|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.01. 22:14 - |
 Mya csendes léptekkel vágott át egy óriási, halott fákkal körülvett, kihalt téren.
Itt nem érezte rosszul magát, de...igazán jól sem.
Hiányzott neki Nimród, aki gondoskodott róla, a többi eriszi...és a biztonság...boldogság...amiket csak hírből ismerhetett..... |
[365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
 Beatles elszörnyedve hallgatta anyját, de eszébe jutott, hogy egy néha-néha fellángoló reménysugár segített megtalálni anyát, és talán ugyanez a fénysugár segít abban is, hogy újra láthassa apját, vagy hogy megint egy család legyenek.
Beatles elgondolkozott ezen a neves néven.
"Beatles Andoril..............Andoril Beatles........."
A kérdésre még nem válaszolt, de tudta, hogy e nevet mindig szívében fogja hordozni, úgy ahogy anyjáét is.
Közben eszébe jutottak a leselkedő többiek.Ha anyja is megy, Ő is megy.
-De persze!Mehetünk!-válaszolta, majd boldogan elindult a kisebb tömeg felé. |
 A csikó fejére tette könnyedén szárnya hegyét.
- Aznap veszítettem el őt, amikor Téged is...Nem tudom....hol lehet...Bár láthatnánk mindketten, kicsim...Azért kérdeztelek, mert éppen olyan vagy, mint ő...Csodálatosan hasonlítotok!
- Emlékszem, azon gondolkoztam sokáig, hogy róla kellene elneveznem Téged...De végül a Beatles név győzött, ugye? - mosolyodott el.
- Azt hiszem azért jogod van tudni...azt a nevet is. Te elég idős vagy már, hogy választani tudj, vagy hogy egyszerűen második névnek megtartsd....Apádat Andorilnak hívták.... - mondta csendesen, másik időbe révedő mosollyal.
- Csak szerettem volna, hogy...egyfajta örökségképp...tudd ezt a nevet......
- Nem szeretnéd végre megismerni a többieket? - intett a játszadozó erisziek felé.
 Daleon képtelen volt megállni a leskelődést, és most nagyban a két pegazust nézte reménykedve.
|
Kicsit elgondolkodott.
-Nem!Nem igazán!
-De miért?Hol van?Őt is látni akarom!-kérlelte izgatottan. |
Egy pillanatra intett Daleonnak, aki elértette a célzást, és magukra hagyta őket, a többi eriszit sem engedve oda.
Tara lehajolt, és a drága kicsi arcba nézett. Igenis komoly volt! Egészen kamaszos......
A kanca elmosolyodott.
- Mondd Beatles....emlékszel valamire apádból? - kérdezte csendesen. |
Mostmár Ő is kezdett megnyugodni és egyre-egyre boldogabb volt.
Mintha egész élete előről kezdődött volna.
Hátrafordult a szürke kancához.
-Szia!-nyerítette vidáman, majd újra anyjához fordult és csak nézte, mint valami különlegességet, de ez mégis csak más volt.
Alig tudott megszólalni.
-Anyu!...Anyu!-ismételgette.
Ezt a szót oly rég nem mondta ki, és most alig bírt betelni vele!Felnézett rá, majd újra megölelte. |
Mélyen a fia szemébe nézett, és úgy mondta, mostmár mosolyogva, kicsit remegő, de erőteli hangon:
- Soha többé.......
Elképedve állt még mindig a többiektől elhatárolódva, meredten nézve Tarát és....fiát....
- Ehh...hehh....ez hihetetlen! - nyerítette el magát, és odaügetett Tara elé, leeresztett fejjel nézegetve a kiscsikót.
- Szia, kispajtás! - nyihogta neki vidáman! |
Ahogy anyja lerakta azonnal visszafordult hozzá és szárnyaival átölelte.
Még a közeledő Daleont sem vette észre.Semmi nem választhatta el többé anyjától.
Ilyen boldog még soha nem volt.Visszakapta anyját akit oly régen keresett.Gondolataiban csak ez zengett.
-Anyu!Többé ne hagyj el!-ennyit tudott csak mondani. |
Ő vette észre először, hogy Tara.....valahogy más....
Hirtelen kiszállt a játékból, és odasietett. megütközve nézte a csikót szorító kancát!
- Tara? Mi történt?
- Soha többé nem válunk el! - súgta Beatlesnek, remegő, boldog hangon, aztán meghallotta a közeledő Daleont.
