|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.23. 20:29 - |
 Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.
És Ő egyébként sem félt a sötétben. Csak unatkozott.
'Bár jönne valaki! Még Mirautnak is örülnék, padig mi csak nagyritkán találkozunk és akkor is harc a vége...Már amikor nem kell valami világmegmentő akciójában vigyáznom rá és szövetkeznem vele.' |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Kissé lelógatott fejjel nemet intett.
- Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Anduryával Asylonékat kerestük itt. - válaszolta rövid morfondírozás után. Apró grimasz szaladt át az arcán, miközben tudatosult benne, hogy elvesztette korábbi utazótársát. Szégyellte magát, amiért nem emlékszik semmire, és ezért felettébb tehetetlennek érezte magát! Ugyanakkor égett a vágytól, hogy végre megtalálja gyerekkori pajtását, és nem akarta az időt még tovább vesztegetni. Andurya azonban lehet, hogy hozzá hasonlóan, tehetetlenül fekszik valahol itt, a szilárd pontok valamelyikén. Nem hagyhatja csak úgy itt!
- Te emlékszel valamire? Te is a Sötétségben voltál eredetileg, vagy téged messzebbről rántott be? - érdelődött, hátha a kanca tud valamit. Elvégre ő ki tudott szabadulni a láncokból, ő viszont nem... |
- Szóval te lennél Zenit? - visszhangozta halkan, a lényt méregetve az oldalán. Nem ilyenre emlékezett a többiek emlékeiből....De valahogy...ha a szemébe nézett, tudta, hogy nincs oka kételkedni. Jobban hitt azoknak a szemeknek és majdnem-emlékeinek, mint az eriszi emlékeknek!
Igen, ez az a csikó....
Sokévnyi emlékár suhant át az elméjén, és pár percig nem tudta mit mondjon. Ez a lény nagyon sokáig szenvedett az apja miatt! Vajon mennyire emlékszik az akkori időkből?
- Te emlékszel rá, hogy hogyan kerültél ide? Vagy ki hozott ide? - kérdezte végül. |
Egy nagy szusszantás közepette megrázta magát, gyorsan végigvizslatta magát, kinyújtóztatta szárnyat és megmozgatta lábait, majd elégedetten horkantott.
- Tudom, hogy ki vagy - nézett kiszabadítójára. - Köszönöm, hogy kiszabadítottál. Én Zenit vagyok. |
- A nevem egyébként Kárhozat - szüntette meg a varázslatot. |
- Nekem az előbb a félelmem és a dac segített felkelni, hasonló állapotból. Ugyanígy az elememmel, a Sötétséggel próbállak majd felrántani. Nem tudom te milyen elemű vagy, ne ijedj meg! Nem foglak bántani.
Finom rezgések, hullámzások áradtak ki a szarvából. Lassanként besűrűsödve, egymással összefonódva, a környező, levegőben érezhető Sötétségnél is erősebbé válva körülfonták Zenitet. Olyan szorosan tapadt a peguni bőrére a mágiája, hogy beférkőzött a különös, még most is alig érezhető béklyózó varázslat alá. Egyre erősebbé és erősebbé, egyre sötétebbé váltak a mágia szálai, egyre sűrűbben fonták körbe a pegunit...
És egy iszonytató roppanás kíséretében milliárd szilánkra robbant szét a béklyó, ahogy Zenitet talprarántotta maga mellé... |
Elkerekedett szemekkel meredt a fölé hajoló arcba. Hirtelen azt se tudta, mit gondoljon és hogyan viszonyuljon az unikornishoz! Tanácstalanságában, csak pár szót bírt kipréselni magából.
- Azt megköszönném.
Hitetlenkedve meredt továbbra is a fölébe tornyosuló alakra. Valóban a NagyÚr lányát látja most maga előtt? Vagy az egész csak káprázat és ámítás? |
Jónéhány pillanatig hallgatott, merőn nézve a fekvő alakra.
- Akkor onnan ismerlek. Te is az apám fogságában voltál, akárcsak én, életem java részében. Bizonyára láttalak a Kastélybeli neveltetésem alatt - mondta végül halkan.
