|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Izabó szinte meglepetten nézett fel Hektorra, aztán széles, magabiztos mosoly ült ki az arcára, csillámlón megjelent a szemeiben, és nagy szárnyával Hektorba kapaszkodva egy pillanat alatt talpraszökkent.
Kicsit megszédült ugyan, de ez sem vehette el tőle azt a belső határozottságot, ami eltöltötte.
- Egyedül nem sikerült volna - mondta halkan, és végignézett társain, mindenkinek a szemébe nézve egy ideig.
 - Kegyetlen harc volt - mormogta halkan, fejét csóválva az idős farkas. Mennyi mágiát raboltak össze ezek a lelketlen szörnyetegek! Mennyi életet oltottak ki vagy tettek tönkre!
- Mostmár vége, Izabó? Ugye vége van örökre? - nézett fel szinte félve a kancára, a sötét szemekben kutatva a válasz után a maga ragyogó, még itt is, még most is napfényes pillantásával.
A pegazus elmosolyodó arca és lassú bólintása többet mondott minden szónál. Crollion lelki szemei előtt feltűnt az a sziklába rejtett börtön a benne kószáló sóhajjal és fényes csillámokkal, és úgy érezte megszakad a szíve. Nem tudta pontosan miért, de elszorult a torka. Meghajtotta a fejét Izabó előtt, de döbbenten lépett hátra, mikor a pegazus is így tett!
- Tudom, hogy Te és Szauron - itt a Sötétség Fiára is villantak egy pillanatra szemei - mennyi mindenen mentetek keresztül. Tudom, hogy az egész szörnyű útra azért küldött Cardoron, mert az erisziek meg akarták tudni ki és miért művelte velem azt....azt, amit végülis tettek - zárta le a témát. Hisz minden jelenlévő ismerte a történetet!
Izabó megrázta a sörényét, és mély sóhajjal folytatta:
- Én szeretném azt mondani, hogy mindezt próbáljuk elfelejteni, legyen semmiség. De tudom, hogy nem tehetem. Remélem mind elfogadhatjuk egy napon azt, ami a Félelemben ért minket. És azt tudom, hogy örökké azt akarom gondolni, hogy semmi sem volt hiábavaló....
A romok felé fordult, amikből mindenfelé hullámzott ki a mágia ezerszínű, Félelemhez illően különös szivárványa.
- Nem tudom mit vitünk véghez - mondta szinte suttogva, nagyra nyílt szemekkel. Megborzongott, ahogy érezte a Félelmet összetartó torz, instabil erők billegését. A nagyurak szörnyű rémtettei véget értek. De hogyan hat majd ez a levegőt is betöltő lelkekre? Hogyan hat majd az a sok szörnyű dolog a múltból a mostra?
Még egyszer megborzongott, és gyorsan a hármashoz fordult.
- Szauron! A segítséged kell kérjem. Tudom, hogy már Cardassya után vágyódsz, és megértem, hogy már csakis ez a vágyad, de ha nem segítesz most nekem, alighanem rá is egy furcsa félélet vár, és semmi más......Ezt nem akarod, ugye? - kérdezte kemény, alkudozó hangon. Aztán hozzátette:
- Bízz bennem, kérlek! Ha ezt megteszed, ő és Te örökké együttlehettek! Már rég kiérdemelted őt..... - mosolyodott el.
 Még mielőtt Crollion valami furcsa, farkasos-atyai ösztöntől vezérelve rámorrant, rámeredt volna, vagy megharapta volna, Szauron engedte, hogy egy vad, tébolyult kacaj feltörjön a torkából. Vadul nevetett, sötéten, rázta hatalmas testét a harsogó, örömtelen nevetés, aztán izzó szemekkel Izabóra meredt.
- Már nem tudom mióta rohadok ebben a nyomorult országban a párom nélkül! Miattad, a kis eriszi bagázs miatt! Ne hidd, hogy nem tudom, már hozzátok tartozom! És ne nézz bolondnak! Méghogy bízni benned?! Senkiben sem! Csak magamban!
Keserűen, elfintorodva folytatta:
- Tudom, hogy a frappáns kis szabályaitoknak hála muszáj segítenem, és nincs választásom. Azt is tudom, hogy úgysem hagytok békén, míg meg nem teszem, amit kértek....És addig úgysem lehetek Cardassyával......és azt is tudom, hogy őmiatta muszáj segítenem... - tette még hozzá majdnem suttogva.
