|
Témaindító hozzászólás
|
2006.10.13. 21:35 - |
 Méreg önfeledten kószált a labirintusokban!Nagyon szerette ezt a helyet!Ismerte minden zugát, így hát sosem tévedt el! |
[206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
 *Evián kiérezte Sacra hangjából a rettegést, így úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat.*
- Hányan voltatok még itt lenn? Megközelítően merre? - *hadarta halkan, az egyre erősödő léptek közben.* - Ez művelte veled azt, amit? - *orrával a járat sötétbe burkolózott végébe bökött.
Nem telt bele néhány percbe, amíg csendben, a sötétbe meresztett szemekkel álltak egymás mellett. Evián még levegőt is elfelejtett venni. Ahogy a léptek szinte elérték őket, Evián már úgy érezte, menten beszakad a barlangrendszer, hatalmas szikladarabok potyogtak a mennyezetről. Aztán egyszerre csak abbamaradt a döngés és remegés.
Evián orrlyukai kitágultak, majd a szag érzésekor ösztönösen hátrált egy lépést. Patája koppanása iratlan dörrenésként hatott a néma csendben, mire fülsiketítő üvöltés volt a válasz. A fehér egyszarvú úgy döntött, szeretné látni, kivel, vagy mivel áll szemben, így helyzetét elárulva, szarvából pislákoló fénycsillagot küldött maguk elé.
Ereiben mintha egy pillanatra megfagyott volna a vér, mozdulatlanná dermedt.*
- Hát ez meg hogy került ide? - *szakadt fel belőle, ahogy egyenesen a balrog izzó szemeibe és lángoló pofájába bámult.
Alig pár pillanattal késöbb a szörny felé kapott lángoló vágtagjával, ám Eviánnak sikerült megelőznie és fénylő pajzsot emelt maguk elé. Ők akadálytalanul és tisztán átláttak a pajzson, míg a másik oldalról csak kavargó fényességet lehetett látni. Amint a balrog belekapott a pajzsba, az és Evián teste is csillagként ragyogtak fel, majd nyerték vissza eredeti színüket.
A pajzs egyenlőre még állt.* |
 - Nem tudom - suttogta, de megfeszítette megmaradt akaratát, és talpra kecmergett. Szárnyaival meg kellett támaszkodjon a földön, mert annyira legyengült, de legalább már nem volt egyedül. A láncok nyoma annyira fájt, hogy már biztos volt benne: ez nem álom. Kiszabadult!
- Vajon mi történt a társaimmal? - remegett meg a szája széle. Ők is idelenn vannak, ki tudja mióta leláncolva a sötétben???
Nem maradt idő vagy lehetőség arra, hogy ezt megbeszélje megmentőivel. Semmire sem maradt lehetőségük.....
A barlang padlója hirtelen megremegett, és a távolból valami robaj hallatszott. Aztán újra remegés futott végig a kövön, és a robaj ezúttal hangosabban kísérte!
- Én...hallottam már ezt! - rebegte Sacra, és szemei holtraváltan meredtek a sötétbe, miközben minden ízében remegni kezdett.
- Valami borzalmas dolog közelít! Sötétséget sugároz! - lehelte rekedten, habár valószínűleg sikítani akart, csak torka már rég kiszáradt és összeszorult a borzalomtól. Érezte, ahogy a szőre is felmered az iszonyatos félelemtől, rettegéstől, ami elborította, mint valami hullám. A sötétben úgysem láthattak semmit, egyikőjük sem tudhatta pontosan mi közelít a járatokban, de Sacra az idegeiben, a testében érezte már a lelke félreérthetetlen üzenetét: halálos ellenség lépdel feléjük lassan, a győztesek magabiztosságával.
A peguni hatalmas szemekkel bámult előre, és moccani sem bírt, pedig a hatalmas rengések már ritmikusak, érezhetően közeliek voltak, néha szinte ugrott alattuk a kő a gigantikus léptek dobbanásai miatt. |
 - Semmi gond, mostmár nem lesz baj - nyugtatta. - Fel tudsz kelni? - állt a peguni mellé, hogy rátámaszkodva felkeljen.
|
*Fülét hegyezve hallgatta az unikornist, majd egyik lábával közelebb húzta magához az egyik láncot. Röviden szemügyre vette és szarvát hozzáérintette, mire a láncok felfénylettek és mágiájuk együtt eltűntek.* |
- Nem tudom mi történt - suttogta halkan, ahogy lassan elfogta valami ólmos fáradtság. Gyakran megesett vele a fogsága idején, nem is értette mi ez és miért következik be, viszont ez megmagyarázta, hogy miért vesztette el az időérzékét.
- Amikor bejöttem a cseppkőbarlangba, a többiek nem voltak itt.....Senkise.....Senki....Olyan sötét volt....Eltévedtem, pedig azt hittem ismerem a barlangot...Sötét lett...Itt ébredtem....Fájnak a láncok... - motyogta. |
Evián első kérdésére nem felelt, hiszen egyértelmű volt. A hátához lapult. Amint látta, hogy egy unikornis, óvatosan lecsusszant Evián hátáról, s odalépett a kancához. A tenyerét a kőre helyezte.
- Vigyázzatok! - majd kirobbantotta a falat. nem volt olyan jó ötlet, ugyanis nem lehetett látni, merre repülnek a kövek, de megoldásnak megoldás volt, és számításainak köszönhetően nem omlott be a fal, csupán a láncokat engedte el.... |
*Evián azonnal megállt, ahogy Estel elkiáltotta magát, hogy jobban hallhassák, ha valaki válaszol nekik. Nem is kellett pár pillanatnál tovább fülelnie, hogy meghalljon egy halk kiáltást, majd ugyanazt megerősödött hangerővel. Füleit ide-oda mozgatva figyelt.*
- Te is azt hallottad, amit én? - *kérdezte folytott hangon és patái köré fényburkot képezve mindenféle nesz nélkül indult meg ügetésben a hang irányába.*
- Amíg nem látjuk pontosan, mi a helyzet, kérlek maradj a hátamon. - *szólt folytott hangon hátra.
