|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 21:03 - |
 *Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
-Hmm...kezdetnek végülis nem rossz. -*állapította meg, az eredménnyel elégedetten.*
-Na jó, nézzük, mit kell még itt helyrerakni, mielőtt elkezdeném a védőmágiákat... |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 Felkacagott.
- Nos, szerintem nemsokára ideér.....Akár fogadhatnád is, csak tudnám mit tegyek a vendégeinkel. - mondta és a befelé intett fejével a két lény felé, akik beértek a völgybe, és akikről ő a maga részéről elfeledkezett idáig. |
-Lüke! -*nyújtott nyelvet vigyorogva a kancára.* -Igenis sírok! Miért, te mit tennél a helyemben?
-Áh, csak össze-vissza felkavartok érzelmileg... Te is, meg ez a féleszű bolond is, akihez hozzámentem. -*vigyorgott.* -Csak egyszer hagynátok nyugton... De így? Még jó, hogy ezek után sírok!
*Ezután megint halkan nevetett.* |
| - Látod?! Nem lehet megálllni nevetés nékül! Bár talán mégis illik rád a Níniel név, ha Te mindig sírsz! Örömödben, bánatdoban..... |
*Lilina úgy nézett Illura, mintha legszívesebben szájon csókolta volna örömében. Aztán újra feltört belőle a sírás, de ezek már nem a bánat könnyei voltak; ezúttal az öröm miatt rázta a zokogás.*
-Esküszöm... kerüljön csak a patáim közé... én... én esküszöm, hogy kitekerem a nyakát!! -*vigyorgott huncut fenyegetéssel a könnyei mögött.* -Megfojtom ezt az őrült, tollas szamarat!!
*Aztán mikor már úgy tűnt, elcsitul a sírása, egyszer csak kitört belőle a hisztérikus nevetés. Csak úgy bírta abbahagyni, hogy mágiával egy jó adag vizet fröcskölt a saját arcába.*
-Huhh. -*rázta meg a fejét.* -Jól van, megnyugodtam. -*fújtatott a nevetéstől kimerülten.* |
- Én Illustrissima vagyok!
Feltápászkodott és Lilina elé ugrott.
- Felveheted azt a nevet éppen, csak lehet, hogy nem lesz értelme...Bár a jövőről nem tudok semmit!
- Elfelejtettem...Teljesen kiment a fejemből.....Michaelangelo újra a hálóban van, ami azt jelenti, hogy visszatért! |
- Én Evián vagyok - *viszonozta a köszönést.
Aztán engedelmesen beljebb lépett.* |
*Lilina egy darabig bánatosan mosolyogva figyelte Illut, majd megadóan megrázta a fejét, és visszafordult a jövevényekhez.*
-Ne aggódjatok, nem kell félni tőle, nem bánt. -*mondta vigyorogva.* -Nem bolod ő, szegénykém, csak annak tűnik. -*mosolygott vidáman.*
-Na, mire vártok? Gyerek be! -*folytatta udvariasan.* |
Hirtelen hátravetette a fejét és nevetni kezdett!
Aztán ledobta magát a földre és hemperegve, fetrengve kacagott!
Könnyek peregtek az arcán, levegőt se igazán kapott, úgy rázta a nevetés!!!!
A lábaival végre abbahagyta a kalimpálást és lihegve nézett fel a többi lényre.
- Ühü-üdv! - nyögte a most érkezetteknek.
Aztán Lilinára nézett, egyre jobban vigyorgott, majd újra nevetni kezdett! |
*Lilina sietve Illu mellé ügetett, és amint megpillantotta a jövevényeket, elképedve nézett össze Illuval. Aztán gyorsan részben gyengítette és megszüntette a védővarázst, hogy a két jövevény bejuthasson.*
-Nahát... E-Estel... Mi...Mit keresel te itt? Illetve... mit kerestek ti itt? -*javította ki magát, mikor pillantása Eviánra tévedt.*
-Öhm... azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. -*fordult a csődör felé* -A nevem Lilina. De gondolkodom rajta, hogy felvesztem a Níniel nevet is. -*mondta, és pajkos-szomorúan Illura nézett.* |
- Valaki be akar jönni!
Felugrott és a völgy bejárata felé vetette magát.
Nemsokára lefékezett és az egyik félrevezető varázst átlátszóvá téve kinézett.
Aztán elképedt arccal visszafordult.
- Ezt nézd meg! - kiáltotta Lilinának. |
- Ugyan, maradj csak.
- Igen, lehet hogy ott rontottuk el. A tölgynél. Mindegy. Ha már itt vagyunk, nézzünk körül egy kicsit.
*Azzal beljebb sétált a Völgybe.* |
 *Estel tanácstalanul tekintgetett jobbra majd balra, és értetlenül rázta a fejét.*
-Nem értem... pedig erre kellene lennie...
-Azt hiszem igazad van... Eltévedtünk. -*idegesen megrázta a fejét.* -De hát hol rontottuk el?!
*Egy darabig némán töprengett. Aztán...*
-Balra! -*kiáltott fel végül* -A tölgy után balra kellett volna fordulni... Áh, most már mindegy. Gyere, kérjünk útbaigazítást valakitől. -*fordult Eviánhoz.* -Valaki biztosan tud majd nekünk segíteni.