- Daleon! Ismerd meg a fiamat! - nyerítette hangosan, és letette maga elé a csikót. Határtalanul büszke volt és boldog!
 Vihar mosolyogva, csendben szárnyra kelt.
|
Beatles örömkönnyek között úszva ölelte édesanyját.Meg sem hallotta Vihar szavait, pedig még látni akarta Diahart is.
De most ezt is elfelejtette.Csak arra tudott gondolni, hogy megint együtt van elveszített anyjával.Meg sem tudott szólalni, csak hüppögött és anyját nézte. |
Tara is magához szorította a csikót, sőt, még fel is kapta nagy szárnyaival!
Belenézett a szemeibe, ráismerve a saját könnyes, de mosolygó arcára a sötét, átható pillantásban, és úgy érezte visszakapta az elveszített éveit!
Képtelen volt abbahagyni a sírást! Milyen abszurd helyzet!
Mosolygott a két foltos lényen.
Úgy érezte ma valami jó volt a napban, amitől szép az élet.
A többi fogócskázó eriszire nézett, akik egyszerre tűntek az ő és mégis egy másik világ részének!
- Tara, Beatles, engem is vár a családom - mondta nyugodtan, mosolyogva, palástolva meghatottságát. |
Egy pillanatra hátrahúzta füleit.
Aztán csak állt a kancával szemben, érzései kifejezhetetlenek voltak.
Mikor hallotta utoljára ezt a szót, "Fiam..."?Először, egy pillanatra nem tudta mit mondjon, de akaratlanul is kimondta a rövidke kérdést:
-Anyu?-majd a választ meg sem várva Ő is könnyezni kezdett és gyorsan közelebb lépett anyjához és megölelte szárnyaival.
Ezek után nem tudott mit szólni.A fejében a gondolatok csak úgy röpködtek.
De mi van, ha nem is Ő az?Már olyan rég látta anyját.Azthitte anyja meghalt, és most itt áll előtte! |
Gyanakvó hangulat fogta el. Úgy helyezkedett, hogy mindkét lényhez közel állhasson, mert érzékei valami fontos pillanat közeledtét jelezték. nem akart semmiféle bajt, holott valahol nem tudta miféle bajtól tarthatna!
Saját családjára gondolt, és valahol...nemes, hatalmas lelke legmélyén egy dolognak drukkolt....Amit ki sem mert mondani vagy komolyan gondolni.....
Könnyek árja lepte el a szemeit, rázni kezdte a zokogás, és hátralépett félelmében, hogy ez a pillanat mégis álom és rögtön elszáll.
Hosszú percekig tanácstalanul szorította össze a szemeit, majd végül csak kinyitotta őket. A csikó még mindig ott állt.....
Tara teljesen elbizonytalanodott. Kiirtott magából mindent, ami múltjához kötötte, az anyaság érzését is. Most pedig itt van a fia! Milyen nagy lett már.....nélküle...
Észre sem véve senkit és semmit, Beatles elé lépett lassan, ösztöneire hallgatva.
- Fiam.... - suttogta magán kívül. |
| -Beatles!-válaszolta hallkan, kicsit félve a jövőtől. |
Vihar ránézett a csikóra, majd a leírhatatlan arckifejezésű kancára, és óvatosan beszélni kezdett:
- Tara, kérlek ismerkedj meg ezzel a csikóval! Árva szegény.....Érdekes dolgokat mesélt arról, hogy elveszítette a családját....Az apja egy fekete pegazus volt, az anyja pedig egy barna foltos pegazus....Gondoltam talán találkozhatnátok..... - mondta furcsa, de könnyed hangon.
Tara némán, összeszorított szájjal nézte a csikót. Egyre csak bámult rá, mióta leszállt és meglátta a kis pegazust, nem is moccant meg, állt lecsüngő szárnyakkal és földbegyökerezett lábakkal. Vihar szavai lassan értek el a tudatáig!
Akkor elindult előre, szinte nem is tudva magáról, és csak akkor állt meg, mikor már közvetlenül a kis csődör előtt állt, lenézve az arcába. Még mindig nem szólt, csak nézett nagy szemekkel.
