|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.01. 19:39 - |
 Michaelangelo elfáradt. Hosszú út vár még rá, minek szenvedjen? Ha siet, véthet egy ostoba, felesleges hibát és megsérül és sosem ér célba. Jobb, ha lassabban jár és tovább él. Jobb, ha vigyáz magára és minden rendben lesz. Annyira nem sietős a dolga.
Kényelmesen leszállt, a maga feszes, örökké elegáns és hatalmas-terjengős módján, majd behúzta a szárnyait és körülnézett.
'Szép, virágos, tavaszi mező, friss fűvel. Sehol senki és semmi. Jó!'
Azzal élvezettel legelészni kezdett, nem kímélve füvet és virágot. Elvégre ínyenc volt!
|
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 Már látta is lánya arcán az örömmel teli csodálatot és vágyat, hogy hallja a történeteket, de gyorsan (és kissé csalódottan, hogy Enfatnum igenis szívesen mesél lányának ilyen vad dolgokról) közbevágott:
- Köszönöm, nem! Nem kérjük! Békés legelészésre és mozgásra jöttünk ki, nem szeretnék az oly nehezen elűzött sötét időkről hallani! Bocsáss meg, Enfatnum, de a lányomat sem erre akarom nevelni! - mondta határozottan.
- Ha egyszerű lény vagy, akkor megértheted, hogy a soká mellőzött egyszerű örömöket akarom élvezni, Neked is ezt tanácsolom, főleg, hogy harcokat is megéltél. Szerencsés vagy, hogy leginkább győztesen és egyetlen karmolásnyommal kerültél ki a csatáidból, de én nem tudom elfelejteni, hogy sokan mások nem voltak ilyen szerencsések, és a lányomat végképp nem szeretném veszélyben tudni! Épp azért harcoltam, hogy híre-pora ne maradjon a rossznak! - nyihogta még szenvedélyesen.
Tíl után nézett, akin innen is látta a haragot.
- Szeretném, ha inkább arról mesélnél honnét jöttél a Birodalomba.... - mondta szelídebben. |
 -Igazából nincs egy rossz emlékem se...A csaták sem,ugyanis mindíg én jutottam ki győztesnek.Bár mondjuk egyszer az egyik griff jól belekarmolt a hátamba.Még most is ott a helye.Egyébként meg nem tartotok fel.Nem vagyok se kalandor,se utazó.Egyszerű Simbelmynesi lény vagyok,akárcsak ti...Sajnos varázst nem tudok mutatni,max. a rejtőszínemet felmutatom,de akkor is eggyé válok a természettel.Ha pedig a harcokról kíváncsi valaki,annak örömmel mesélek erről a kegyetlen és élvezetes dologról.
|
- Nahát! - mondta elámulva.
- Nekem eddig csak a barlangok jutottak - mondta fintorogva.
- Ott neveltek minket, hogy ne kerüljünk veszélybe. Azokban nem sok kalandot vagy veszélyt élhettünk át. Tanítottak minket, játszhattunk a többi csikóval és fiatallal, és ennyiről szólt az élet....Habár a sötéttől már nem félünk és jól tudunk tájékozódni! - mondta udvarias, csevegő hangnemben, mosolyogva. Szeretett volna minél többet hallani erről a lényről és az életéről, mert világéletében ilyen komoly dolgokra vágyott, és lám, most az első, aki az útjukba akad éppen kalandor! Tíl fiatalsága ellenére is igyekezett laza és jólnevelt lenni egyszerre, hogy ne nézzék már csikónak. Enfatnum lenyűgöző lény volt! Habár sosem látott másikat......a barlangrendszer óvodája és nevelőik nem engedtek túl sok újdonságot az életébe...Se lényt, se élményt......
Kicsit elmerengett ezen, majd kérlelőn így szólt:
- Nem mutatnál egy erős varázst? Vagy nem mesélnél még a harcokról?
Arwen csak az utolsó mondatot hallotta, de rosszalló horkantással lánya mellé lépett.
- Ne zavard Enfatnumot! Bizonyára nem vágyik arra, hogy rémes emlékeket idézgessen fel, és ha utazó, akkor nem illendő feltartani sem! - mondta komolyan.
- Ha harcokról akarsz hallani, más is mesélhet, de nem értem minek ilyesmi Neked, inkább örülj, hogy nem votl benne részed, Tíl! - folytatta a dorgálást, aztán családja többi tagjára nézett, de velük minden rendben volt.