Még közelebb lépett, közvetlen lenézve a fekete pegunira. Valahogy úgy érezte ezek után nem kell tőle félnie. Vagy csak nem akart tőle félni.
- Ha akarod, segítek kiszabadulni. Engem is így hagytak itt, kicsit távolabb...hát...nos...valakik. Nem tudom kik. |
Pillanatok alatt olyan mérhetetlen düh fogta el, amit szinte képtelen volt magában tartani. Hatalmas kísértést érzett, hogy az unikornisra (mert közben megbizonyodosott róla) zúdítsa, de végül uralkodott magának.
- Szolgája? - csattant fel indulatosan.
- Sokkal inkább a rabja! - prüszkölte és tekintetét elfordította a jövevényről. |
Lassan annyira közelebb óvakodott, hogy már csak pár méter volt köztük. Lenézett a szabadulásért küzdő pegunira, és amellette, hogy kicsit meglepte, hogy még mindig nem érzi vagy látja a béklyózó mágia fonatait, megbizonyosodott róla, hogy igenis, valahonnan ismeri.
- Te is itt éltél...sokáig... - mormolta távoli hangon - A Sötét Nagyúr szolgája voltál? - tette fel végül magától értetődő hangnemben a kérdést. |
Zenitnek nem jelentett semmit, amit az idegen mondott. Mert számára a jövevény idegen volt.
Mióta az érkezőt figyelte, meg sem moccant, most viszont már nagyon elgémberedett, így kénytelen volt mozgolódni. A mozgás alatt felfedezte, hogy visszatért belé korábbi energiája. Már cseppet sem esett nehezére a mozgás, és bár továbbra is valami béklyóba kötötte, már nem érezte annyira reménytelennek a szabadulás esélyét.
- Sajnálom, de én nem ismerlek fel téged. - válaszolta, nem sértésnek szánva szavait. |
Közben lassan-lassan mégis közelebb ért, bár minden lépésnél megfontolta, hogy megáll és nem megy tovább, vagy épp otthagyja ezt a valakit.
Nagyjából húsz méterre lehetett, mikor végül megállt, mert a szemei elárulták neki, hogy egy fekete pegunit néz, aki valahogy le lett láncolva valami mágiával, épp úgy, mint ezek szerint korábban ő is. Legalábbis elég lehetetlen tartásban feküdt a talajon, és úgy tűnt nagyon fel szeretne kelni.
Aztán egy gyanú, a korábbi különös érzet és a figura viselkedése összekattantak a fejében.
- Én ismerlek téged - mondta halkan, zavartan, de tudta, hogy a lény innen már hallhatja őt.
És azt is tudta mostmár, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben! |
Zenit elmosolyodott a kiabáláson és kezdett kissé felengedni.
- Az vagyok. - válaszolt vissza és közben azon gondolkodott, hogyan tudná megakadályozni a lény további közeledését anélkül, hogy elárulná, tart a másiktól.
- Gondolom Te is, ha ilyet kérdezel.
Megköszörülte torkát, minek következtében már csaknem teljesen visszanyerte eredeti hangját.
- Ám ez nem jelent semmit. Ha gyanúsan, vagy fenyegetően viselkedsz, meg foglak támadni. - közölte olyan egyszerűen, mintha az időjárásról csevegnének éppen. |
Úgy meglepte a válasz, hogy összerezzent, és égnek szegezett fülekkel, elkerekedett szemekkel nézett vissza az akárkire.
- Miért, te talán nem idevalósi vagy?! - kiabálta végül vissza felpaprikázva, mikor megtalálta a hangját. Nem tűnt túl értelmesnek egy sötét lénytől ilyen felsőbbségesen viselkedni a saját fajtájával....De legalább már nem érezte úgy, hogy félnie kellene tőle. Valahogy elég ostoba dolog lett volna egy ilyen megszólalás, és utána támadni. De azért óvatos volt, miközben tett még néhány lépést. Kezdte megérteni, hogy azért olyan furcsa a másik fekete akárki a számára, mert valószínűleg szárnyas!