Egy élesebb kanyarhoz értek, aminél Evián lassított. Óvatosan kidugta fejét a kanyarból és alaposan szemügyre vett mindent. Pontosabban egy unikornist látott a földön fekve, néhány lánc kíséretében. Kilépett a kanyarból és közelebb lépkedett.*
- Mi történt? Jól vagy? - *fordult a még ismeretlen felé.* |
Sacra azt hitte ez már a vég......A sötétben feküdt már nem tudta mennyi ideje, már minden reménye szertefoszlott, feladta....és most mégis hangokat hoz a folyosó!!!
Fülelt és fülelt, megfeszítve maradék akaratát, és a következő szót hallva könnyek kezdtek peregni az arcán. Tényleg szólongat itt valaki!! Ez az utolsó esélye! Nem, nem lehet, hogy képzelődik!
- Segít.....segítség! Segítség! - kiáltotta egyre erősebb hangon, előbb alig sóhajtva, utána viszont már teljes hangerővel, rekedten üvöltve. A láncok, amik lenyomták a talajra, vadul megcsörrentek, ahogy rúgkapálni kezdett, és csikorgó hanggal feszültek a sötét kőnek..... |
- Valóban - értett egyet. - Majdcsak akad itt valaki...
Gondolt egyet:
- Hahó! - kiáltotta emberi hangján a járatokban. - Valaki! |
*Még egy mélyet szippantott a friss levegőből és belevetette magát a barlangrendszer járataiba. Nem telt bele pár percbe, és jónéhány kanyarulaton túl is voltak.*
- Nem ártana tudnunk, kihez is fordulhatnánk. - *osztotta meg gondolatait kedvesével.* |
 -És ha nem akarok kitalálni?-kiáltotta még utána. |
 A cseppkőbarlangba vezető útnál álltak. Machos lassan felelt:
- Egyelőre odamegyek, ahol kellek.....Most pedig mennem is kell. Erre menj, akkor kitalálsz - morogta, azzal fekete köddé alakult, és a mennyezet résein eltűnt. |
Chaos még mindig követte Machost.
Tudta, hogy az öreg thresztál valamin nagyon elgondolkodott, csak azt nem tudta, hogy min.
-Hová mész?-kérdezte végül. |
Újra kiért a résből, megrázta a sörényét, és egy nagy fújtatás után nekivágott a sziklafalhoz vezető útnak.
Elgondolkozott, hogy azután merre is induljon. Nem sok dolga volt újabban, hisz itthagyták afféle "őrzőnek és rémisztőnek". Machos elég rénykerülő típus volt, és csak nagy bajok idején ment a többiek közé, de a bezártság néha idegesítette. Igaz, hogy a sárkányúr sötét csarnokára is annak hála akadt rá, hogy itthagyták, ő meg unalmában hol ködként, hol pegazusként, de igyekezett bejárni minden zeget-zugot a végtelen labirintusban. Idővel talán csak az ősidők óta itt élők fogják nála jobban ismerni a barlangrendszert, márha van egyáltalán olyan, aki tényleg itt él lent...
Machos visszamerengett életére. Elég öreg volt már, faja mércéjével mérve, és habár halhatatlanok lenézhették volna, mégis tiszteletreméltó kor az a közel száz év és a tapasztalatai csak még többé súlyozták....Egyedül volt, és hiába szerették és becsülték az erisziek, néha épp azért hagyták magára, hogy nyugta legyen, mégis gyakran eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha......Aztán inkább megrázta sörényét és továbblépett. A Nagy Csaták veteránja volt, nemhogy Alapító, de Eris egyik elsője, és mostmár teljesen mindegy......minden.
Kinyitotta a sziklafalat és kilépett. |
| Chaos követte Machost. |
Csak hümmögött-mormogott valamit feleletül, nem fordulva vissza arcával, és elkezdett bemászni a szűk résbe, ami idevezetett. |
-Köszönöm!-mondta és Machos után indult. |
- Én hoztalak ide, úgyhogy az én felelősségem volt, hogy míg itt vagy, életben maradj. De most ideje menni! Napszállta lesz nemsokára, és akkor ebben a barlangban nem való bárki lélekkel rendelkezőnek lenni! - morogta, és intve fejével, a fal mellett haladva, elindult kifelé. |
| -Miért mentettél meg? |
| - Mit? - morrantotta a választ. |
[206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Méreg önfeledten kószált a labirintusokban!Nagyon szerette ezt a helyet!Ismerte minden zugát, így hát sosem tévedt el!
*Evián kiérezte Sacra hangjából a rettegést, így úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat.*
- Nem tudom - suttogta, de megfeszítette megmaradt akaratát, és talpra kecmergett. Szárnyaival meg kellett támaszkodjon a földön, mert annyira legyengült, de legalább már nem volt egyedül. A láncok nyoma annyira fájt, hogy már biztos volt benne: ez nem álom. Kiszabadult!
- Semmi gond, mostmár nem lesz baj - nyugtatta. - Fel tudsz kelni? - állt a peguni mellé, hogy rátámaszkodva felkeljen.
-És ha nem akarok kitalálni?-kiáltotta még utána.
A cseppkőbarlangba vezető útnál álltak. Machos lassan felelt: