|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 - Nem tudom - sóhajtotta, aztán kicsit elmosolyodott. |
 Trója könnyedén kerülgette a fákat, sokszor hátranézve, hogy Silentlight meg van-e még!Aztán lassan megállt!
-Mondd!Mihez lenne kedved?
Kérdezte kíváncsian! |
| Halvány mosoly jelent meg az arcán, és a csődör után indult. |
| A kanca szavai után jobb kedvre derült.Elmosolyodott és újra vágtába ugrott.Elindult, aztán visszajött.Hívogatóan meghúzta kanca sörényét és játékosan tovább indult. |
Megállt, és a távolba pillantott.
- Rendben. Próbáljunk felejteni. - mondta.
Visszanézett a csődörre. |
| -Hogy?A sötétségről inkább ne beszéljünk!Vége!Innen is eltűnt, még nem látszik, de majd idővel...Hagyjuk a sötétséget!Rossz emlékek és nem csak nekem!-mondta komor hangon és közben megállt. |
Jó. - mondta színtelen hangon.
Még mindig lehetett itt látni a Sötét Nagyúr pusztításának nyomait, bár a természet hatalmas ereje már munkába fogott, hogy eltüntesse, és a halált életre cserélje fel.
Silentlight megrázta a sörényét, és felnézett az égre.
'Hiszen ha mindenki elmenne innét, hogy telne meg újra élettel?' tette fel magának a kérdést, és megnyugodott.
A Sötétség már nem lehetett itt, és nem árthatott. A borzamas múlt pedig ott is fog maradni: a Múltban.
Silentlight bátrabban lépkedett a fák között.
- Különös nem? A Sötétség... - félbehagyta a mondatot. |
Trója megérkezet és hátranézet, hogy a kanca is érkezik-e.Megvárta, hogy leszálljon, azután megszólalt.
-Itt jó lesz?Nincs itt senki!Megfelel? |
*Lilina vörösen izzó szeme dühödten felragyogott, homlokán az éjnél is sötétebb kő hideg-feketén derengett. És valahol legbelül, nagyon-nagyon mélyen, elnyomva és leláncolva Lilina lelke háborgott.*
'Eszesnek nem mondható?! Hideg?! Déróriás?! Lesz mit mesélnie?!?!' gondolatban a kanca szinte már-már sikoltott a dühtől. Lelkében dübörgött a felháborodottság. Ha Micha itt volna... Michaelangelo igenis... De... Ő nem... Nem! Ő nem fagyos!! Méghogy... Hiszen ez csak egy öntelt... egy pimasz... semmirekellő...!
~Hát, éppenséggel tőled se lobban lángra az ember szíve, te beképzelt kis ficsúr...~*fortyogott Lilina lelke, mígnem az utolsó szabad gondolatát is elfolytotta a Sötétség.
-No nézzenek oda... A csődör ráhibázott! Ennek a boszorkány-mániás szolgaménnek igaza van... -morogta a Nagyúr kedvetlenül. -Egy hevesebb érzelemváltozás is elég ahhoz, hogy a kanca kitörjön. Hmmm...
A nagyúr mélyen a gondolataiba mélyült, és közben elindult.
-Valahogy féken kell tartanom a lelkét. A csődör egy pontban tévedett... Ez a kanca igenis erős... Nagyon erős... Erősebb, mint azt korábban gondoltam... És amióta megszállta őt halhatatlan lelkem, csak tovább erősödik... Nem értem... -dünnyögte magában a Nagyúr.* -Hogyan lehetséges...? Hiszen... Óóóó... -mézédes mosoly terült szét az arcán.*
-Értem máááár. -dünnyögte majdhogynem kaján hangon. -Nos, talán mégis tudom orvosolni a problémát valahogy.
-Erre később még visszatérek. Most fontosabb dolgunk van, amiket el kell intéznünk, kedvesem. Gyerünk, Lilina drágám, irány a Sötétség Birodalma!
*Lilina vágtába ugrott, és hamarosan eltűnt a sötétedő fák között..* |
 Lusta, kényelmes pózban feküdt a földön.
Remekül szórakozott a döbbent Sötétségen.
- Kedvem lenne újra nevetni, de több szórakozást ad a beszéd.
Könnyedén felkelt, és odament, szembe Lilinával. Kárörvendőn mosolygott a vörös szemekbe.
- Csak nem meglepődtél, Nagyuracska? Látod, látod.....ezen nevet a magamfajta.
Hirtelen pokoli lett az arca. Őrjöngő lángok játszottak rajta, és vicsorgó nevetés. Még csukott szemekkel is megmutatta: mit tesz egy lénnyel a kárhozat. Aztán hirtelen tökéletesen flegma lett megint, és mikor megszólalt a hangja tárgyilagos volt, és gúnyos is, persze.
