|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:07 - |
 *Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...* |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
 Megcsókolta párját.
- Hány éves vagy egyáltalán? Nem vagy kicsit túl idős hozzám? - csípkelődött finoman. - Annyi mindent átéltél, mégsem látszik rajtad! |
 Biccentett, és pillantása távoli lett.
- Sokszor és soká éltem tündékkel. Érdekesek voltak, és nagyon jól bántak a máguslényekkel. Velem is. Más voltam, mint ők, mégis, megtaláltam a helyem köztük. Mikor Legend és én találkoztunk, és mesélt erről a helyről, éreztem, hogy csak nyerhetek, ha idejövök vele. Ő is olyan volt, mint a fajtájabeliek: nemes, büszke, bátor, értelmes, mágikus.....türelmes és jó.....Mire ideérkeztem, tudtam, hogy az életem más lesz, de nem bántam.
Angelre pillantott.
- Persze, akkor még nem sejthettem a legnagyobb ajándékot, amit a Sorstól itt kaptam végül... |
- Szerencse, hogy nem ez történt. - motyogta, s bele se mert gondolni, milyen lennne, ha itt állna egyedül ... nélküle.
- És ... hogy kerültél a Birodalomba? Lenged hozott be? - kérdezte megint kicsit félénken. |
Felnevetett.
- Egy kötélen leereszkedett a sziklámra, és akárhogy rúgdostam is, elkapott! Már nem tudtam felkelni, túlságosan legyengültem, de azért fájhatott neki az ellenállásom.....Mégis lefogott, nagyjából összekötözött, és magával hurcolt, pedig ott és akkor ez azt jelentette, hogy egy vad, ellenségeskedő, nagyon gyenge pegazuscsikóért kockáztatta az életét.....Ha a patáim, amik akkoriban gyémántkemények és élesek voltak, eltalálják a kötelét, lezuhant volna. És persze valószínűleg én is.... |
Bólintott.
- És hogy találkoztál a gazdáddal, az elsővel? - faggatózott tovább. Most olyan jól bemelegedett a kedvese, nem akarta csak ennyivel beérni, mégha a téma fájdalmas is lehet neki. |
Mithrandir egy pillanatra elcsendesült, és távoli lett a pillantása. De aztán visszfogott mosoly terült el az arcán, és beszélni kezdett:
- Az első mentorom egyszerű vándor volt, aki szerette az életet és a kalandokat. Megérezte egy fürkészvarázsa, ahogy a régi sziklaszirten haldoklom. Túl kicsit voltam, a szüleim nem jöttek vissza, nem tudtam elmenni, de nem is akartam.....vagy mertem.....Ő magához vett, és jó darabig állat és gazdája voltunk. Ő nem vett engem többnek, mert nem voltam hajlandó többként viselkedni. Féltem tőle, és haza akartam menni. De ő persze nem engedett. De nem is bántott. Aztán, ahogy múlt az idő....mondhatni hozzászelídültem. Megtanultam az emberek és emberfélék szokásait, így tudtam mikor kell vigyázni és mikor nem...Ó, ha láttad volna az első repülésem! Galambokat utánoztam! - nevette el magát.
- A mentorom nagyon megdöbbent! Nagyon-nagyon. Onnantól kezdve aztán jól megkötött minden este. De én egyébként sem hagytam volna el. Nem is tettem, mikor végül levette a köteleim, mert látta, hogy erős vagyok, és több, mint aminek hitt. Aztán egy nap beláttam, hogy már semmiképp sem akarok vele maradni. És eljöttem. Ő nem hiszem, hogy bánta volna. A vándornak vándorolni kell.....És sosem tartóztatott másokat, ha hosszabb-rövidebb idő után nem maradtak vele. Tiszteltem az életét.....Talán miatta lettem én is vándor.
Mélyet sóhajtott.
- A varázsom és a tudásom javát a második, valódi mentoromnak köszönhetem. Miután rátaláltam egy baleset miatt az erőmre, folyton varázsolgattam. Nem tudtam, hogy mivel játszom, hogy szörnyen veszélyes dolgokat művelek. Igaz, nagyobb varázslattal sosem próbálkoztam. De tudod.....valahányszor mágiával bíró lényekkel futottam össze, azt hittem ők is olyan gyenge, a mágiát csak praktikus kis semmiségekre használó ostobák, mint az első nevelőm. Így büszkén és lenézőn söpörtem el őket Széllel, ha sikerült csete-patét kezdeni velük. Ma már tudom, hogy én voltam ostoba.......És ez ki is derült, mikor az a lény került szembe velem.......A szél nem fogott rajta, ellanyhult már abban a pillanatban, ahogy megidéztem, aztán kiment az erő a testemből, lezuhantam a földre, és hiába kapálóztam, nem tehettem semmit. Ő akkor azt mondta nem öl meg....Aztán elaludtam.....A házában ébredtem, amit láttál. És onnantól más lett az életem. Féltem tőle, de sosem bántott. Elég volt rámnéznie, hogy tudjam: hiába is próbálkozom bármivel. Miért nem hagytam ott? Nem tudom. Vagy megdelejezett, vagy csak tudtam, hogy nincs hová mennem, így akár maradhatok is. És nem bántam meg. Rengeteget tanított nekem a Mágiáról, a világokról. Még a repülésem is ő tökéletesítette! Mindig azt mormolta, hogy lát bennem fantáziát....Miután már kicsit értelmesebb lettem, tartottam tőle, hogy valamire fel akar használni....De ahogy múltak az évek ez mind kevésbé tűnt valószínűnek.....