Izabó megvárta, míg Szauron elhallgat, aztán lassan, kifejezéstelen arccal bólintott.
- Szükségünk van valamire a Fekete Víz mélyéről - tért rögtön a lényegre hűvösen. Amikor minden lény megütközve rábámult, és a fekete pegazus nekikezdett volna a tiltakozásnak és a kanca elmeállapotának taglalásának, folytatta:
- A bűbájom, ami megóv a hatásaitól, még mindig él. Nem tudom másra szórni, mert nincs annyi erőm, hogy egy másik lényre idézzek ilyen pajzsot! De Te nyugodtan megteheted amire kérlek!
Kinyitotta a száját, hogy leteremtse a fekete lényt, hogy leostobázza, aztán eltűnjön az őrültek közül, akik ezek szerint vonzódnak a Félelembe, de végül nem tette. Izabó érvei megállták a helyüket....és az iménti csata után.....nem volt biztos benne, hogy bölcs lenne vele vitatkozni.....Szauronban feltámadt valami tartás Izabó eszelős pusztítása után. A kanca csak nevetett és összeroppantotta az egész házat, ő meg mögötte állt, és dermedten nézte az eseményeket, tehetetlenül akkora mágia nyomásától övezve, amekkora ott nehezedett mindnyájukra. Sosem érzett ilyet ezelőtt! Szégyen és óvatosság környékezte.
- Gyerünk, essünk túl rajta! - morrantotta végül kelletlenül, és nekikészült a felszállásnak.
- Izabó, bocsáss meg, de...nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet! - szólt közbe határozottan. Mikor mindenki meglepetten rámeredt a farkas összeszedte magát, és beszélni kezdett:
- Először is az idézet függ tőled is! Képes vagy most is fenntartani, ekkora harc után?? Másodszor nekünk talán még más dolgunk lenne máshol - pillantott Szauronra furcsán, majd hozzátette, keményen és kérlelhetetlenül:
- Én mindenképp megyek......
Szelíden nézett társára. Mennyi mindent vállalt érte ez a lény! Erején felül küzdött őérte, és hogy Szauront is segítségre bírja......
- Crollion...én mindig képes leszek a Félelemben szabadon varázsolni! Talán...kockázatos...Igen, ezt elismerem. De nincs akadálya annak, hogy védjem Szauront. És amiért a Fekete Vízbe akarom küldeni, azért semmi sem drága......
Elmosolyodott.
- Ő már nem lesz ott - tette hozzá csendesen, de mégis bíztatón nézve a farkasra. |
*Kicsit hátrébb lépett, nem akarta megzavarni a boldog pillanatot.
Csendesen megrázta sörényét, mélyen szusszantott és egy pillanatra találkozott a tekintete Szauronéval. Érdeklődve, szinte kíváncsian mérte végig az eddig számára ismeretlen mént.
Kinyújtotta egyik szárnyát Izabó felé, így ajánlva segítségét.*
- Gratulálok! |
Egy távoli, békés vidéken szaladgált. Ragyogó fényben játszott a társaival, nevetett és nevetett, aszél belekapott a sörényébe, és a szárnyába, amikkel néha öszekapaszkodott másokkal, vagy épp gondosan félrehúzódott előlük, ha fogócskára került sor.
Tudta, hogy valahol nem is olyan messze figyeli valaki, akit nagyon szeret......és valahol még messzebb sok-sok szerette figyeli őt mosolyogva. Épp azért akart annyira bohókás lenni....hogy érezze a többiek mosolyát...
Zengő dallamot hallott a fák közül, így visító nevetéssel a víz felé lendült, a puha homok száguldott alatta....és hatalmasat bukott a semmiből elébe toppanó szürke lófélében!!! Nagy pörgés a homokban, majd elterülés......és hatalmas szárnyai kettőjükre tekeredtek......
'Beszorultam!' gondolta ijedten, de tudta, hogy a másik teremtmény még ijedtebb. Az arca homályos volt, de Izabóban kedvesség és melegség érzete áradt szét....Aztán a semmiből ugyanolyan hirtelen előkerült egy unikornis meg egy nagyon furcsa barna-ezüst lény, és közös erővel kiszabadult.
Milyen furcsa érzéssel nézett vissza "rabtársára"! Mielőtt szárnyra került volna, és a békés, fényes partot elnyelte a semmi......