- Te....te valami birodalmi vagy, nem? - kérdezte bizalmatlanul. Aztán úgy gondolta, hogy kétszer sem biztos, hogy a lény hallotta így, ezért megismételte kiabálva:
- Te birodalmi vagy? |
Zenit egyre jobban meresztgette a szemét, ahogy a sziklának, vagy hegynek vélt dolog kezdetben mocorogni, majd pedig mozogni kezdett! Miközben szárnyait meg-megfeszítve próbált szabadulni és talpra állni, azon merengett, milyen keveset is tud valójában a Sötétségről, pedig eddig azt hitte, elég sok mindent megélt már.
Minden alkalommal, amikor fizikai erőkifejtést tett, végighullámzott rajta valami, ami után még sokkal fáradtabbnak érezte magát, mint ami megmagyarázható lett volna. Olyan erőtlennek érezte magát, hogy hamarosan fel is hagyott a próbálkozásokkal. Nem volt kedve semmihez, beletörődött helyzetébe és még a félelem sem kerítette hatalmába, amikor valaki közeledni kezdett.
Már biztosan tudta, hogy egy lényről van szó. Ám minden információ, amit sikerült megtudnia, nem töltötte el egy cseppnyi örömmel, vagy motivációval sem.
Szemeit lehunyva, fejét a hideg földre eresztve úgy érezte, pillanatok alatt több Birodalomnyi távolságba került fizikai valójától. Kutatott magában, kereste az okokat, amiért mot olyan lehet, amilyen és amiért abba a helyzetbe kerülhetett, amiben van.
Nem kellett sokáig gondolkodnia, mert a magány hamar belsőjébe mart. Emlékei örvényleni kezdtek, de akárhány alak is rajzolódott ki, hamar füstté vált, hamarabb, mint hogy arcaikat kivehette volna és felidézhette volna közös élményeiket.
Egy nem is olyan messziről jövő kiáltás zökkentette ki mélázásából, aminek következtében egészen felélénkült. Megkereste figyelmével az idegent és igyekezett elméjét felfrissíteni és felkészíteni, bármilyen eshetőségre. Igaz, hogy új életet kapott a Sötétségben, de nem szándékozik itt is végezni.
Elsőre nem értette a lény szavait, mert túlságosan mélyre zuhant önmagában. Most azonban, hogy már figyelt, így értett és látott. Mivel túl sokáig várt a szabadulással, kénytelen-kelletlen a földön kellett maradnia. A lény már túl közel volt. Úgy döntött, amíg a lény tartja a távolságot, nem tesz semmi fenyegetőt. Végtére is jelen helyzetében ő maga volt hátrányban, így mindenféleképpen igyekeznie kell a legjobbat kihozni a helyzetből.
- Nem tartozom válasszal senkinek, aki a Sötétségből való.
Igyekezett komoly, határozott hangot hallatni, ám ez a legnagyobb jóindulattal sem sikerült neki. Hangja úgy csengett, mint aki hetek óta meg sem szólalt! Ám ezzel most nem volt ideje foglalkozni. Kevés olyan dolog volt jelenleg a Sötétségben, amiért elfordította volna figyelmét az idegenről. |
Olyan elcsigázott volt, hogy fájt az ébredés - ez volt az első gondolata. Úgy érezte magát, mintha hatalmas menekülésen és óriási csatákon lenne túl! Valami talajon feküdt valahol, egyedül - legalábbis nem hallott hangokat, amik más lényekre utalhattak volna.
Tényleg egy kihalt csatamezőn vagy valami pusztán heverne magára hagyottan?
Dehát az lehetetlen! Csak épp nem emlékezett rá, hogy mégis mi okozhatta ezt a fáradalmat, amitől az ébredés is alig-alig sikerül. Összeszedte magát, és kinyitotta a szemeit. Ahogy a tudata túljutott a siránkozáson és kifelé fordult a figyelme, azonnal rájött, hogy hol van. Nem is kellett látnia. A Sötétségbe került!!!