- Te azt hiszed hatalmas vagy, de tévedsz. Néhány buta szó is kizavar a "szolgád" fejéből. Akkor mennyire is vagy erős? Mennyire is vagy megingathatatan? Mennyire is uralod akárcsak ezt az egy lényt? Nem az nevettet, hogy a hatalmad csak illúzió. Mindenkié az. Hanem az, hogy mennyire kapaszkodsz belé. Elismerem: érdekes vagy, sőt, valamelyest hatalmas is! De azért.....az igazi Erő ennél több......
- Hm......Lilina olyasmi most, mint egy bebörtönzött rab, mi? Akit rákényszerítesz az engedelmességre.....Aki mindent feladott, heh?
Újra ördögi mosoly futott át az arcán.
- Csakhogy.....ezzel én a helyedben vigyáznék. Lilinát addig gyötröd, míg a végén még megedződik! Ismered a mondást a rúgóról, nem? Mellesleg...a gyilkosság.....amivel nyomorítod...igazából a Te bűnöd...Amint ez igazán bejut a börtönbe, a lelke legmélyéig....amint rájön, hogy tényleg nincs mit veszítsen....nem lesz az az erő, ami megállítsa. Mert a legveszélyesebb az a lény, akinek nincs mit veszíteni. Nézz csak rám. Ő pedig.....még bosszútól fűtött is lesz....Szerelmi bosszú. - csettintett a nyelvével.
- De megnéznélek akkor! Úgy fogsz elpusztulni, hogy az utolsó gondolatod is a döbbeneté lesz.....
Körbesétálta a kancát.
- Hm......nem sokáig bírja már ez a test ezt a tempót. Ha kimeríted, főleg, mivel a lelke pusztítása is megárt neki, előbb-utóbb haszontalan lesz. Kibe költözöl majd akkor? Egy eriszibe? Azt nem bírod megtenni. A főnökségiekre ez duplán igaz. A többi nem elég erős. A Tünde lényeivel meg amiatt nem bírsz, mert ők a Fényt ragyogják. Valamelyik szolgád? Eléggé szánalmas megoldás lesz....Én inkább vigyáznék a hordozómra! Néha praktikus lehet, ha nem egy rémítő, formátlan, elfújható fekete ködfelhő vagy csupán....Mondjuk nekem tetszene...De így könnyebb beszélgetni is nemde? Könnyebb Veled ellenni...Hisz magadra ne maradj! Te szegény, álomvilágbeli Nagyuracska!
Könnyedén kacagott.
- Csak az a megjegyzésed jár a fejemben, hogy milyen könnyen bántál el Velünk. Ez nagyon vicces. Mert azt nem is tudom elképzelni, hogy mit hiszel, mennyire könnyen....De arra vágyom, hogy lássalak, mikor rádöbbensz, mekkorát tévedtél.....Pont...mint....Lilinával. Pont....mint...az...erőddel....
Nevetgélt, majd hirtelen odalépett szembe a kancával. Vigyorgott......Furcsán vigyorgott.
- Csak még egy dolog! Remélem nem gond!
Megcsókolta a vörös szemű lényt!
- Hm....fogalmam sincs mit eszik rajtad mindenki. Szépnek közepesen szép vagy....Eszesnek nem vagy mondható....A hatalmad...inkább hagyjuk.....Szenvedély? Éppen most tudtam meg, hogy hidegebb vagy, mint néhány déróriás!
Elfintorodott.
- Na mindegy. Legalább lesz mit meséljek.
Vágtába ugrott, és nekieredt az erdő még megmaradt részének. |
Fordítás:
Mae govannan, Lilina Níniel. Im gelir ceni ad lín. - Üdvözöllek, Lilina Níniel. Örülök, hogy viszont láthatlak!
Le suilon! Gîl síla na lû govaded. -Köszöntlek! Csillag ragyog találkozásunk idején.
Iston le? -Ismerlek téged?
Tancave! Eledhwen eneth nîn. -Igen. A nevem Eledhwen.
Heniach nîn? -Értesz engem?
Mae. Pelin pedi i lam edhellen. -Persze. Beszélem a tündék nyelvét.
Manen nalyë? Man mathach? -Hogy vagy? Hogy érzed magad?
Goheno nin! Eledhwen, goheno nin! Im gosta...im gosta...Aníron gwanna... -Bocsáss meg! Eledhwen, bocsáss meg! Én félek... félek... Bárcsak elmehetnék innen...
Lasto! Hebo estel, avo 'osto! No ce ammaer ab lû thent! -Hallgass ide! Reménykedj, s ne félj! Hamarosan jobban leszel!