'Ez már egyszer megtörtént' gondolta a semmiben suhanva. Gondolatai lassan, de egyre biztosabban álltak rendszerbe, és Izabó döbbenten vette tudomásul, hogy az emlék, amit látott, nagyon régi. Első simbelmyne-i találkozása volt idegenekkel, nem-erisziekkel! Épp azután, hogy Eris őt tette meg kicsiny ménesük vezetőjévé.....
'Miért engem választott? Semmi sem tett vezetővé....' törte a fejét, miközben repült tovább a semmiben, ami homálylón és zavarosan kanyargott körülötte.
Lassan emlékek tolultak a fejébe, onnantól, hogy Lilinával összegabalyodott a házasságáig, mikor egy szerető szívet eldobott, majd onnan még tovább a hatalmas, magányos harcig az újra rátaláló Félelemben, aztán Steeles összeolvadása, a Sötét Nagyúr leküzdéséért, aztán Asylon születése, a válása, a sok harc, a sok kétely, Eris szemei...Egyre gyorsabb és gyorsabb kaleidoszkópban áramlottak az életét meghatározó események....Mennyi mindent tett! Mennyi emlék!!!
'Ez lenne hát a vég?' kérdezte gondolatban.
Egy alig hallható halk hang felelt a semmiből körülötte. (Vagy talán mélyen a szívéből?)
- Nem.
Nagy rántást érzett, és szemei előtt végigsuhantak még egyszer a szüleinek és mentorának homályos képei, aztán sokkal élesebben Asylon, Eris, Steel, Thesztrál, Draugherit, Stranger, Jaddis, Illustrissima, Fényvihar, Machos, Michaelangelo és egyre többen és többen...De az utolsó emlék egy nagy, tiszta, élénkfényű szempár volt, ami kérdőn, szívettépőn nézett rá.
Lihegve riadt fel, nagy remegéssel, jéghideg kövön.
- Mi.....mi? - nyögte, ahogy a kavargás lassan megállt körülötte, és a Félelemben találta magát! Jónéhány pillanatig csak eszeveszetten kalapáló szívét hallotta, de ahogy egyre nyugodtabban nézett körül, úgy lassult le az is, és úgy nyugodott meg Izabó.
Olyan békére lelt, ami elég lesz egy élethez.
Riadt csikókként állták körbe a szürke pegzust. De Crollion látta, hogyan tisztul ki a pillantása, és látta, hogy milyen béke tölti el a lényt.
- Győztél Izabó! - suttogta érzelmektől elfúló hangon, és úgy érezte túlcsordul benne a boldogság! Élnek! Sikerült leküzdeni a rémurakat!!!
'Az angyal szabad lesz.....' |
*Lélegzet visszafolytva figyelte az eseményeket és letaglózva érezte magát, amikor Izabó lerogyott a kőre. Belül azt várta, a kanca mindjárt ismét talpra áll, megrázza magát és int, hogy itt végeztek és mehetnek tovább... Első dermedtségéből Crollion kiáltása zökkentette ki és Ő is a pegazushoz sietett.
Lehajtott fejjel hajolt Izabó fölé és szárnyai közé vette a kanca egyik hamuszűrke, hideg hártyás-szárnyát.*
- Izabó, most nem adhatod fel - *suttogta lelketrázón.* |
Izabó eközben folyamatosan haladt előre. Senki sem hallhatta, ahogy igézetek, átkok, kötések, oldások, pusztítások és ártások röpködnek közte és a sötét ház közt a villámokon átröppenve. Izabó a javát egészen egyszerűen visszafordította, az átjutó keveseket viszont magábaolvasztotta! Némán, lassan, egyenletes és nyugodt léptekkel, szoborszerű arccal ment egyre közelebb. És ezzel egyidőben préselő, a házat és környékét ropogtató varázslata egyre jobban rászorult a bennrekedt, eszüket vesztett árnyurakra.
Érezte, amikor a villámok megremegtek, és vele összhangban elkezdtek túltelítődni....Épp mintha a ház mélyén rebegő gömb ellentétei lettek volna! Hamarosan önmaguk ellen fordulnak ezek az istabil, gonosz mágiák....Nem arra teremtették őket, hogy egységben létezzenek, hanem hogy pusztítsanak, hogy hozzanak zűrzavart és kínt.
Izabó mély levegőt vett, felnézett az égre, majd lehunyta a szemeit.
