|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Xyrion mosolygott és meghajtotta a fejét.Várt, hogy mit tesz a pegazus..... |
 Ahogy jobban megnézte, valóban meglátta a kötést.
-Óh!Elnézést kérek tapintatlanságomért!-sütötte le szégyenében a fejét! |
| Xyrion nem szólt.Bár nem is tudott szólni.Nem értette, hogy az idegen nem veszi észre, hogy be van kötve a szája, de mindegy.Nem szólt. |
| -És mi szél hozta erre? |
| Xyrion látta, hogy nem veszélyes a lény.Meghajtotta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe. |
Nyugodtan kiegyensedett, odaügetett a lényhez.
-Elmézést kérek, nem akartalak megijeszteni!-hajolt meg illedelmesen. |
| Xyrion azonnal észrevette az idegent és nagyon meg is ijedt amikor hirtelen ott állt valaki a közelében.Felugrott és arrébb vágatott, de nem messzire. |
| Nem szívesen hagyta el a tópartot!Mint őrzője nem is szabadna, de ilyenkor ott még kopár a fű, és enni is kell!Lelkiismerettel szívében ugyan, de nagy éhséggel legelészett az érkező közelében....persze nem vette észre. |
Xyrion unottan ügetett az erdő mellett.Egyszercsak megállt.Nagyot szippantott a levegőbe, majd lefeküdt és nézelődött. |
*Amalea nem mozdult. Nem is szólt. Épphogy csak egy egészen aprót biccentett, de meg sem próbálta megállítani párját. Tudta, hogy úgyis felesleges Orome útjába állnia; ha akar, így is, úgy is elmegy. Most fel van dúlva, talán fel is lesz még egy jó darabig, így hát időre van szüksége. Talán az örökkévalóság is kevés lesz neki, hogy lelke megnyugodjon, elvégre a nevelőjéről van szó. Amalea ezt jól tudta. De ha addig tart is, ő akkor is várni fogja. Mindig! De most el kell engednie.
-Talán jobb. -susogta a kanca biccentve, bár párja ezt már nem láthatta-hallhatta, majd lassan elfordult. Annyira elkeserítette, hogy tehetetlen, hogy képtelen segíteni kedvesének, hogy Orome akaratlanul is kizárja őt.
-Akác! -kiáltott oda csikójának. -Gyere ki a vízből, kicsim, megyünk!
-Megyek! -kiabált vissza a kis kanca, majd sietve kiügetett a partra és anyja meleg testéhez bújt, hogy ne vacogjon a lenge fuvallatban, ami egyre csak borzolta vizes szőrét, sörényét.
-Apu hol van? -kérdezte.
-Apunak el kellett mennie. Tudod, erisziként mindig nagyon elfoglalt, és most valahol máshol akadt dolga. -magyarázta Amalea nehéz szívvel, majd mélyet-szomorút sóhajtott, de a kifújt levegővel kiengedte a keserűséget is, és immár újra mosolyogva pillantott le csikójára.
-Gyere, kicsim, menjünk vissza a tisztásra. -dörgölte meg orrával Akác buksiját, majd a két kanca elügetett az ellenkező irányba.* |
 Életében először keserűen szólalt meg:
- Elmehetek, maradhatok, tehetek bármit, a lelkem érezni fogja, hogy én örökké élek.....Eris meg lehet, hogy Akác felnövekedését sem éri meg - bökött fejével a játszadozó csikóra.
A kiscsikón felejtve szemeit folytatta:
- Amennyi időt velem tölthetne....azt is akadályozza a világ, amiben élni kényszerül, és most.....itteni alakját vesztven ki lett zárva innen oda....Érzem, hogy gyenge, és bár mint embernek még csak élete kiteljesedése következik, tudom, hogy nemsokára sorvadni fog.....és elveszítem őt.....Nincs a Birodalomban egyetlen olyan nevelő, aki csak hasonló lehetne hozzá.....Halandóság....
Felnyerített.
- Elkeserít, hogy ő szomorú...Így sem mosolyog szinte soha! De hogy szinte soha ne is lehessen velünk!
Amaleára nézett.
- Ezen nem lehet segíteni. Felejtsük el. Talán jobb ha elmegyek.
Elfordult, és ügetni kezdett az erdő felé. |
*Amalea egy pillanatra lehunyta a szemét, és csak hallgatott. Mindig is nagyon megértő lélek volt, és most is teljesen át tudta érezni Orome bánatát. A párjáét, akit szeret. Azért a csődörét, akiért kész lenne bármilyen áldozatot meghozni.