Hosszú idő telt el így. Tara az emlékeibe süllyedt......Ó milyen fiatal volt! Szeles, örökké harsányan nevető kanca, bajkeverő és bajkereső, mindig lelkesen fogva mindenféle kalandba, anélkül, hogy meggondolta volna a veszélyek lehetőségét....Ha nem lett volna a hallgatag, bátor, nemes, mindenben élenjáró, pár évvel idősebb mén a ménesükben, talán Tara fel sem nőtt volna! De a fekete lény mindig ott volt, szavak nélkül, mindig segített, és sosem kért semmit cserébe, Tara meg csak annyit látott, hogy vet rá egy hosszú pillantást, majd magára hagyja mindig...
Néhány év így telt el, majd Tara kíváncsi lett védelmező hősére. Meg akarta tudni ki ő. Elkezdett a közelében sertepertélni, követte ide-oda, néha szóba is elegyedtek, habár javarészt a kanca beszélt......Azután egy napon, nem is tudta hogyan, de együtt repültek el messzire a ménestől, és röptükben igazi összhang volt kettőjük közt! Nézték egymást, elmerülve egymás szemében a vad suhanásban, és szerelem lett a furcsa kapcsolatból, szavak nélküli repülésekkel és legelésekkel, amikor pedig a trollok (hatalmas, hegyi fajtából való harcosok) rájuk törtek, a kedvese megtanította harcolni, kihasználni nagy szárnyai erejét, családja is edzette, és együtt lettek győztesek véres harcokban! Tara akkor megtanulta a diadalt élvezni, megtanult küzdeni a szeretteiért! A szülei és rokonai csodálták, a fiatalok, akik közt felnőtt, együtt utazgattak vele a gonosz lények után kutatva, és leghőbb vágya szerint mindig párjával volt!
Nagyon fitalaok voltak, még így is....Sok harcott megélt, de még nem is felnőttnek számító pegazusok voltak. A fiatal, boldog kanca pedig egyik napról a másikra terhes lett! Tara akkor és ott csak egy pillanatra esett kétségbe, azután a boldogság szédülete elragadta. Párja már mindjárt jobban aggódott! De akarták a kicsit. Az akkorra már gyönyörű, éjfekete, izmos mén egy rejtett helyre vezette Tarát. Ménesük az állandósuló harcok és veszélyek miatt így is felbomlott, kisebb csoportokban élt biztos helyeken, Tara sem sokat tudott már a családjáról, így könnyedén megtehették, hogy elutaztak. A szűk völgyben a levegő bódító volt a sok növénynek hála, a háborítatlan fák oly nagyra nőttek, hogy mindig zöld árnyék ült a béke ezen szigetén.....
Tara itt, a vad, hatalmas virágok és levelek világában szülte meg fiát! Párja még épphogy látta a csöpp, foltos csikót, azután azonban elment, ahogy mindig, rövidebb-hosszabb időkre, hogy harcoljon a gonosz támadók ellen. Tara pedig boldogságban úszva nevelte a kicsi, játékos, de mégis nyugodt és figyelmes csikót. Mennyit, de mennyit fogócskáztak és bújócskáztak! Tara mennyit, de mennyit nézegette a csikót amikor evett, amikor aludt, amikor játszott, amikor csak nézelődött. Az ő színeit örökölte, de apja arcát és komoly tekintetét! Tara róla akarta elnevezni a kicsit, hisz úgy hasonlított, remélte is, hogy személyiségében is apjára üt és nem az ő szeleburdiságára. De nem akarta egyedül eldönteni a név kérdését, így egy bohókás, vicces, apjától rászállt becenéven hívogatta mindig a csöpp lényt......Majd szerelmével együtt döntenek!
De szerelme nem jött.......Napok, majd hetek teltek el, végül Tara nem bírt a kétségbeesésével, és egy nap, mikor a fiuk épp elaludt, szárnyra kelt, hogy régi helyeiket és a csataterek sejtett helyét végigkutassa. De este már, elfáradtan a sok repüléstől és kudarctól, visszaindult a kis szurdokba.
Ahol úgy érezte: vége az életének, szíve kiszakadt a helyéről, lelkét a fájdalom uralja el és eszét veszti!
A szurdok lángokban állt! Minden égett, vad tűzviharok söpörték el a fákat, a virágokat, Tara egész világát!!!! A kanca a lángok közé akart repülni, megkeresni a fiát, de a hőség visszavágta a levegőbe! Azután elszörnyedve látta, hogy nem trollok tették a rettenetes szörnyűséget....hanem sárkányok! Balroghoz hasonlatos, nagy, gonosz, sötét lények! Tarát is észrevették!
Őrült repülés kezdődött, amit...már nem is emlékezett hogyan, de megnyert.
