárkány közvetlen közeléből és figyelméből, mielőtt széttárta egyébként ködös, most csak tollas szárnyait. Gondolatban már számos módon felnyársalta a sárkányt, de mindegyikhez mágiára lett volna szüksége. Ami jelen pillanatban viszont nem állt rendelkezésére.
Szerencséjére viszont képes volt teljesen beleolvadni a környezetébe a színével és azzal, hogy varázstalan volt...
Így tehát leírt egy jó nagy kört, leginkább csak vitorlázva, hogy a levegőben se keltsen rezgéseket és a sárkány fölé került.
Először elámult a bestia méretein. Nem is látta a sárkányt teljes egészében, a teste egy része beleolvadt a sötétségbe. De ha őszinte akart lenni, őt elsősorban csak a feje érdekelte.
Vett egy mély levegőt, lehunyta szemeit és összezárta szárnyait, hogy esztelen zuhanásba kezdjen. Csak az utolsó pillanatban tárta szét őket újra, hogy annyit lassítson magán, amennyi feltétlenül szükséges volt saját csontjai épségének megőrzéséhez. A pozícionálás tökéletesen sikerült: pontosan a sárkány első nyakcsigolyájára érkezett. |
Az óriássárkány-származású szörnyeteg minden egyes alkalommal felidegesítette Draugheritet. Csak azért nem tartott Abnuhtól, mert mindketten tudták miféle erisziek időznek a város mélyén, és ez mindenképp fékentartotta a hatalmas szörnyeteget.
De újra és újra és újra visszajárt éjjelente. És nem csak abból a célból, hogy a félsárkányt felzaklassa. Abnuh a város legbaljósabb alakjaival tartott éjjelente találkákat, amennyire csak lehetett, törekedve rá, hogy az erisziek a lehető legkevesebbet tudjanak a tevékenységéről.
És ez aggasztó volt. Hatalmas mágiának parancsolt, és nagyon kevés szabályt vagy törvényt tisztelt, mindezt a származásának hála......
Sose szolgálta a Sötét Nagyurat. Senki oldalát sem szolgálta. Csak a sajátját....
- Abnuh....A városban így sincs rend. A látogatásaid, és a hozzád hasonlók mahinációi még azt a kevés harmóniát is szétzilálják, amit felépítünk! Sokaknak ártasz! Miért nem vagy képes egy kicsit másszemzögéből is nézni a világot?! - dühöngött kissé letargikusan, az eleve vesztes viták keserűségével Draugherit. Annyiszor előadták már ezt a vitát....
Csakhogy......az irdatlan lény szemeinek fókusza hirtelen elfordult Draugh-ról.
Egyenesen rábámulva a kissé mögötte és mellette álló Noxra.
- Nohát...Micsoda bűbájos lény! Csak nem......a tiéd? - remegtette meg a levegőt a sárkány hangja, ezúttal eltelve kaján gúnnyal...
Draugherit szarva úgy izzott fel, akár valami csillag az éjben, ahogy Nox elé tekeredett, fenyegetően kirázva szárnyait az eddigi szoros tartásból.
- Elég legyen! - bődült el - Ártani és bajtkeresni jársz csak ide! Veszélybe sodorsz ezreket! EGyáltalán nem vagyok partner az ostoba kis játékaidban! El kellene tűnnöd innen, mert a világon semmit sem fogsz elérni a homályos üzelmeiddel! Őt pedig hagyd ki ebből!
Persze nem kellett mondania kit. Felmeresztett nyakával, töviseivel, szárnyaival egy kész barikádot alkotott Nox előtt.
Abnuh szemei viszont hirtelen összeszűkültek, és a levegő szinte megtelt valami rosszindulatúval és fenyegetővel. A Sötétség Birodalmában ritkán volt hideg. A levegő inkább mindig kissé semleges vagy langymeleg volt a sok varázsnak hála, ami benne feszült.
Ott, a nagy kastély tetején mégis mintha jeges szellők hűtötték volna le az éjszakát.
- Szép szavak egy fattyútól, aki mindenki haláláért felel, akivel csak összeakadt élete során...
Draugherit úgy dermedt meg, mintha eltalálta volna egy bénító mágia.
- Ebben mindketten nagymesterek vagyunk - nyögte ki végül kegyetlenül, hosszú csend után.
Aztán megpördült, és szinte erőszakosan maga előtt tolva Noxot, elindult lefelé a tetőről.
- Sose leszel bajnok az életben! Gyenge vagy! - zúdult utána átokként még Abnuh rettenetes hangja kárörvendően.
|
Nox hálás volt, amiért Draugherit megtartotta. Bár ő is kapaszkodott és tartotta magát, ám a lény érkezése akkora lendülettel járt, hogy ha egyedül van, egészen biztosan lerepül a párkányról.
