|
Témaindító hozzászólás
|
2007.08.24. 19:18 - |
 Hamar ideértek.Mikor ledobbantott szárnyait oldalához igazította.Az eget kémlelte ,hogy mikor érkezik meg a kanca. |
[259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
 *Tinwe vágtatott elől kemény tempót diktálva. Hátra-hátrafordult, mire szarvából fénysugár tört elő, megcélozva a mögötte haladót.*
*Erasmus szorosan az unikornis mögött haladt. Minden fénysugárra egy apró villám volt a válasza.
A mező közepére érve egymással szemben megálltak és vártak.
A két fiatal szaporán vett levegőt, és ugyanarra a pontra meredtek. A fű rejtekében egy kis madár bújt meg. Alig telt el néhány perc, mikor a madá úgy döntött, elhagyja a tűzvonalat és felszállt, elhagyva a mezőt.
A két unikornisnak sem kellett több: egyszerre támadtak, ki-ki a maga varázslatával.* |
 Bólintott, és egy kecses fordulattal újra repülni kezdett "haza"......
|
*Kedvesével szemben lebegett és bíztatóan pillantott rá.*
- Igen - *válaszolta.* - Tudom.
*Leolan volt az első, aki ezt így, kereken, köntörfalazás nélkül elmondta neki. Mégis... elég régóta él már itt, elég jól ismeri a Birodalmat minden porcikájával együtt... Még sosem járt a Rémséges Szigetén, se a közelében. Mégis... volt a helyzetről egy kis fogalma.*
- Nem lesz semmi baj... Menjünk. |
Leolan hirtelen fékezett a cirógató szélben, és feljebb emelkedve bevárta Üstököst.
Amikor a fehér mén hozzá ért, aggódva nézett a szemeibe.....
- Még el sem mondtam....Üstökös, tudnod kell, hogy az erisziekkel tényleg nincs minden rendben.....Baj, bánat vegyült a társaim lelkébe és vadak lettek......Talán átkozottak is....
Félrefordította fejét.
- Ellenségnek néznek szinte mindenkit, Azért is mentek a BoszorkányVidékre.....Elrejtőzni és elzárkózni...... - tette hozzá azt, amit eddig nem mondott el. |
*Üstökösnek sem kellett kétszer mondani! Könnyen, de villámgyorsan a levegőbe szökkent és a Rémséges Szigete felé vette az irányt, szorosan párja mögött haladva.* |
(reag oda) |
Leolan hálásan elmosolyodott, és felszállt a lágyan fújó szélbe. Látta, hogy jópáran érekzetk közben. Látta azt is, hogy egy részüket ismeri.....Még inkább menni akart!
- Gyere! - nevetett Üstökösre, és hirtelen begyorsított! Legyen verseny! |
 -Okés!-mosolyodott el, majd el is indult az erdő felé.
|
-Szerintem menjünk az erdőbe!-mondtam. |
 Hope csöndesen lépkedett.Bátyjára Apex-re gondolt.Értesült róla ,hogy az ifjú csődörből apa lett.De nem rohant oda egyből.Nem akarta megzavarni őket.Céltalanul vándorolt.
A mezőnek finom füve volt.Nagyot harapott bele.Észre vette ,hogy társasága van.Egy nevelő és két másik lény.Odalépkedett a nevelőhöz.
-Üdv!-köszönt és fejethajtott. |
  Danyel sétálgat a mezőn, nyomában állatai, Khorall és Eweryn. Utóbbi lelombozott volt, szerte a testén sebesülések éktelenkedtek, de nem akarta begyógyíttatni magát. Danyel unszolására igaz elmentek az Állatorvoshoz, de Ew nem lelkesedett nagyon az ötletért.
Danyel leült a fűben, majd hátranézett az unikornisra és a pegazusra.
Őt is elszomorította Eweryn: De nem tudott mit tenni, mert tudta, mi a helyzet. Eweryn pár hónapja került elő a barlang mélyérl, azóta szinte egy szót se szólt, nem lelkesedett semmiért sem.