- Aztán egy nap elküldött...... - fejezte be hirtelen a történetet Mithrandir. |
Mosolygott.- Értem!
- Emlékszel, amikor eltévedtünk a mágus mestered házához? Hogy ismerkedtél meg vele? |
Mithrandir hirtelen elkomorodott, és üres tekintettel kibámult a végtelen tájra, ami lustán terült el kelettől nyugatig. Kortalannak és hatalmasnak tűnt.
- Épp eleget éltem itt, hogy ne vágyjak más korba, más korok harcaiba keveredni - suttogta végül halkan. Megmozgatta szárnyát Angel körül:
- Az itt és a most épp elég nekem. |
Hagyta, hogy a szárnyak magukkal vonják. Régóta nem bújt párjához és kivételes örömet szerzett neki az alkalom. A tollak közt megbúvva elmélkedett.
- Ha lehetőséged nyílna rá, te visszamennél az időbe, hogy megnézd? Bizonyára érdekes és izgalmas geológiai kutatás lenne! |
Mithrandir elnevette magát, és szárnyai közé szorította párját.
- Éppolyan mágikus a Birodalom, amilyen varázslatos hatással Te vagy énrám, Angel! Ki tudja, hogy tér és idő miként változott itt, vagy éppenséggel nem tűz- és jégsárkányok harcai tették ilyen öreggé a sziklát? |
- Szerencse! - sóhajtott fel, majd a kövekre nézett. Most látta csak, mennyire széthasogatta őket az évszázadokon át újra el-ellátogató jég és a nyarak Napja.
- Vajon mennyiszer pusztíthatott már itt a jég és a Nap egyaránt? - tette fel a költői kérdést elmélkedve. |
Felemelte szárnyát, hogy megmerítse a szélben.
- Minden bizonnyal. Nagyon hideg lesz itt, de nem most. Majd. Nemsokára. A szelek tombolni fognak, és birokra kelnek a kővel. Jég és hideg fog csikorogni mindenhol. De nem most. |
- Szerinted ide valaha is beköszönt a tél? - kérdezte elnézve ezt a nyugalmat. |
Mithrandir álmatagon nézte a körülöttük ragyogó kék eget. A szellő szinte simogatóan lágy volt, pedig Mith hideg, pengeként vágó viharokat várt.....
'Milyen békés' gondolta félig behunyt szemekkel.
Gyönyörű és békés volt minden. Mintha a világ ez a fényes menny lenne, és semmi más. Örökké el tudott volna így álldogálni!
'Mintha tehertől szabadulna meg a lény, ha felülemelkedik a világon' |
Patái aprót koppantak, amint érintették a sziklák tetejét. Itt meleg volt, mint mindig. Kész csoda, hogy a lényt nem vetik szét ezek az egyes tájak közötti hő különbségek! |
*Szemei egyik pillanatról a másikra pattantak fel, mintha sosem aludt volna méllyen. Fülei radarként kezdtek forogni-mozogni, mire fejét is gyorsan felemelte.
Egyik pillanatban még a hideg sziklákon feküdt, szinte mozdulatlanul, a másikban pedig patájával egy kimagasodó sziklától ellökve magát lesiklott a szikláról. A levegőbe érve egy ideig még zuhant lefelé, majd halvány grimasz kíséretében széttárta szárnyait és elvitorlázott.*
*Puhán leszállt a szikla tetejére, és egy bizonyos pontra szegezte pillantását.
Tudta, hogy nem is olyan régen erre járt üldözöttje. Az erős mágia, ami nem tudta, kiből szabadult fel, nyomot hagyott a levegőben.
Tekintetét elszakított a sziklától és a levegőt kezdte fürkészni. Egyik szárnyát felemelte és egy kis kört rajzolt le maga előtt vele. Néhány pillanaton belül apró rezgéseket, törésvonalakat látott maga előtt. Innentől kezdve csak percekbe került, mire rájött a történtekre és kiolvasta a nyomokból, merre kell tovább haladnia.
Tekintete átszelleműltté vált, miközben a levegőbe emelkedett és eltűnt a távolban.* |
*Dermedten nézett Angyal után. Maga sem tudta, miért érinti Eve felemlítése így, mégis... Még jó ideig zsongott a feje, miközben a másik irányba kanyarodott és a tengerpart felé vette az irányt.* |
 Megengedte magának egy mosoly árnyékát.
- Úgy lesz. De Te se feledd el a leckéket! - tréfálkozott.
Elkanyarodott.
- Amikor rátaláltam Evenionra, a nagy csata után, arra gondoltam, különleges lény lehet az, akit annyira szeret, hogy ilyen ostobaságot tegyen miatta, Igazam volt - mondta vissza sem nézve, aztán egy fehéres fénycsóvával körbevéve magát, elsuhant.... |
*Megértően bólintott.*
- Tudom jól, hogy nincs olyan nagy veszély, mint akkoriban.... de... vigyázz magadra. |
Lassan, töprengő hangon felelt:
- Néhányunknak, akiknek ártana a bezártság, szabad máshová menni....Én is közéjük tartozom. A Sötétség az otthonom, Küzdhetek ellene, mondhatnám, hogy csak megszokásból beszélek így, hogy már nincs miért......de odatartozom...... |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...*
Megcsókolta párját.
Biccentett, és pillantása távoli lett.
Megengedte magának egy mosoly árnyékát.