Az első riadalom után ki-kilesett, hogy szemügyre vehesse a hatalmas lényt. Vagyis sárkányt. Tátott szájjal, ragyogó tekintettel bámulta a gigantikus méretekkel bíró, Abnuh-nak nevezett példányt.
Szóhoz sem jutott ámulatában, csak bámult ki a fejéből, mint egy csikó, aki először lát tengert.
A sötétben nem is látta az egész sárkányt, csak a föléjük tornyosuló hatalmas pofát, a méterekben mérhető fogazatot és lóméretű pikkelyeket. Igazából csak nézte és nézte a sárkányt és próbálta felfogni, amit lát... de ez meghaladta minden korábbi tapasztalatát és fantáziáját... gyakorlatilag teljesen sokkolódva állt és el se jutott hozzá a két lény kellemetlen szóváltása. |
Draugherit épp ki akarta fejezni az örömét, hogy mehetnek (éjjel tényleg nem szerettek feljárni ide), mikor egy hatalmas dobbanás csaknem leverte őt a lábáról!
Holott ez képtelenség kellett volna legyen....
Az egyik szárnyával saját magát, a másikkal Noxot támasztotta, aztán fintorogva és lassan ébredő dühvel a tető felé fordult, majd kilépett a kis védelem alól, amit eddig a helyük kicsi fedele jelentett.
Pont felülről forró lehelet csapott le rá, és ahogy felfelé tekerte a nyakát, egyenest egy kedélyesen lefelé bámuló, elképesztő méretű sárkányarcba nézhetett bele.
- Abnuh....Még mindig nincs itt helyed - hörögte haragtól fuldokolva Draugherit.
- Meglepő - remegtette meg a levegőt fájdalmasan hangos szavaival az óriási sárkány - Annyi lény jár ide....Épp nekem nem örülsz? Milyen szép szál legény lett belőled, kölyök!
Draugherit szemei izzani kezdtek, és lassan, tagoltan válaszolt:
- Annak már régen vége, hogy így beszélhess velem!! Egy senki vagy! Számomra nem létezel! Akárhányan jönnek is ide, sosem lesz itt helyed!!! |
- Őszintén azt se tudom csak a szemeimre támaszkodva felmérni, hogy mekkora ez a tető. - vallotta be. Ha meglenne a varázsereje, ez nem okozhatna gondot, de most... most gondot okoz.
- Megdöbbentő méretek uralkodnak itt. - mondta ámuldozva. - Egy eltaposható hangyának érzem magam... És elmondásaid alapján még nem is láttam a legnagyobb lényeket, akik meg szoktak erre fordulni... Ámulatba ejtő, komolyan.
Egy darabig még nézelődött, ámuldozott, csodált mindent, amit látni lehetett erről a biztonságos helyről. Nem tudta, mennyi ideig állt ott és bámult meg élőt és élettelent egyaránt, mielőtt Draugherithez fordult volna:
- Azt hiszem, kibámészkodtam magam. |
Draugherit lesunyta a füleit, mikor a lény földetért.
- Sok ilyen jön éjszakánként. Lesz, aki bemegy a főterembe, lesz, akihez idejönnek. Lesznek még nagyobbak, bár talán nem ma éjjel. Azokhoz feljönnek, akik keresik őket.... - mondta halkan.
- Hinnéd, hogy ez nem az egész várkastély teteje, csak a hajdani drágalátos Nagyúr magánpalotájának a teteje? - kérdezte végül egy gonoszkás vigyorral. |
Nox, akár egy gyerek, tátott szájjal próbálta felfogni mindazt, amit látott. Több helyen le is maradt, amit aztán szapora léptekkel kellett ledolgozzon.
Szemei ragyogtak, amikor megpillantotta a végtelen, fekete égboltot a hatalmas, egyenes tető felett.
- Hűűűűű.
Aztán gyorsan behúzta a nyakát, vissza a féltető alá, mert hirtelen hatalmas szél kerekedett és a sötétből egy szempillantás után egy hatalmas lény sötét körvonalai rajzolódtak ki.
Amikor korábban Draugherit azt mondta, hogy sárkányoknál nagyobb lények is le szoktak itt szállni, a kanca azt gondolta, ez csak valamiféle túlzás lehet. Hát most saját szemeivel is láthatta az egyik hatalmas óriás megérkezését. A tető egészen beleremegett, ahogy a hatalmas testű, hatalmas szárnyű szürke teremtmény leszáll.