Khor viszont annál jobb kedvben volt, próbálta ő is felvidítani tesóját - nem sok sikerrel -. Utóbbi napokban szórakozott voolt, imádta a Danyel keltette kis gömböket üldözni az égen. Eweryn lehasalva szokta a műveletet nézni, s ez most em volt másként. Danyel ujját a magasba emelte, egy kis parányi gömböt varázsolt, s az máris tovaszállt, nyomában Khorallal. Danyel nevetett egyet, amikor látta, hogy Khorall esdekel a fürge gömb után. Ránézett Ewre, s abbahagyta a nevetést.
- Nem lesz jobb, hogyha ezt csinálod! - Mondta, de a válasz csak egy pfümmögés volt. Danyel újabb gömböket keltett, Khorall üldözte őket, s ez így ment sokáig.
|
*Föggőlegesen tartotta fejét, így a szél meg-meglibbentette üstökét.*
- Nincs ezzel semmi baj - *válaszolta gyorsan.* - Ha ezt szeretnéd, hát részemről indulhatunk is, most azonnal! - *folytatta és már kezdte is bontogatni szárnyait.* |
Felnevetett és játékosan arrébb szökkent, de csak azért, hogy utána újra Üstököshöz simuljon és megcsókolja.
- Nekem tetszik így.......
Aztán nagyot sóhajtott.
- De nem tehetem meg, hogy nem megyek el a Szigetre....Sajnálom, de beszélnem kell Sólyomékkal és látni szeretném a társaimat is......Nem tudom hogy mi lehet velük - suttogta üresedő szemekkel. |
*Üstökös bólintott.*
- Igen, folytatnunk kell, amit elkezdtünk. - *értett egyet majd kicsit elhallgatott, gondolataiba merülve.*
- Sajnos fogalmam sincs, Büszkeüstök merre lehet... - *mondta csalódottan.* - Folyton úton van ez a lány... Szinte sosem lehet utolérni... - *mondta halkan, Leolanra pillantva.*
- Nem - *rázta meg a fejét* - nem tudok semmit, ugyanis - *a gyönyörű hófehér kanca sörényébe fúrta orrát* - Kegyed lekötötte a figyelmemet! - *fejezte be ravaszkás mosollyal.* |
Leolan felpillantott Üstökös szemeibe, és szikrázón elmosolyodott. Újra olyan boldog volt, mint akkor régen, amikor még káprázatos pegazusnak érezte magát.
Most újra olyan lett. Épp a boldogságtól.
Ragyogó arccal pillantott fel az égre és nagyot sóhajtott a mámoros hangulattól.
Aztán eszébe jutott, hogy miért is kerültek ide...
- Üstökös.....megkeressük a többi csikódat? Szeretném, ha befejeznénk, amit elkezdtünk....Azt szeretném, ha tisztáznánk a helyzetet, úgy nyugodtabb lennék....Light bizonyára ott lesz, ahol a többiek...ahol Sólyom is...Büszkeüstökről tudsz valamit?
Elmerengett.
- A háló elpusztulta után nem sokat tudok a társaimról, az biztos, hogy valami baj van. De emiatt lehet, hogy jobb is, ha odamegyünk....Te hallottál valamit? |
*A mennyei csók után nem távolodott el Leolantól, hanem egészen közel maradt hozzá.*
- Semmi kétség, még ha hosszú idő alatt sikerült csak erre rájönnünk: mi egymásnak lettünk teremtve. - *mondta egyszerűen, mégis, szavai csak úgy sugározták érzelmeit.* |
Pár pillanat alatt már könnyek árja lepte el a szemét, ahogy szerelmét hallgatta. Fel-felemelte a szárnyait, sóhajtott, nem is tudta mit mondjon. Lenyűgöző és szörnyű volt a történet. Fájt bele a szíve....Sajgott, mintha vele történt volna meg ez a sok fordulat, ez a sok kaland, mintha ő veszített és nyert volna annyi mindent, hogy már csak kavarogni lehet egy ilyen életben......Vajon Üstökös hogy talált rá arra a hihetetlenül erősakaratú, békés, szilárd lélekre, akivé lett? Akivel le akarta élni az életét.......