Gen hannon, Eledhwen! Rim hennaid! Le hannon a tholel!... Navaer... -Köszönöm neked, Eledhwen. Ezerszer köszönöm! Köszönöm, hogy eljöttél!... Ég veled...
Namárië Lilina... -Ég veled Lilina... |
*Lilina megtorpant, és visszafordult. Némán pillantott a földön fetrengve kacagó fehér unicornis felé. Valójában nem értette, mi nevetnivalót talált az ő mondatait, hiszen azokon legfeljebb ő tudna nevetni. Na de tulajdonképpen mindegy is.
Egy darabig még állt, szánalmas pillantással súlytva a földön hánykolódó harsányan vihogó egyszarvút.
Aztán az elméje mintha egy röpke érintést érzett volna. Tisztát, megnyugtatót és fényeset. Felkapta a fejét, bár maga se tudta, hogy ezt a mozdulatot most épp ki is prancsolta a testének.
És akkor meglátta. Valahol, a tudata egy elzárt, eldugott, elnyomott részében tudta, hogy ő lesz az. A lelke lebilincselt, elfolytott mélyén érezte, hogy Eledhwent látja majd...*
 *Eledhwen nemes, büszke, ám mégis furcsán egyszerű, könnyed, tiszta léptekkel közeledett Lilina felé a fák közül.
-Mae govannan, Lilina Níniel. Im gelir ceni ad lín. -hallatszott tisztán csengő, lágy hangja.* -
*És Lilina hallotta magát, amint válaszol.*
-Le suilon! Gîl síla na lû govaded.
*A tünde szavak egy pillanatra elnyomták a belé költözött Gonoszt. A szavak, melyeket maguk a Fényt Gyermkei beszéltek pár pillanatra kitisztították Lilina fejéből a Homályt és a Sötétséget.
Ám Lilina elméje lassan ismét kezdett elsötétedni, ahogy a Nagyúr rájött, mivel is van dolga. Lilina már nem ismerte meg Eledhwent, bár még önmaga volt...*
-Iston le? -kérdezte zavartan.*
-Tancave! -*bólintott a kanca.* -Eledhwen eneth nîn.
Elbizonytalanodott, mert látta, hogy Lilina furcsán néz rá.
-Heniach nîn? -kérdezte csöndesen.
-Mae. -biccentett kissé félénken Lilina. -Pelin pedi i lam edhellen.
-Manen nalyë? Man mathach? -*kérdezte szelíden Eledhwen.*
*Lilina szemébe könnyek szöktek, miközben válaszolt...*
-Goheno nin! Eledhwen, goheno nin! Im gosta...im gosta...Aníron gwanna...
Lilina érezte, hogy elméje fölött lassan újra a Sötétség lesz az úr...
-Lasto! Hebo estel, avo 'osto! No ce ammaer ab lû thent! -*próbálkozott lelket önteni belé Eledhwen. Igyekezett vígasztaló szavakkal segíteni Lilinának, de látta, ahogy a kanca szeme lassan újra visszanyeri vörös árnyalatát.
-Gen hannon, Eledhwen! Rim hennaid! Le hannon a tholel!... Navaer... -*suttogta, majd a Sötét végleg visszaszorította elméjét.
*Eledhwen szemébe könnyek szöktek... Hát már ő sem tudja visszahozni...
-Namárië Lilina... -*nyögte ki halkan, majd könnyes szemmel elvágtatott, mielőtt a Gonosz újra teljesen visszatérne Lilina elméjébe..* |
Harsogva felnevetett. Úgy nevetett, hogy lezuhant a földre és hempergett.
Rázta a nevetés, fojtogatta a kacagás.
Görcsösen rángatózva kapott levegőért, aztán újra hánykolódni kezdett, és végig hahotázva, őrülten viháncolt. |
*Lilina szemében hirtelen megérett a felismerés. Hát persze. Már tudta, honnan ismerős a szag. Az a fekete csődör ott a föld mélyén... Kaján, velőtrázóan gonosz kacajt hallatott. Aztán még mindig nevetve megcsóválta a fejét.*
-Istenem, hogy milyen naivak is vagytok! -*kuncogott még egy darabig, majd folytatta.* -Mindig is elképesztett ez a szokványos eriszi jellemvonás! Ez a tipikus titkolózás... Ilyenkor értem csak meg, miért is volt titeket olyan könnyűszerrel az uralmam alá hajtani... -ezután helyből elrúgta magát, és még az előbbinél is sebesebb vágtába fogott. Nem várt feleletet, vagy egéb rekciót, neki most fontosabb dolga akadt. Úticélja pedig nem más volt, mint a Sötétség Birodalma. Az ő régi, s hamarosan megújuló Birodalma!* |
- Ha egyszer Te jöttél belém, és rajtam estél át, nyilvánvaló, hogy én csináltam, nem? - morrantotta.