-Nem fáradtál el nagyon? -*simogatta meg Evián nyakát.* -Szívesen leszállok, ha esetleg pihennél egy kicsit... |
*Eviánék jó pár órás haladás után végül elértek egy völgyet.
A táj gyönyörű volt, mégis úgy érezte, hogy rossz helyen járnak. Ezt szóvá is tette Estelnek.*
- Estel, úgy látom, mintha egy kicsit eltévedtünk volna. - *jegyezte meg halkan, de érthetően.* |
- Erisnek volt egy sora...Nem tudta, hogy való-e versbe, vagy csak úgy megjelent az elméjében, de én kitaláltam hozzá ezt...És nem igazi vers, hanem bűvige.....Tudod....Eris a Boszorkányúrnő! - mondta mosolyogva.
- Örülök, hogy tetszik. |
-Nahát! Ezt te írtad? -*ámuldozott Lilina.* -Csodaszép! Nekem nagyon tetszik! -*lelkendezett vidáman.*
|
Rámosolygott a kancára.
- Örülök. Végre megértetted! Nagyon aggódtunk érted!
- "Nyár utáni bánatomat, ostoba fájdalmamat, ami itt még mindig él,
Vigye el az ősz szépsége, fújja el az őszi szél!
Üres, buta könyűimet,
Felesleges küzdelmimet
Felejtsem el, hadd hagyjam el, örökké!
Vidd el minden bánatomat és dacomat, Őszi szél!"
- Tudom, nagyon allegórikus, de a lényeg benne van. |
*Lilina nem szólt semmit, csak lekászálódott a nővényről, és némán elfordította a fejét. Ám látszott rajta, hogy érti... Hogy megértette, és valahol igazat is adott Illunak. És végtelenül dühös volt... dühös önmagára! Amiért saját magát sajnáltatja... amiért hisztizik és csökönyösen ragaszkodik a bánatához. Orométól már kapott rá lehetőséget, hogy elengedje, és újra az a vidám, szeleburdi kanca legyen, aki volt... és ő még mindig nem ereszti. Még mindig makacs módon a fájdalmába kapaszkodik. Illunak igaza van, most tényleg nem az, aki valójában... Nem az, akibe Micha beleszeretett...
Mikor újra felpillantott, és Illura nézett, már látszott a szemén, hogy most már érti. Hogy valóban megértette, mit akart ezzel Illu...
És Orome varázsának segítségével egyszerűen elengedte a fájdalmat, hogy vigye a szél, amerre akarja, minél messzebbre tőle... |
Kicsit nézte az elfordult lényt, majd hirtelen biccentett egyet a fejével.
Óriási, tüske nélküli indák törtek fel a talajból Lilina alatt!!! Fészket formáltak, hogy a kanca ne gurulhasson le, majd hirtelen kilőttek az ég felé!
Megdöbbentő magasban álltak csak meg. Illu egy kisebb, kiálló indán állt, ami addig tekergett a főágból, hogy Illu Lilina magasában állhatott, de kicsit távol tőle.
- Nézz le oda! - kiáltotta egy irányba mutatva.
A Fára mutatott.
- Emlékszel? Hogy hogyan hoztuk létre? Emlékszel? Hogy utána mi történt? Akkor láttad először Michaelangelót a Sötétség Csatája után. Akkor kért meg. Akkor mentett meg, megint....Emlékszel?
- Idézd fel! Idézd fel! Emlékezz! Én emlékszem, hogy a Fán rémálmod volt és Michaelangelót sírattad...Aztán ő eljött. Emlékezz!
- A Fa sokaknak jelkép. Neked miért nem azt jelenti, hogy sosem tudhatod mi jön? Hogy sosem tudhatod mi születik abból, mikor rosszat vársz? Hogy Michaelangelo örökre a Tiéd és mindig vissztér?????
- Ha most rongy vagy, akkor nem az vagy, aminek Michaelangelo látott. Ő hősnőt és társat látott benned egy életre.....Méltónak talált rá, hogy elvegyen! És biztos vagyok benne, hogy azért választotta azt a borzasztó alkut, mert hitte, hogy Te is elég erős vagy hozzá!!!! Hogyha ő meghozta érted ezt az áldozatod, akkor Te is kifogsz tartani addig.....Hogy megérted: szeret, te fogsz neki erőt adni.....Érted él.....
Leengedte magukat és ellépett Lilinától. |
*Lilina keserűen vállat vont.*
-Sehogy. Nem érzem magam sehogy. Egyáltalán nem érzek semmit. Sírni akarnék, de egyszerűen nem tudok. Legszívesebben tombolnék, de közben meg nincs hozzá kedvem. Az egyedüli dolog, amit most érzek, ez a szörnyű fejfáját. Borzalmasan fáj, majd' szétrobban! Az a sok sírás és mágia nem tett túl jót... Ha egyetlen mondattal kellene válaszolnom: úgy érzem magam, mint egy rongy, akit kifcsartak, aztán összegűrve elhajítottak a sarokba, és most csak hever ott, tehetetlenül, kábán, tompán sajgó tagokkal. -*felelte keserűen, s újra vállat vont.*
-Végülis mindegy. -*felelte, majd lefeküdt, és összekuporodott a tó partján.* |
- Üdv! - zúgta a fa levelei közül, majd kilépett a fáról a saját testébe.
- Hogy vagy? |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
Felkacagott.
*Estel tanácstalanul tekintgetett jobbra majd balra, és értetlenül rázta a fejét.*