Azután hosszú idő telt el az életében úgy, hogy csak kevés dologra emlékezett.....Félőrült vagy őrült volt, bűntudattal eltelve, fájdalomtól zokogva rohant és kutatott a halál után, ami nem talált rá! Kísértette a sorsot, de azon kívül, hogy irtani kezdte a sötét lényeket és öngyilkos repülést tanult meg, nem ért el semmit. Felejteni próbált, de inkább csak elrejtette érzéseit, és száguldott tovább.
A gazdája is így talált rá. Egy hegyfokon állt, a mélybe bámulva, azon gondolkozva, hogy ha leugrik, vajon le tud-e lassítani időben, kitárt szárnyakkal, vagy végét leli.....Tara valamiért engedett a hívásának.
Azóta kereste a békéjét itt. Lassan már egészen szépen nevetett és mosolygott, és eltemette a halottait. Mert sohasem reménykedett. Csak annyit hitt, hogy egy napon odaát láthatja őket. Kacagott, szeleskedett, és nem ásott soha a lelke mélyére.....
Máig. Addig a pillanatig, hogy Vihar félreállt.
Most lelke felkavarodott, minden emléke a fejébe zúdult, a kanca pedig szinte elkeseredetten küzdött, hogy ne őrüljön meg. Talán csak álmodik....vagy képzelődik.....
Vagy a csikó csak hasonlít.....Hisz oly rég volt! Egy élettel ezelőtt....
Végül, kínkesevesen, rekedten, lassan megszólalt:
- Mondd....mi a neved? - kérdezte a csikót. |
Csodálkozva nézte a játékot, és arra gondolt, hogy talán Ő is beállhatna-e a játékba.De Vihar magával vonta a földre, és le kellett mondania a játékról.
Majd a csődör mikor leállította a játékot, valami rég nem hallott szó, valami rég nem hallott hang ütötte meg a fülét.
Megrázta a fejét, majd fél szemmel látta Vihar mögül, hogy az egyik "játékos" leszáll eléjük.
Majd Vihar félreállt és Beatles meglátta az ismerős hang, ismeretlen gazdáját.
Beatles először Viharra nézett, a kanca valahogy nem volt olyan ismerős, mint maga a hangja.Bár ahogy fürkészni kezdte, egy ismeretlen hasonlóság kezdett be-bevillanni a szemébe.Újra Viharra, majd megint a kancára nézett. |
Daleon harsányan felkacagott, és nagyot ugrott, a földre puffant, meghemperedett, és lendületből felállva másik irányba rohant tovább!
- Na gyerünk már! Ne lazsálj! - nevetett torka szakadtából, néha elakadó lélegzettel.
Yidreos nem messze állt és ő is elnevette magát! Daleon jókedve az egész társulatra átragadt...és felderítette őket annyira, hogy mosolyogtak, és játszottak. Bizony erre nagy szükségük volt!
Csillagvihar már majdnem a régi önmaga volt. Nevetgélt, meg-megindult szilaj, szeles vágtában, és csillogó szemekkel nézegette a fogót! Már csak néha jutott eszébe Eledhwen......
A két fogó egyike egy igazi rém volt! Vad fogcsattogtatással rohant mindig a sűrűjébe, de nem akart ártani a többieknek, így az utolsó pillanatokban mindig kitért!
Élvezte az erőpróbát, és hogy játszhat a többiekkel.....
Celyaryon csak mosolygott Cedaron űzésén! Mindig könnyedén fordult ki a többiek közül, és ő is próbált mosolyogni, boldoggá válni, nemcsak annak tűnni.
Sarrissima elsősorban vigyázni jött ki a többi lényre, hogy ne legyen baj. Cedaron durva lény volt, köztudottan forró vérrel, így a higgadt kanca volt a biztosíték, hogy senki se sérüljön meg, hanem szépen együtt játszanak.
Ő azon kevesek egyike volt, akik valóban jól érezték magukat! Párja várni fogja a fővárosban, együtt lehetnek, most pedig nincs más dolga, mint régi, királyi családjában a barátokkal: eljátszogatni! Ő hívta ki maga ellen legtöbbször Cedaront, habár akadt vetélytársa!
Tara volt már ma fogó, és merészségét dícsérte, hogy Cedaront kapta el, akit azóta is mindig kihívott maga ellen! Mindig elé penderült, táncolt pár lépést, majd repült vagy futott, mint a szél!