- Ha meg meg tudsz gyógyulni, akkor ez a találkozás és vele minden részlete abszolút lényegtelen. Az is, hogy én ki is vagyok.
Könnyedén megfordult és újra elindult, hatalmasra nyitva a szemeit, és (mint minden ilyen alkalommal) szélesen elmosolyodott. |
*Lilina lepillantott a vállára, majd újra az egyszarvúra nézett.*
-Ezt itt... -*bökött a sebre.* -..te csináltad?
Feltette a kérdést, de tulajdonképpen választ sem várt rá. Egy pillanat alatt a seb elkezdett összehúzódni, majd teljesen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Még csak heg vagy forradás sem maradt a helyén.
-Hát persze. Persze, hogy te csináltad... Hmm... -*elhallgatott és beleszippantott a levegőbe. Újra és újra, míg szemét egyre az idegenre szegezte.* -Ismerős a szagot... Ki vagy te? |
Megállt.
Behunyta a szemeit.
'Hogy is mondta, Eris? Legyek türelmesebb, úgy még a gyilkolás és a rémítés is jobban megy....'
Vett egy mély levegőt, és megpördült.
- Na mi van? - szólt oda úgy, mintha egy hisztis kisgyerekhez beszélne, megfáradt, de azért még türelmes hangon. |
*Lilina hűvös nyugalommal pillantott le megvágott vállára. Tompán sajgott a sebe. Homlokán a kő vészesen megvillant, szeme egy pillanatra összeszűkült, ahogy méregette az idegent, aki egyszer csak hátat forított neki.*
-Te! -hörgött rá a kanca, ám nem a saját hangja hagyta el a száját. Egy mély, kegyetlenül hideg, érces hang volt... A Sötét Nagyúr hangja... Az idegen azonban nem sokat törődött vele. Lilina érezte, hogy méregbe gurul...*
-Ne fordíts hátat nekem, hogyha hozzád beszélek! -sziszegte fenyegetően.* |
Giadron könnyedén futott az erdőben. Valami történt a Birodalomban, ami miatt elszabadult az ereje. Minden elkezdett meghalni körülötte.
Mivel az erdőnek ebben a homályos részében úgy érezte valahogyan, hogy nem lehet belőle baj, nagyra nyitotta a szemeit, és csak futott és futott, őrült vigyorral az arcán.
Nem érdekelte mi történik és kivel. Őt, és még párat a többiek közül, csakis a gazdájuk bírálhatott el, őt pedig most nem érezte.
Futott, és futott, vágtázott, majd megint kocogásba lassított, hogy újult erővel rontson neki a távnak maga előtt.
Aztán, egy rettentő sűrű rész kiszárítása után, ahogy áttört a elholt tömegen, valami (valaki!) belement oldalról, és mindketten a földre zuhantak.
Giadronnak hatalmas volt a lendülete, mert éppen szökkent egyet, így jókora gurulás után tudott csak megállni.
Behunyta a szemeit, és felkelt. Gyorsan arra kapta a fejét (a dühtől összecsikorduló fogakkal), és keresni kezdte az esés okát. Nem is kellett soká.
Egy kanca állt vele szemben, akit a "testvére" elméjéből már jól ismert. Giadron ekkor vette észre a kanca vállán a vérző vágást. Alighanem ő csinálta, mikor elestek. A szarva legvége is véres volt tőle.
'Nem eléggé.....' gondolta morrantva.
- Szóval csak te vagy....
Hátatfordított a lénynek, és átugrott egy árkot. Előtte elterült egy nagyobb tisztás, nekivágott, miközben kinyitotta a szemeit, hisz a kanca mögötte volt már.
Lehet, hogy Carsanaum a maga részéről meg akarta ölni, de Giadront ez nem érdekelte. Élvezni akarta, ahogy most pusztíthat, ha meg elpazarolja egyetlen életre, ki tudja, mikor tombolhat legközelebb? Még a végén a nyakába varrnak valami büntetést!
Legyen bármily veszélyes ez a lény, Giadront perpillanat ez sem érdekelte.
Carsanaum amúgy sem kérte meg őt, hogy segítsen. (Nem is volt szokása, ahogy Giadronnak sem.)
Gyorsulni kezdett. |
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket. 
- Nem tudom - sóhajtotta, aztán kicsit elmosolyodott.
Trója könnyedén kerülgette a fákat, sokszor hátranézve, hogy Silentlight meg van-e még!Aztán lassan megállt!
Lusta, kényelmes pózban feküdt a földön.
*Eledhwen nemes, büszke, ám mégis furcsán egyszerű, könnyed, tiszta léptekkel közeledett Lilina felé a fák közül.