'Értetek' gondolta, és elveszett szeretteinek már elhomályosuló arca végigsuhant lehunyt pillái közt. Éjfekete, savként maró könnyek peregtek végig az arcán, ahogy mindkét szárnyát felemelte, egymásba fonta a feje fölött, aztán lecsapott velük! A villámok velőtrázó, fülsiketítő robajjal körbefonták a házat, mintha egy hatalmas főnix fénydrótokból akarna fészket építeni ebben az elfeledett homályzugban, aztán vakító, évezredek óta nem látott nappali világosság söpört végig az egész városon! Izabó sörényét, farkát és hosszú bokaszőreit majdnem letépte a gigászi lökéshullám, amit éjfekete, ördögi szemeivel végig láthatott, hiszen meg sem próbálta behunyni őket. Igaz, még nyitott szemekkel sem látott semmit. A mágia, ami az összeroppantott és mindörökre a világból, a térből, a valóságból kitörölt házból szabadult fel, egyenesen őhozzá tartott. Talán ellenfelei utolsó bosszúja lehetett.....Izabó minden erejét, amit csak a párbajban szerzett, meg az ideúton a Félelem éteréből, és amit életében megőrzött a lelke mélyén önmagából, elhasználta a védekezésre. Hogy a pokoli tombolás ne követeljen több ártatlan életet.....Hogy végre valóban vége legyen mindennek...Egymás után semlegesítette a tömény, lelkeket összeroncsoló és elpusztító, iszonyatból, rémületből, őrületből és halálból gyúrt hullámokat. Mind szétoszlott, a levegőbe csapott, de már nem volt akarata, ami mohón kapkodott volna lelkek, életek, fény után. Hogy eleméssze....
Ebben a párbajban, amit szinte erő vívott erő ellen a törékeny kancatestben, Izabónak nem sok hiányzott, hogy felmorzsolódjon.....Egyre távolabbinak és távolabbinak érezte remegő szárnyait, levegő után kapkodó száját, habzó oldalát. Már nem volt hatalmas, nem volt kegyetlen, nem volt kárörvendő. Csak egy máguslény volt, aki a túlélésért küzd, mert ha feladja, ha nem kapaszkodik mindabba, ami fontos volt neki, lelke jóvátehetetlenül eltűnik a semmibe, és vele sok-sok élet. Mintha sosem lettek volna.
MIndezt azért, mert néhány hatalmaskodó lény örökké akart élni és uralni akarta ezt a borzalmas tájat......
Izabó végül lerogyott a kőre. Hogy mennyi idő telt el, sosem tudta megmondani. Remegtek a lábai, a kétoldalt kicsavarodva szétterült szárnyai, és a szürkévé fakult egész valója is. A feketeség, a hatalmas erő, a ház, az iszonyat, ami Crolliont szorongatta, tovatűntek.....
Valamennyien dermedten álltak, és talán ebben a pillanatban az egész fővárosban nem lehetett mást hallani, csak szívdobogást.
Aztán Crollion hatalmas, remegő lélegzetvétele végülis összetörte a csend rájukfeszülő burkát, és egy csaholó kiáltással odairamodott a pegazushoz.
- Izabó! Izabó, tarts ki! |
*Hátrasunyt fülekkel követte a történéseket.
Egy rövid pillanatig, amíg úgy látszott, nem történik semmi, csak futólag ugyan, de végigmérte a két másik lényt, akikkel "egy sorban" állt. A farkas állt középen, a Szauronnak nevezett pedig távolabb.
Hektor nem engedélyezett magának több szemlélődést. Kiélesítve érzékeit fordult előre, ugrásra készen állva.* |
A szőre és a szárnyai szinte teljesen feketék lettek, és érezte, ahogy körülötte akaratának megfelelően a Félelem meghajol, habár próbál ellenállni.
Nem érdekelte. Csak az, hogy elérje célját. Sötét kis mosoly látszott szája szögletében, ahogy a hatalmas kúriát nézte meredten, elvégre az itt élő lények voltak felelősek rengeteg kínjáért, sőt, talán szülei haláláért is!! Ki tudja nem épp ők voltak.....?
Most mindenért meg fognak fizetni, és épp ő kéri a díjat! Igazán érdekes a Sors...Nevetni akart, de végül nem tette. Az igazi cél úgyis rommá bombázni ezt a házat, ezt a teret.....semmi más nem számít.