Megengedett magának egy mosolyt Csodaszarvat és lányait látva, azután bocsánatkérőn fordult Enfatnumhoz.
- Remélem megbocsátod a lányom kíváncsiságát!
Sértetten és megbántva lépett el a pegazustól és anyjától, hogy odébb vonuljon mindenkitől egy kicsit legelésszen mérgében.
'Csikóként kezel! Sajnálkozik miattam és elnézést kér! Szerintem jogom van ismerkedni!' dühöngött némán, nagyokat harapva a fűbe. |
-Köszönöm megértésed...-hajolt meg a Arwen előtt.
-Nos,igen,elég sokszor szoktam repülni...Mondhatjuk úgy is,ez a hobbim...Egy csomó csatát vívtam pegazusokkal,pegunikkal,sárkányokkal,griffekkel és az időjárással is. |
Tíl közben már oda akart lépni Enfatnumhoz, csak nem volt mersze......Olyan nagy és csodás ez a lény! Tud repülni is!!!
Vajon milyen dolgokat élt már át?
Arwen közben egyszerre evett és figyelt..... |
*Csodaszarv legelés közben felpillantott és végigjáratta tekintetét családján.*
*Időközben Tin is elkezdett legelni.* |
Tíl kicsit előrelépett még Enfatnum felé, mikor azt hitte senki sem figyel rá......
Arwen viszont szinte rögtön észrevette Tíl ténykedését, és mivel nem igazán értette, figyelni kezdte ezután. |
*Megrázta sörényét és kicsit oldalra lépve elkezdett legelni.*
*Egyre jobban sikerült leküzdeni bizalmatlanságát és érdeklődve hallgatta Tílt.* |
- Csodás lehet odafenn szárnyalni! - bókolt, és felnézett közben a szép égre.
- És megértelek.....Nekem is fontos a mozgás és a szabadság! Ezek nélkül nem is lehet élni!
- Sokat szoktál repülni? - kérdezte hirtelen Tíl, anyja mellé előrelépve.
Szemei csillogtak, ahogy izgatottan várta a választ. |
-Hiszek neked.Ez a táj tényleg gyönyörű...-itt kinyújtóztatta hatalmas szárnyait,mert már kezdtek elgémberedni.Ránézett Tílre,a kis kancára aki épp őt figyelte.Nemtudta,mit csináljon,ezért még a lábait is fel-fel emelgette,hogy azok se gémberedjenek el.
-Elnézést a nyújtózásért,de a szárnyam nem bírja,ha sokáig nem használom.-mosolyodott el. |
Elmosolyodott, nevetve magában. Egy pillanatra félrefordította a fejét, majd nyugodtan nézett újra a napszín lényre.
'Pár hónap.....? Én akkor mit mondjak?' gondolta, de nem mondott semmit.
- Örülünk, hogy épp erre tévedtél! Ez nem egy borzasztóan izgalmas hely, de békés és szép......Van mit feltérképezni! - kacsintott.
Tíl elkapta a neki szóló pillantást, és zavarba jötten elmosolyodott.
Egy pillanatra félrekapta a fejét, azután újra figyelni kezdte Enfatnumot. |
-Neeeem...Már jó pár hónapja itt élek és még csak most jutott időm feltérképezni a terepet.Hogy is néz ki valójában,milyen helyek vannak és időközben többmindenkivel is megismerkedhetek.-az utolsó meghatározást Tílre pillantva és elmosoyodva mondta.Biccentett egyet a ménnek,köszönésképpen.,,Eddig eléggé barátságosnak tűnnek''-mosolyodott el magában. |
Örült, hogy párja mellé lépett. Kicsit hozzásimult, és úgy nézett Enfatnumra.
- Remélem nem valami gonosz varázslat.....Talán majd idővel...... - mondta kicsit bizonytalanul, de kedvesen.
- A Sötét Nagyúrnak vége van, olyan nagy baj nem lehet......Legalábbis vándorokkal, akik idejöttek, nem. Mi csak levegőzni akartunk, azért jöttünk ide. Te új lény vagy?
Tíl nagyon-nagyon kíváncsi volt az idegenre! Szülei mögül szinte nyújtott nyakkal figyelte! |
*Először nem akart odamenni az idegen pegazushoz, de végül meggondolta magát.