Megfagyott az ereiben a vér. Ha valakinek, hát neki semmi keresnivalója nincs itt!! Körbeforgatta a fejét, de a szemei egyelőre tényleg nem szolgálták ki. Nem érdekelte. Kinyújtotta az érzékeit, ízlelgette a Sötétséget maga körül. Aztán rémülten visszavonult a saját elméje biztonságába, amikor nem is olyan messze megérzett egy másik lényt! Vajon ki lehet? Ellenség? Ő hozta volna ide? Mit akarhat tőle?
Talpra akart kecmeregni, hogy ha kell, vakon is, de fusson, rohanjon, akárhogy csak el innen, vissza a......
A pánik is megfagyott benne. Nem is emlékezett rá honnan és hogy került ide! Az biztos, hogy az erisziek közt kellett lennie. Most is ott kellene lennie. A testőrei közt. Biztonságban.
Tulajdonképp most döbbent csak rá, hogy a díszkíséret, amit olyan sokszor lerázott, most e pillanatban iszonyúan hiányzik neki....
Gyorsan újra küzdeni kezdett a tagjaival, egyre nagyobb erőbedobással, mert ha az az idegen kicsit messzebb valóban nem barát, vagy épp az elrablója, nem akart fekve szembenézni vele. Bár a kiszolgáltatottság szörnyű érzése, hogy valami nagy veszedelemmel egyedül kell szembenéznie, szorongatta a torkát. De nem fogja magát olcsón megadni!!!
Harmadik nekikeseredett, mindenre elszánt próbálkozását siker koronázta: sikerült maga alá dolgoznia a lábait, és egy nagy lendülettel felállt. Mintha valami lecsusszant volna róla, mikor mind a négy lábát ki tudta végre nyújtani: a látása kitisztult annyira, amennyire ez a Sötétségben lehetséges volt, és egy kicsit erősebbnek is érezte magát.
Zavartan lenézett maga köré, de nem látott semmit. Pedig meg mert volna rá esküdni, hogy valami volt rajta, csak a rémület, a dac, az élni akarás vad keveréke eléggé erőssé tette, hogy leküzdje. Hogy lehet, hogy nem érzi a mágia nyomát? Csak képzelődött volna? De akkor mire volt a bénult kimerültség, az izmai, a lábai tehetetlensége? A tudata ködössége...a látása....
'Mi folyik itt?' uralkodott el rajta a félelem, miközben a környezetét pásztázta.
Gyorsan arra fordult, amerre az idegent érezte korábban, és néhány mély levegővel nyugalmat erőltetett magára. Muszáj visszanyernie a nyugalmát. A tudata erejét. Muszáj! Talán az az egyetlen esélye.
Elszántan várta, hogy meghall valamit, vagy megérez valamit, ami a felé tartó ártó szándékról, őt figyelő elméről értesíti.
Aztán Kárhozat lassan-lassan rájött, hogy semmi ilyesmi nem várható. Nem is tudta meddig várt ott, remegve az idegességtől, a harc rettentő ígéretétől, mindenre megrezzentve a füleit, és támadásra készen izzítva magában a mágiát.
Aztán egyszercsak abbahagyta. Nem közeledett senki. Nem akarták megtámadni. Teljesen egyedül állt a Sötétségben, ahol valaki otthagyta megbéklyózva. A bizonyosság szétáradt benne, és kicsit megnyugodott, habár nagyon magányos érzés volt ez a nyugalom.
'Mi ez, valami őrült tréfa???' szörnyedt el jobban belegondolva, de a szíve mélyén érezte, hogy annál sajna rosszabb helyzetben van.
Nem. Nincs egyedül, jutott eszébe. Óvatosan, icipici foszlányt engedve csak meg magában a gondolatnak, újra kiterjesztette az elemét és az elméjét. Aztán újra visszaszökkent magába. Jól gondolta! Az a másik még mindig ott van valahol előtte. De ugyanolyan messze, mint korábban.
Talán őt is így hagyták itt? Vagy csak egy sötét lény, aki őt figyeli?