Szárnya intésével abbahagyta a Félelem iszonyú erejének magába szívását. Ennyi hatalom épp elég már.
- Maradjatok mögöttem! És ha bármi mozgást láttok, pusztítsátok el! - zengett acélhúrként a hangja, azzal lassan elindult előre.
- Nem épp őmiatta kellett bosszút állnom? - morogta Crollionnak, és lerázta magáról a farkas mancsát.
Kezdte úgy érezni, mintha átverték volna, és ez nem tetszett neki! Nem arról volt szó, hogy ő és Crollion majd most elsöprik a Félelem szennyét? Akkor miért is kell neki egy kanca mögött állni?! Mi ő?! Kiscsikó, vagy Szauron, a Sötétség Fia?!
Hatalmasat nyerített, és ágaskodva kapált, amikor kis csapatuk felé megindult az első mágia a házból. Óriási volt, pusztító, fekete és a pegazus érezte, ahogy megdermednek a csontjai már a szelétől is, csakhogy nem azért volt ő a legnagyobb sötétlény a világon, hogy megijedjen! Gigantikus villám vágódott elő a semmiből, és összecsapott a hullámmal!
Mágia robbanása hallatszott, a levegő megremegett a felszabaduló erőtől, és vakító fény lobogott a magasba, mert a villámok elnyelték a támadást, és hatalmasra növekedve, önálló lényként kanyarogtak előttük!
Szauron ledobbant mellső patáira, és rádöbbent, hogy még mindig nem tud mindent a Félelemről........Ezek a villámok már nem álltak az uralma alatt.....
Aprót vonyított, amikor Szauron varázslata megindult a rémítő támadás ellen, de elkésett, így csak kimeredt szemekkel bámulhatta, ahogy a Varázs lénytől függetlenül, elszabadulva lobog előttük a szürke ég magasába!
- Bízd inkább Izabóra! - hörrent a fekete lényre, mikor az ugyanolyan döbbenten bámulta tette következményeire, akár ő.
Szauron mérgesen vissza akart vágni, csakhogy a hang, amit meghallottak, mindkettőjükben megfagyasztotta a vért!
Könnyedén, édesen, csengőn kacagott, ahogy a mögötte zajló veszekedést hallgatta. Nem is kellett hátranéznie, úgyis tudta milyen képet vágnak a lények....
És azt is tudta, hogy a sötét kegyetlenség, ami az édes nevetésben zengett, hátborzongató lehet Crollionéknak.
- Köszönöm a villámokat, Szauron! - mondta kellemes, csevegő stílusban, és újra megindult előre. A hatalmas mágia pedig lassan haladt előtte........
Nem volt épp szüksége erre a beavatkozásra a nagy, fekete pegazustól, de ha már így alakult élvezni fogja! A szökevények levadászásán kívül nem sok szerepet szánt a többi lénynek....de ki tudja? Talán hasznosabbak lehetnek, mint elsőre gondolta.
A Félelem nagyurai reszkettek a kúria mélyén. Közös varázslatuk ott remegett előttük, sötét gömbbé formálódva. A gömb volt minden hatalmuk ebben a pillanatban. Abba öntötték akaratukat és varázserejük minden morzsáját. Mind arra meredtek, csikorgó fogakkal, izzó szemekkel. Régen elfeledték már hogyan kell szívvel varázsolni, és régen elfeledték már önmagukat is, de a hatalomvágyuk és az oly sok ártatlantól elragadott életerő így is elég volt, hogy kapaszkodjanak a létbe, hogy ellenálljanak......Hogy pokoli varázslatokat szabadítsanak az egyre közeledő fekete iszonyatra......aki mindet hárította!!!!
- Nem bírunk vele! - zörögte egy állkapocs egy már alig élő arcból.
- Muszáj! - csattant fel egy másik rémalak a sötétből, aki még fekete köpenye alatt is szabálytalan és torz alakot mutatott. De a tényt, hogy közös erejük semmit sem tud ártani a fekete kancának, sőt mintha egyre erősítené, és a hatalmukat jelentő gömb remegővé, szabálytalanná kezd torzulni - ezzel senki és semmilyen parancs nem kezdhetett semmit.
- Ez elpusztít minket! - visította rémülten egy köpcös, csáposarcú és hátrálni kezdett.
- Ne mozdulj!
- Koncentrálj, vagy mind meghalunk!
- Szánalmas bolond!