'Ő is mennyi szörnyűségen átment.....' gondolta egy pillanatra.
Végül csak a nagy, fehér lény elé lépett és szorosan átölelte.
- Újra megríkattál! Látod? - suttogta neki fátyolos szemekkel, de csak elmosolyodott.
- Sosem mondott nekem még senkit ilyesmit.....Sohase....Nagyon szeretlek Üstökös...Köszönöm - megremegett a szája széle, de néhány nagy és mély levegővétel után csak folytatta, méghozzá komoly, tiszta hangon, mélyen Üstökös szemébe nézve.
- Ha én tanítottalak meg Téged, hogy újra félj kockáztatni az életed, úgy Te pedig élni tanítottál meg újra! Sosem akartam kimondani de én a sok fájdalom után csak a fiamnak és az erisziek nagy ügyeinek akartam élni. Nem akartam érezni, szeretni meg végképp nem, mert úgy hittem csak fájdalom lenne a vége, és egy idő után elfelejtettem az igazi életet, egyszerűen...elfelejtettem! - nevette el magát keserűen. De aztán folytatta tovább:
- Kívül egy kemény, ép, kitartó, könnyed kanca voltam, akinek teljesen rendben van az élete, de belül jéggé dermedt a szívem....És Te olvasztottál fel engem....Temiattad felejtettem el azt, hogy Eris a sokadik gazdám, hogy már ki tudja hány párom volt, és hogy semmi szép és reményteli nincs az életemben! Temiattad van újra életem! - súgta, ahogy lassan magához húzta Üstökös fejét.
Amikor már csak a szemük és a benne rejlők sok-sok kicsi világegyetem volt a való lét, végtelenül és szerelmesen megcsókolta. |
*Kedvesen elmosolyodott.*
- Rendben. Elmesélek mindent, bár lehet, hogy elég hosszú lesz...
*Mély levegőt vett és belekezdett mondandójába.*
- 318 éve születtem egy akkoriban boldog és Fénykorát élő Birodalomban. 4 éves voltam, amikor Alasteir megszületett. Mindenhova elrángattam - *emlékezett vissza mosolyogva.* - és mindenbe belekevertem, de sosem lett rossz vége. Mondjuk nem is lehetett. Semmi gonosz, vagy ártó nem volt a Birodalomban. Aztán hamar úgy döntöttem, hogy izgalmakra és történésekre vágyom, így hát tovább álltam. Alasteir az utolsó percig győzködött, hogy ne menjek... mégis eljöttem. Sok Birodalomban jártam. Szinte mindegyik egytől egyig borzalmas állapotban volt. Sok helyen megálltam, hogy szolgálataimmal a segítségükre lehessek, de az ármánykodás és egymás csépelése mindenhonnan elűzött... Mire ideértem, harcedzetté váltam... de közel sem voltam boldog. A régi világom emékképei keringtek folyton a szemeim előtt. Hiába: ott születtem, olyanra törekedtem, akármennyire is elvágytam fiatal koromban. Idővel, amíg itt voltam, kezdtem megbarátkozni a hellyel és bizakodtam. Még jóval a Sötétség előtt visszakéreckedtem Úrnőmtől a régi Birodalomba. Ő óvva intett, hogy talán nem a legjobb ötlet, de Én konokul mégis visszamentem... Bár ne tettem volna! - *hangja fájdalmasan csengett, arca elkomorult.*
- Én egy boldog, fehér, Fénnyel teli Birodalomra emlékeztem, ugyancsak boldog lakóival. De ebből akkorra nem maradt semmi... Elérte a ... Sötétség. Családom és egykori barátaim keresésére indultam. A szüleimet és Alasteirt sokáig kerestem, de még csak hírüket sem hallottam. Voltak régi ismerősök, akiknek a maradványait megtaláltam... voltak régi barátaim, akik megpróbáltak megölni. - *aprót sóhajtott.* - Egyszóval minden megváltozott. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszajöttem és próbáltam elmém egyik kis részébe elrejteni a látottakat. Nem akartam elfelejteni... ha már látnom kellett, azt akartam, hogy tanuljak belőle. Ekkortájt történt az, hogy a Jég elemem mellett a Fény is kezdett kialakulni. Születésemtől csak a Jég fölött volt hatalmam, de háromszázas éveimben a Fénnyel is kezdtem megbarátkozni.