Nox épp kérdezni akarta, hogy az addig rendben, hogy egy ekkora lény ide megérkezik, de hogyan jut el egyik helyről a másikra? Ám mire kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, elakadt a lélegzete: a hatalmas lény megrázta magát és összement! Persze még így se lett kicsi, de korábbi méreteihez képest apróság lett. |
Draugherit bólintott, és elindultak a kisebb sugárútnak beillő úton, ami a várkastély szíve felé vezetett.
Idebenn persze látszott, hogy az erőd most inkább látszott városnak, mint egyetlen hatalmas építménynek. A hihetetlenül vastag külső falakon és a tornyain belül minden kész káosznak látszott, paloták és laktanyák váltakoztak nyitott, széles utakkal és udvarokkal,csarnokok nyíltak mélységek felett átívelő kecses hidakkal.
Draugh a jelek szerint próbálta kerülni a tömeget, egyre érdekesebb utakra vezetve Noxot: paloták külső, díszítésnek tűnő párkányain egyensúlyoztak végig, laktanyák tetején, a gerincen masíroztak, meg lehetetlen, rejtett kis sikátorokból nyíló szűk csigalépcsőkön tekeregtek fel.
Aztán egyszercsak, egy ereszt megkerülve, egy féltető alól kilesve, egy végtelen síknak látszó fekete lapályra bukkantak.
Felette a végtelen fekete éggel...... |
Nox figyelmesen hallgatta Draugheritet és el-elidőzött tekintete a különféle lényeken. Sajnálta, hogy éppen ilyen állapotban kell most itt lennie, ugyanakkor örült is, hiszem ha minden rendben lett volna, szinte kizártnak tartotta, hogy eljött volna el. Valóban... miért nem járt ő gyakrabban erre? Korábbi formáját tekintve olyan nagy veszély nem fenyegette volna, ha figyelmes, körültekintő és óvatos. Ellenben most... szinte öngyilkosság, amit csinál. Igen, viszont most nincs más választása...
A kilátás megszemlélése persze nem tartozott a kényszerű tevékenységek közé. Az volt az ő "jutalma". És szeretett volna élni is a lehetőséggel, így hát arca felderült, amikor a félsárkány felajánlotta, hogy a kockázat ellenére szívesen felkíséri.
- Rendben, vállalom! - válaszolta bólogatások közepette, gyorsan, mintha attól tartana, hogy az eriszi hirtelen megváltoztatja a véleményét.
Teljesen izgalomba jött, legszívesebben rohant volna. Csak remélni merte, hogy ez nem rí le az arcáról teljesen, vagy a viselkedéséről. |
Draugherit megütközve, aztán döbbenten meredt Noxra. Mi szépet kereshet egy lény a Sötétség Birodalmában?!?!?!
Egy apró fejcsóválással elűzte a döbbbenetet.
- Nézz oda! - biccentett diszkréten egy épületrész sarka felé. Még csak el se próbált bújni az a furcsa csapat lény, akik a saroknál ácsorogtak.
Elsőre nagyjából hobbitméretű, sovány, köpenyes gnómoknak látszottak. De néha a csuklyák alól kivillant egy fekete rókához hasonlatos orr, a köpenyek alól mancsos, karcsú hátsó lábak villantak ki....és vagy a köpenyek alól, vagy némelyik csuklyájának ujjaiból hatalmas, inas, fekete, szinte növényi eredetűnek tűnő, kemény bőrrel fedett kezek tünedeztek elő. Az ujjak végén tőrnyi hosszúságú, egészen késforma karmokkal....
- Ha kimész a tetőkre, az éjjeli...forgalommal lehetnek bajaid. Az ilyen, eredetileg is a Sötétségbe tartozó lényeknek éjjel senki se parancsol. Nem mondom, hogy feltétlen megtámadnának, de....nem lennének rád tekintettel. Éjjel a tetőn azok a lények szállnak le, akik az itteni, kastélyban élő lényekkel akarnak kapcsolatba kerülni, valamit elintézni. A nagy többség lényegesen nagyobb, mint egy átlagos sárkány, és nem nézik hova szállnak le, vagy kinek ártanak a puszta mágikus jelenlétükkel.
Draugherit elgondolkozva pillantott még egyszer a tőrkezű lényekre.
- Kiharcoltunk egyfajta békét itt. Egyfajta rendet. Elfogadják a fennhatóságunkat. De nem korlátlanul. Éjjel kevesebb szavunk van. És az is csak a falakon belül.
Noxra nézett. Aztán hirtelen döntött.