A szűk teremben a gömb egyre jobban remegett, a varázslat egyre szabálytalanabb lett, és ahogy egymást marták, zengő hangon, acsarkodva, úgy fogyott az esélyük, hogy Izabó lassan, de biztosan rájuk záródó varázslatából megmeneküljenek........
Crollion csodálattal vegyes borzalommal nézte, ahogy a szürkévé fakult villámok elérik a kúria falait, meg sem remegnek, amikor valami odabentről nekikcsapódik, és elkezdik körbezárni a rettenetes házat.....A farkasnak minden szőrszála égnek meredt, lángjai homálylón, de folyamatosan lobogták körül, és érezte, ahogy az Izabó előtt összesűrűsödött hatalmas energiáknak csupán a szelétől is megremeg a lelke......
Akármilyen idős volt, akármilyen tapasztalt, akármilyen sokat látott már, ez a Mágia túl gyalázatos, túl idegen, túl torz, túl pusztító volt, hogy máshogy tekintsen rá....Nem ártott neki, de azért nem is volt idevaló lény! Érezte a lelkeket, amik feszülten figyeltek körülöttük, talán az egész Félelemből összegyűlve, érezte a nyomást magán, és érezte, ahogy reszket, akár a kocsonya....A Mágia vonzotta az itteni borzalmakat! Mihamarább el kéne menjenek!
De ha csak kilépne Izabó mögül, ha csak megpróbálna felrepülni, garantáltan elvesztené az ép eszét......vagy semmivé foszlana......
Látta, hogy Crollion reszketve mered előre kigúvadt szemeivel, és nagyon-nagyon, de nagyon szeretett volna harsány nevetésben kitörni, hogy lám a vén, karótnyelt bundás is tud rettegni.....csak nem jött a nevetés.
Izabót nagyon másnak gondolta!
Sötétségből, szíve mágiájából, a legerősebb bűbájokból emelt maga körül pajzsot, mert szellemek ide vagy oda, védekezni akart! Maga sem tudta mi ez a vad vágy, hogy bezárkózzon valami ismerősbe, de nem tudott neki ellenállni....
Az egyik fele üvöltött a gyönyörtől, ahogy a villámai körbenyaldosták a kúriát fülsiketítő csapkodással, pusztító erővel, ez a fele sóhajtozott a csodálattól, hogy ilyen lelket és teret elsöprő erők csapnak össze előtte, és az ő villámaival fognak végül elpusztulni a bitorló, lelket rabló, a Mágia minden nemére szégynet jelentő hatalmasok, és ez a fele szerette volna, ha ő irányítja a villámos csapásokat.
A másik fele viszont szeretett volna nagyon messze lenni innen, összebújni Cardassyával, és elfelejteni mindent.....Mindent......Elfelejteni, hogy itt kell állnia, és nem mehet el, elfelejteni, ahogy a kanca minden szó, mozdulat, vagy erőlködés nélkül morzsol fel egy völgynyi területet, elfelejteni, hogy oldalán hűvös érintések siklanak végig, és elméjébe idegen szavak és hangok és emlékek és érzelmek tolakszanak..... |
*Meglepetten érte az, amit és ahogy Izabó mondta. Csak úgy mellékesen, inkább magának mint a pegazusnak bólintott és tisztes távolságban követte a kancát, ügyelve arra, hogy jól helyezkedjen.
Igyekeznie kellett, ha jópár helyen nem akart lemaradni a sebes Izabótól. Végül a farkas és pegazus mellett fékezett le.* |
Sötét borzongás olvadt rá Izabó testére.
- Ha odaértünk a térre, ne állj elém, és ne nézz a szemembe! - mondta könyörtelen, hideg hangon, ami nagyon idegen volt tőle.
De nem hagyott időt Hektornak bármit is tenni vagy momdani, hanem egyetlen kanyarral befordult egy nagyobb torony mellett, és célba vette a nagy, kikövezett teret előttük.
Ledobbant, és ugyanazzal a lendülettel vágtázni kezdett a nagy kastély felé! Elképesztő tempót diktált! Átért a kapun, az út mágiáját szinte elsöpörte, még bokaszőrét sem sarazta be a mocsár-varázs, aztán egyetlen gigantikus, hátborzongatóan természetellenes szökkenéssel átugrotta Szauront, lerántotta a talajra Crolliont, és egyetlen szárnycsapással megállította a levegőben a rájuk záporozó nyíláradatot.