A nagy, üres lapály, ahol a társaság szórakozott, már messziről láthatóvá tette a színes csoportot! Össze-vissza kavarogtak, színesen, megállíthatatlanul, visítozva, mint a csikók!
Vihar, Beatles-szel a nyomában, viszonylag hamar ideért, főleg, hogy a tenger felett kavart maguknak egy kisebb vihart, ami idesodorta őket alig néhány óra alatt! Mosolyogva fékezett, ahogy elnézte játszadozó társait.
Kicsit nézte őket, meg a csikót, majd levonta magával a talajra a fiatal, foltos kis lényt.
- Tara! Gyere ide! - kiáltotta hirtelen, mire a játék egy pillanatra csodálkozva leállt, aztán mindenki mosolygott rá egyet, és folytatták a játékot!
De egy lény, egy foltos, könnyedén suhanó kanca, feléjük suhant.
- Üdv, Vihar! - csengett barátságosan a hangja.
- Miért jöttél ide, Te őslény? - viccelődött, ledobbanva a kék mén elé.
Vihar ekkor félreállt, és Tara szembenézett Beatles-szel......
Hosszú csend következett...... |
 Széles mosollyal elindult, majd hirtelen tangószerű lépésekbe fogott, és valósággal betáncoltatta párját a kapun! |
*Ármány boldogan tette szárnyát Hiberniuséra.*
- Már alig várom, hogy lássam - *súgta párja fülébe.* |
Biccentett.
Aztán hamarosan elérték a falat, ami egy pillanattal később egyszerűen beszippantotta a kancát!
- Remélem nem bánod, hogy megfosztottalak a társaságtól! - kiáltotta le a magasból, majd levetette magát az égbenyúló fal tetejéről!
Hihetetlen zuhanás végén egyszerűen szaltózott egyet, és könnyedén ledobbant a talajra! Nem is csapott a szárnyaival, csak a megpördülésben segítette magát velük!
- Gondoltam köszöntlek, és magam vezetlek Erisionba! - lépdelt mosolyogva párjához, fülg érő mosollyal, de komolyan, méregetőn csillogó szemekkel. Az utolsó lépés közepén hirtelen fekete madárkák rebbentek elő a semmiből, és mikor Ármányhoz ért, tündérien dalolva körberöpködték kettejüket. Hosszú csókot váltott a gyönyörű kancával.
- Éppoly csodálatos vagy, mint mindig! A szerencse bolondja vagyok! - sóhajtotta Ármány szemeibe nézve, majd egyik szárnyával megérintette a sörényét és annak egy kristályát.
- Fel kellene már tölteni őket! Így nem olyan erősek! - jegyezte meg, aztán a következő pillanatban befogta a fekete lény szemeit!
- Hadd lepjelek meg! - súgta, és aztán elengedte a kancát.
Hatalmas, mívesen kidolgozott, aranyosan ragyogó kapu tárult ki lassan előttük, de nemcsak a mérete és kecses szépsége volt lenyűgöző, hanem a drágaköves díszítése is! Minden négyzetcentiméterbe legalább egy csoportnyit foglaltak, gyönyörűen csiszolva. Indák, levelek, virágok, madarak, ragadozók - zsúfolt egy díszítés volt, az biztos!
- Szabad? - vigyorodott el, és felajánlotta szárnyát, mintegy felkérést.
- Szeretnélek én bevezetni! Neked mindig nyitva áll majd ez a kapu! De most, csak ezen alkalommal hadd mutassam meg neked én a művem! - szólt szinte kérlelőn átható hangja. |
- Értem. - *szólt az unikornishoz.* - Akkor, ha odaát nem találkoznánk, örülök, hogy találkoztunk. |
[365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mya csendes léptekkel vágott át egy óriási, halott fákkal körülvett, kihalt téren.
Beatles elszörnyedve hallgatta anyját, de eszébe jutott, hogy egy néha-néha fellángoló reménysugár segített megtalálni anyát, és talán ugyanez a fénysugár segít abban is, hogy újra láthassa apját, vagy hogy megint egy család legyenek.
A csikó fejére tette könnyedén szárnya hegyét. 
Daleon képtelen volt megállni a leskelődést, és most nagyban a két pegazust nézte reménykedve.
Vihar mosolyogva, csendben szárnyra kelt.
Széles mosollyal elindult, majd hirtelen tangószerű lépésekbe fogott, és valósággal betáncoltatta párját a kapun!