Leharapott még egy rostos fűcsomót, majd párja mellé ügetett.*
- Üdv - *köszönt az idegennek és vesébe látó pillantással mustrálta végig.*
*Szívesen csatlakozott volna nővéréhez, de amikor az idegent észrevette, inkább visszamaradt.
Bizalmatlan volt...
Mikor apja is előre ment, erőt vett magán és követte családját.* |
-Igazából 4 társammal indultam el a Varázserdő széléről.Ketten elmentek,de a többiekkel nem tudom,mi van.Egyszerűen,mintha megbabonázta volna őket valami... |
Arwen mosolyogva fejet hajtott.
- Én Arwen vagyok, üdvözöllek! Ők a családom - intett fejével maga mögé.
- Minek köszönhetjük a találkozás szerencséjét? |
Jobban szemügyre vette a két lényt.,,Talán még barátságosak is lehetnek''-gondolta,majd visszaköszönt nekik.
-Üdv!A nevem Enfatnum! |
Tíl vette észre először az idegent, akinek arany színe kivirított a környezetéből! Elcsodálkozva nézett arra. Az első idegen lény, akivel találkozhat!
Nagyot dobbant a szíve az örömtől!
A többiek felé sandított, majd látva, hogy nem figyelik, elindult az idegen elé.
Arwen anyai ösztöne, akármilyen fiatal volt is, vészcsengőként rikoltott fel!
Felkapta a fejét a békés legelésből, és figyelmeztető, halk, de határozott nyerítést hallatott!
Azután gyorsan, szinte suhanva a levegőben, Tílurúlien mellett termett.
- Kérlek, ne csinálj ilyet! - rótta meg halkan, és ő is megnézte magának a pegazust.
- Üdv! - kiáltott oda a nagy, szárnyas lénynek. |
| A mén felkapta a fejét az ifjú egyszarvú hancúrozására.Feldübörgette az egész rétet és a madarakat is felriasztotta.,,Valyon mi lehet olyan jó abban,hogy feldübörgetik az egész rétet,ráadásul megzavarják a madarak nyugalmát?''-merengett magában a mén.Végül horkantott egyet,lábával kissé belekapart a földbe és folytatta a legelést. |
Arwen is legelészni kezdett Csodaszarvtól nem messze, de őt nyomasztotta néha eriszi társai gondja.
Remélte, hogy a szörnyű kő, amit megtalált, nem vezet majd katasztrófához. Így is elég sok zavar és fájdalom bújkált sokak lelkében, bizony, a Sötét Nagyúr elbukása nem volt még olyan nagyon messze!
Lányaira nézve örült, sőt, repült a lelke, de Arwen sokszor merengett, hogy jól éli-e az életét.
Tíl talpraugrott, és vágtatni kezdett össze-vissza, sohasem távolodva el nagyon családjától, de így is dübörgött a mező, és sok virágot letiport a virtuskodásával! Nagyot szökkent, bemutatva egy capriole-féleséget, aztán újra kezdte a szilaj vágtázást, hívogatóan nézve húgára. |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Michaelangelo elfáradt. Hosszú út vár még rá, minek szenvedjen? Ha siet, véthet egy ostoba, felesleges hibát és megsérül és sosem ér célba. Jobb, ha lassabban jár és tovább él. Jobb, ha vigyáz magára és minden rendben lesz. Annyira nem sietős a dolga.
Már látta is lánya arcán az örömmel teli csodálatot és vágyat, hogy hallja a történeteket, de gyorsan (és kissé csalódottan, hogy Enfatnum igenis szívesen mesél lányának ilyen vad dolgokról) közbevágott:
-Igazából nincs egy rossz emlékem se...A csaták sem,ugyanis mindíg én jutottam ki győztesnek.Bár mondjuk egyszer az egyik griff jól belekarmolt a hátamba.Még most is ott a helye.Egyébként meg nem tartotok fel.Nem vagyok se kalandor,se utazó.Egyszerű Simbelmynesi lény vagyok,akárcsak ti...Sajnos varázst nem tudok mutatni,max. a rejtőszínemet felmutatom,de akkor is eggyé válok a természettel.Ha pedig a harcokról kíváncsi valaki,annak örömmel mesélek erről a kegyetlen és élvezetes dologról.