Akár így, akár úgy, meg kell tudnia ki lehet az. Eriszi sajnos biztosan nem...De ha barátságos lény, talán segíthet. Ha ellenség, nem hagyhatja maga mögött....
Lassan, szarvát előreszegezve indult neki a távolságnak, minden lépésen rágódva kicsit. Ahogy a másik felé óvakodott, egy-két részletet ki tudott venni, de nem sokat. Nem a látása hibája volt: a lény is minden bizonnyal fekete színű. Összehúzta magát. Nem kellene sötét lényekkel találkoznia. Minden alkalom, mikor az elemét használja, veszélyt jelent rá. De ha megtámadják, muszáj lesz...
Ugyanakkor a fura alakú akárki nagyon nem látszott megmozdulni. Aztán, ahogy még közelebb ért hozzá, rájött, hogy a talajon fekszik! Meg akarja talán enni őt, miután levadászta? Ahogy mocorgott, nagyjából egy nagyragadozóra hasonlított. A mérete is nagyjából stimmelt valami óriásfarkasnak....
- Ne merj megtámadni! - kiáltotta el magát egetrázó, magabiztosnak szánt hangon. Eldöntötte, hogy addig nem megy közelebb, amíg valamiféle választ nem kap. Ha a másik nem válaszol, alighanem menekülnie kell....mert öldökölni nem akart. És bolondság lenne még többet kockáztatva még közelebb mennie. Azt innen is látta, hogy a fekete lény nagy, valamivel nagyobb, mint ő, és mocorogva-helyezkedve fekszik a földön.
Aztán valami furcsa érzés miatt kicsit felemelte a fejét, és szemét meresztgetve kinyújtotta a nyakát a lapuló alak felé.
Valami, valami....valami valahogy ismerős volt. Valami nem stimmelt itt. Nagyon nem.
- Ki vagy? - kiáltotta oda a rettentő furcsa alakú lénynek, egyre gyanakvóbb hangon. |
Zenit hihetetlenül nehéznek érezte a testét. Ahogy lassan elkezdett magához térni és a tudata is tisztulni kezdett, fel akart pattanni és onnan akarta folytatni, ahol abbahagyta. Csakhogy... nem emlékezett semmire!
Első lépésként jó lett volna, ha ki tudja nyitni a szemét, fel tudja emelni a fejét és fel tud állni. Ezt követően körbe is nézhetett volna és akkor hamar rá kellett volna jöjjön, hol van, és mi történt az elmúlt... ki tudja, mióta?
Csak néhány pillanatra tudta kinyitni szemeit. Akkor se látott semmit. Már épp azon kezdett kattogni, hogy megvakult-e, amikor a sokadig pillantásra már kitudott venni egy-két dolgot. Lassan elkezdte mozgatni a nyakát és szemügyre akarta venni magát, hogy miért is esik ilyen nehezére a mozgás. Elsőre hiába nézett magára, nem látta a tulajdon testét! Akármerre is fordult, semmi! Aztán a sokszázadik pármásodperces szemkinyitáskor végre sikerült kivennie saját kontúrjait. Ám ismételten tök fekete volt!
Zenit tanácstalanul lehunyta szemeit. Nem értett semmit! Ahhoz, hogy ismét feketévé váljon a szőre, tennie kellett valamit. Valami olyat... De olyat biztosan nem tett! Arra emlékezne! Vagy talán mégsem?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében és mivel pokolian rosszul érezte magát a bőrében, úgy döntött, ismételten megpróbál eljutni odáig, hogy felálljon és felmérje a környezetét.
Ismét hatalmas küzdelmet folytatott annak érdekében, hogy kinyissa a szemét és lassan sikerült végignéznie magán. Nem látott semmi rendelleneset, azt leszámítva, hogy a színe nem stimmelt. Aztán az egyik pillantáskor, mintha úgy látta volna, hogy a szárnyai le vannak láncolva. Hirtelen döbbentében újra odapillantott, de ekkor már nem látott semmit. Hatalmas szuszogás közben elfordult, hogy a másik oldalra is kinézzen, de nem ment az átfordulás, így újra meg újra végignézett magán. Még párszor látni vélte a láncokat, hol itt, hol ott, de ugyanott sosem kétszer.