A varázslat után egy másodpercig összegörnyedve, lehajtott fejjel kapkodta a levegőt, de aztán kihúzta magát, és felnézett a házra.
Szárnyai két oldalt kinyújtva feszültek mellette, nem csukta be őket, és ha lépett, furcsa remegés futott végig a levegőben. Izabó a kis csapat előtt állt, nem pillantott hátra, és nagyon úgy tűnt, mintha máris valamiféle mágikus harc folyna közte és a sötét, semmi jót nem ígérő ház közt.
- Ne nézz Izabó szemébe! És ne állj elé! - súgta az idős farkas rekedtes hangon Szauronnak, akinek egyik szárnyra tette mancsát, nehogy mondjon vagy tegyen most valamit.
A mén viszont fenntartás nélkül engedelmeskedett!
Vagy a hirtelen felbukkant kanca, vagy a hirtelen rájukszakadt küzdelem, vagy a Félelem valód erejének felfogása, vagy Crollion hangjának remegése, de elérte hogy higgadtan álljon Izabó mögött.
Mert Crollion remegett. És nem a háztól. Hanem Izabótól..... |
*Hamar beérte Izabót és haladt mellette a továbbiakban.* |
Izabó már tudta hová kell menniük, és tudta, hogy nem lesz könnyű útjuk. Régről tudta, hogy Szauronnak mi keresnivalója van a Félelemben.....
'Rengeteg erőre lesz szükség!' döbbent rá a hideg tényre.
Kinyitotta a száját, és hirtelen mélyet lélegzett. A következő pillanatban pedig megrendült körülötte a levegő...... |
*Kissé tovább maradt Izabónál és Rodushoz fordult.*
- Én is mindent köszönök.Nem is tudom, hogyan jutottunk volna el idáig a segítséged nélkül. Mindannyiunk nevében köszönöm.
*Búcsúzását egy tiszteletteljes főhajtással fejezte be, majd követve a nemrég felszállt Izabót, megcélozta az égboltot.* |
 Egy nagyobbacska utsára dobbant le.Itt szerencsére nem volt akkora a tömeg, s könnyedén földet tudott érni.Bevárta Hádészt, majd ügetésben elindult körülnézni.
-Mit csináljunk itt először?-kérdezte. |
Izabó elkezdte szétbontogatni szárnyait.
'Sosem hittem volna, hogy így végződik majd....' gondolta magában különös, zavartalan nyugalommal.
Aztán felpillantott, és észrvette Rodus merev testtartását.
- Rodus? - kérdezte halkan.
 Szinte szelíd, békés arccal nézte a kancát.
- Én nem megyek - mondta higgadtan.
Izabó arcán átfutott valami különös döbbenet, csalódás, szomorúság vagy riadalom, aztán megértő mosoly lett belőle.
- Jó szerencsét Izabó! De hidd el, kevésbé lesz rá szükséged, mint várod - mondta nyugodtan az öreg pegazus.
Mélyen meghajolt, és békés hangon köszönt el:
- Hálás vagyok mindenért. Jó szerencsét - emelte fel büszkén a fejét, és elrugaszkodott, neki a szürke égnek. |
*Némán bólintott.* |
Miután már mindkét mén őt figyelte, Izabó lehajtotta a fejét, és fekete sörényének függönye mögül suttogta csak:
- A főtéren..... |
*Megvonta a vállát.*
- Ám legyen. - *adta meg magát.* - És Őt hol találjuk? |
Egyetlen rövid biccentés volt a felelet. |
*Összeráncolt homlokkal fordult Izabóhoz.*
- A Szilnorit? |
Izabó mélyet sóhajtott, és furcsa hangon szólalt meg:
- Akkor meg kell keresnünk Szauront....... |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
- Kegyetlen harc volt - mormogta halkan, fejét csóválva az idős farkas. Mennyi mágiát raboltak össze ezek a lelketlen szörnyetegek! Mennyi életet oltottak ki vagy tettek tönkre!
Még mielőtt Crollion valami furcsa, farkasos-atyai ösztöntől vezérelve rámorrant, rámeredt volna, vagy megharapta volna, Szauron engedte, hogy egy vad, tébolyult kacaj feltörjön a torkából. Vadul nevetett, sötéten, rázta hatalmas testét a harsogó, örömtelen nevetés, aztán izzó szemekkel Izabóra meredt.
Szinte szelíd, békés arccal nézte a kancát.