- Magamban megfogadtam, hogy bármi történjék ezzel a Birodalommal, amit végül kiválasztottam a "Hazám"nak, nem fogok elmenni és minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem. Idővel kezdtem leereszteni... Meg jöttek a ballépéseim... Ebből az egészből a Sötétség billentett ki, ami ezt a Birodalmat is elérte. Az emlékeim csak úgy tódultak és újjúlt erővel vágtam bele a csatákba.
*Az égre emelte tekintetét és kis ideig hallgatott.*
- Régebben sosem éreztem úgy, hogy félnem kellene egy csatában. Úgy gondoltam, nincs mit vesztenem. - *tekintete Leolanra vándorolt.* - De az utóbbi időben... ez a gondolatmenet megváltozott. |
Szelíden elmosolyodott.
- Akkor minden a legnagyobb rendben......
Hirtelen ellépett Üstökös mellől, szembefordult vele, és mélyen a szemébe nézett.
- Valamit mondanom kell Neked - kezdte komolyan, halkan, kissé félénk, de elszánt hangon.
- Mondanom kell valamit, mert szeretlek. Mert nagy hiba volt, hogy olyan sokáig nem vettem észre, hogy amire vágytam, ott volt előttem.....De tudom, hogy lehet elrontani mindent, ami az öröm, a biztonság, a boldogság kellene legyen.....Volt benne éppen elégszer részem, és többé nem akarom! Veled végképp nem, mert most újra élek...Miattad, Neked hála....Úgyhogy, most máshogy akarom csinálni az életem.....Mert nem veszíthetek még egyszer! - remegett meg a hangja.
Vett néhány mély levegőt, és remegő szájjal elmosolyodott.
- A többi párommal csak egyszerűen összeházasodtam....Egyikőjüktől van egy fiam is.....Mit sem tudtam róluk...A személyiségükről, a gondolataikról, a vágyaikról, hogy kik ők és mit akarnak.....Mit szeretnének tőlem és az életükkel.....Csak együttéltem velük! Üstökös, Veled másképp kell legyen....Muszáj.....Szeretném, ha Te elmondanál magadról mindent, ami számít! Mindent, ami nem számít....Mindent.....Hisz az öcsédről sem tudtam! Pedig ez is fontos.....Üstökös, kérlek mondd el nekem, hogy ki vagy Te...... |
- Ó, semmi tragédia! - *mondta gyorsan.*
- Csak egyszerűen teljesen mást akartunk kezdeni az életünkkel. Mondjuk, ahogy látom, végülis mindketten ugyanoda jutottunk... |
[259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Hamar ideértek.Mikor ledobbantott szárnyait oldalához igazította.Az eget kémlelte ,hogy mikor érkezik meg a kanca.
*Tinwe vágtatott elől kemény tempót diktálva. Hátra-hátrafordult, mire szarvából fénysugár tört elő, megcélozva a mögötte haladót.*
Bólintott, és egy kecses fordulattal újra repülni kezdett "haza"......
-Okés!-mosolyodott el, majd el is indult az erdő felé.
Hope csöndesen lépkedett.Bátyjára Apex-re gondolt.Értesült róla ,hogy az ifjú csődörből apa lett.De nem rohant oda egyből.Nem akarta megzavarni őket.Céltalanul vándorolt.