Közben kezdte visszanyerni látását és erejét, így már nem kellett folyamatosan pislognia. Ám minden hiábavalónak tűnt. Közel s távol nem látott senkit és semmit, egyedül a végtelen Sötétséget. A távolban látott egy dobféleséget, ami lehet, hogy valójában egy sokkal nagyobb dolog volt, nagyobb távolságban, ám ennek nem tulajdonított különösebb fontosságot.
Az pedig eszébe se jutott, hogy az a valami, akár valaki is lehetett, hozzá hasonlóan a földön heverve... |
-------------------------------------------------------------------------------- |
Andurya döbbenten csóválta a fejét, ahogy Zenithez beszélve tovább bámulta a sorjázó zászlókat.
- Ezek nem birodalmi lények. Ezek a harcosok a Birodalmon kívüli hadurak és minikirályságok hadseregeibe tartoznak. Csakhogy nem hadrendben vonulnak....És nem is teljes seregek!
A döbbenet mellé ekkor már némi zavar és riadalom is társult a szemeibe, és végre a pegunira nézett.
- Nem az uraik küldték őket! De olyan lényeket, amik nem idevalósiak, Asylon sem hívhatott......Ugye?
Eris fáradtan felsóhajtott.
- Azt hiszem már rég kezdek hozzászokni, hogy a Sötétségben maguktól következnek be dolgok, minden saját életet él, és semmi sem marad ott vagy olyan, ahol vagy amilyen volt.
A fiatalok után nézett, és biccentett az örök éjszakának.
- Induljunk! |
Zenit leplezetlenül bámulta Anduryát, aztán tett egy sürgető mozdulatot szárnyával, hogy a kanca beszéljen, mondja el, amit tud.
Skywalker csak miután jól átgondolta a dolgot, biccentett aprót.
- Amit mondassz, kétségtelenül jogos, de engedd megjegyeznem: szinte biztos vagyok benne, hogy mást fogunk ott találni, mint amire számítunk és amit a második csata előtt ott hagytunk. |
Eris tűnődőn hallgatta Skywalkert.
- Azt hiszem tudunk segíteni a gondodon. De.......a legjobb módja egy olyan út lesz, amivel sajnos magára hagyjuk Zenitet - sóhajtotta.
Az erisziek kicsit nyugtalanul néztek össze.
- Érzem magamban Denemet. Érzem, hogy a Sötétségben baj van. Ezellen tenni kell. Nem azért vívtunk két nagy csatát, hogy most mégis minden széthulljon - nézett végig a lényein - Bíznunk kell Zenitben, aki testvére Eve-nek. Ha valaki, ő biztosan tud segíteni Evenionon és Asylonon. És bíznunk kell Anduryában is! Remek lény, és sokmindent tud, amit mi nem, hiszen szileriszi. Hagynunk kell őket a maguk útját járni, és nekünk meg kell próbálni a sajátunkon sikerrel járni - próbálta békíteni a társait.
- Skywalker, ha a Sötétségben valami mozgolódik, akkor arról az itteni fővárosban egész biztosan tudnak - fordult a vorstandi ménhez - És ha valahol kaphatunk segítséget, akkor az lesz az a hely! A sárkányokat nem véletlenül igázta le a Nagyúr oly meglepően könnyen. Vannak a kastélyban olyan fegyverek és eszközök, amik segíthetnek most nekünk. Oda kell menjünk - mondta, és szemébe némi különös szomorúság vegyült.
Andurya is óvatosan kikémlelt a rejtek mögül, ahova a fehér lény olyan gyorsan parancsolta le. Csakhogy az aranyszín szemekben hamar átvette a harag és óvatosság helyét a döbbenet.
- Nem, Zenit, nem. Ezek a lények egészen biztosan nem Asylonhoz tartoznak....De felismerem a zászlóaljak jelvényeit - halkult el a hangja. |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.