- Ha vállalod a felelősséget, felviszlek. Jobb ha tudod, mit is értünk itt el. Ha már máshol mindent elvesztettünk - mondta kesernyés mosollyal. |
Kicsit félrehúzódtak a tömeg közepéből, hogy kevésbé részesüljenek a taszigálásokból.
- Igen, még mindig érzem. De most nem teljesen egyértelmű. - kicsit elmélázott.
- Helyesebb lenne, ha azt mondanám, hogy több irányba is érzek ilyesfélét.
Kicsit elhallgatott és körbenézett.
- Miért nem ajánlod a tetőket? Biztosan nagyszerű ott a kilátás... Nem minden nap jár erre a magamféle lény... Szeretném látni a kilátást, amit nyújt. - vallotta be kissé szégyellve. |
Draugherit kicsit lemaradva követte a pegazust, aztán, mikor végre bepréselődött a kapun, csatlakozott hozzá.
- A kastélyban most csak nyolc szintet használunk. A pincéket, miután kitakarítottuk őket, lezártuk. A tetőkre felmehetsz, de nem javaslom. A többi szinten szabadon mehetsz bárhova, senki sem fogja utadat állni.
Fürkésző pillantást vetett a másik lény arcára.
- Még mindig érzed, mintha húzna magához valami? |
Nox legyintett egyik szárnyával.
- Nem gond. Majd azonosulok a tömeggel. Így, hogy látom őket, azért sokkal egyszerűbb lesz, mintha csak azt érezném, hogy valakik taszigálnak, valamiért, valamerre...
Azzal be is vetette magát a tömegbe és hagyta, hogy sodródjon a legkülönfélébb lények társaságában, egyre közelebb a kapu felé, majd egyenesen át alatta. |
Draugherit lecsapott fülekkel bólintott.
- Nem vagy vele egyedül. Ezek közül némelyiket csak itteni sötétlények tudják érzékelni. De nekünk azok, akik a kastélyba tartanak, nem akarnak ártani. Inkább lépjünk ki. Minél előbb be akarok érni a kapun - mormogta feszülten.
A lapály szerencsére nem volt végtelen hosszú, és nemsokára az egyik irdatlan kapu előtt álltak. Az itt-ott karókra szúrt kis mécsesszerű, halványfényű gömbök engedték látni, hogy szó szerint lények százai furakodnak épp befelé nagy igyekezettel.
Draugherit Noxra nézett.
- Óvatosságból bűvkörök százai lettek a kastély köré emelve. Én ezek miatt nem tudok berepülni, a biztonság kedvéért a sárkányokat és mindenkit, aki az erejükkel bír, csak a túloldali kapu szakaszán engedi be a varázs. Te, mivel nem vagy eriszi, szintén nem fogod tudni kikerülni azt - és itt reményvesztett pillantást vetett a tömegre - hogy gyalog keveredj be a falak mögé.
Az utolsó szavaknál szinte elnézéstkérő volt a hangja.
És bosszús. |
Nox kifejezetten kellemetlenül érezte magát, mert egy-két mozgó, suhanó alakon kívül semmit és senkit se látott...
- Azt hiszem, lesz itt némi gond - állapította meg végül és úgy döntött, hangot ad a problémának is - Nem érzékelem őket... Csak párukat. |
Ahogy leértek a lapályra, ami a kastélyig vitt, Draugherit fintorogni kezdett.
- Ne ijedj meg tőlük...Nem vagyunk egyedül.... - morogta.
A sötétségben több száz kisebb lény kezdett el csatlakozni hozzájuk az útjukon. Vagy inkább: kezdtek osonni el mellettük.
Némelyiküket Draugherit sem láthatta, annyira mágiába rejtőztek, vagy nem is volt látható formájuk.
- És ne is támadj rájuk, ártalmatlanok - mormogta újfent, amikor egy ökörnyi pókszerű valami suhant el kellemetlenül közel hozzájuk, bár láthatóan leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a lehető leggyorsabban elérje a kastélyt.
- Nagyon sokaknak nem biztonságos odakinn éjjel - sóhajtotta a félsárkány fáradtan. |
Nox egy darabig még fürkészte Draugherit arcát. Végül úgy döntött, hagyja, hogy a mén ne válaszoljon a kérdésére érdemben, mert szerinte az egyértelmű volt, hogy nem attól tart, hogy az erisziek megeszik reggelire. Viszont attól igenis tartott, hogy fogják fogadni.
Bár... Draugheritnek igaza volt... itt kinn valóban semmi esélye, így bármi is vár rá odabenn, az csak jobb lehet annál, mintha kinn marad.
- Rendben. - válaszolta végül és követte Draugheritet az ösvényen lefelé. |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.