Ő nem érezte Erist, de - a maga módján - érezte a párját, és az a súly, ami a csődör lelkét nyomta, úgyanúgy nyomta az övét is. De boldogan cipelte volna ezt a terhet, sőt, akár a százszorosát is, hogyha tudja, hogy ezzel segíthet Oromén. Ám így, hogy csak nézni tudta tehetetlenül, amint ez a teher egyre csak mardossa kedvesét, sokkal nehezebb volt... Úgy könnyű lett volna. Így nem.
Ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy megtörje a Jóságot és a Kedvességet, ami Amalea része volt. Így mikor újra megszólalt, hangja maga volt a megértés és a gyöngéd szeretet.
-Nem mondom, hogy pontosan tudom, mit érzel. De azt tudnod kell, hogy melletted állok, most is és mindörökké, és ha bármiben segíteni tudok rajtad, és az erőmből kitelik, megteszem. Jóban és Rosszban, tudod. Bármilyen nehéz is, nem hagyom, hogy egyedül cipeld ezt a terhet. -*felelte csöndesen, aztán párja magányos természetét ismerve még finoman hozzátette:
-Hogyha időre vagy egyedüllétre van szükséged, azt is megértem. -*tette hozzá gyöngéden.* |
Lehorgasztotta a fejét.
- Ezen nem tudsz. A lelkem egy a gazdám lelkével.....bizonyos dolgokon nem tudunk változtatni. Sajnálom...Amalea, szeretlek. Szeretlek az első perctől fogva, ahgy megláttalak, mert sosem láttam mg ilyen szép és kedves kancát, akiből mindig sugárzik a Jó....De Eris....akkor is erős...én pedig érzem őt....és nagy árat fizetett azért, hogy levágja a Nagyurat.....Nem tudok így igazán boldog lenni. |
*Amalea értetlen-ijedt pillantással viszonozta Orome vízkék tekintetét.*
-Valami baj van, igaz?... Mondd el! -*kérte szelíden.* -Mondd el, hadd segítsek! |
| A vízkék pillantás a kanca arcára vándorolt, de Orome nem szólt. |
*Amalea odalépdelt párja mellé, és csöndesen odadugta orrát a csődöréhez.*
-Különösen hallgatag vagy ma. Min gondolkozol? |
| Csendben állt a parton, és a csikót figyelte. |
-Kedvelem, de csak ha nem kell benne mosakodni! -kiabált vissza Akác az apjának, kicsit elhúzva a száját, de lassacskán kezdte élvezni a dolgot. Miután anyja végzett, még jópár percig bent maradt a vízben lubickolni és játszani.
Amalea viszont kiballagott a partra és alaposan megrázta magát, hogy többé-kevésbé megszabaduljon a szőréről lecsöpögő vízcseppektől.* |
- Akác, egy kancának ügyelnie kell a külsejére! - mondta tudálékos arccal.
- Nem ragadhatsz a piszoktól! Ne hozz ránk szégyent! Mellesleg azt hittem, hogy kedveled a Vizet. Lenyűgöző elem! |
*Akác segélykérően pillantott apjára, majd meneküléssel próbálkozott, de mindhiába. Anyja elől nem volt hová bújni...
Amalea pillanatok alatt utolérte, és mielőtt még a kicsi bármivel is próbálkozhatott volna, egy szemrebbenésnyi idő alatt belökte a vízbe, majd nevetve utánaügetett. Vidáman gázolt bele a patakba, és behunyta a szemét... egy kicsit csak úgy élvezte a vízet...
Ám amint észrevette, hogy Akác ezt próbálja kihasználni, hogy kiosonhasson a vízből, egyből újra éber lett. Elkapta a szökni próbáló kis kancát, és nagy anyai gondddal sikálni-tisztogatni kezdte.
-Jaaaaj, ne! Anyuuuu! Hagyjááááál! -*nyafogta Akác, de Amalea csak nevetett.*
-Apaaaaaa! Ne engedd nekiiii! Apuuuuuu! -*kiabált ki apjának a partra megjátszott kétségbeeséssel.* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Xyrion mosolygott és meghajtotta a fejét.Várt, hogy mit tesz a pegazus.....
Ahogy jobban megnézte, valóban meglátta a kötést.
Életében először keserűen szólalt meg: