|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 21:36 - |
 *Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*
|
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 Nagyon üres hangon válaszolt:
- Nem...Valóban nem...Talán nem is lenne jó....Ki tudja? Én örülök, hogy vége... |
 - Nyomok biztosan maradnak, amiket azok, akik megélték látnak, de az újak nem vesznek észre.
- Amennyire meg lehet, megpróbáljuk visszaállítani a régi állapotokat. Persze azért nem tudunk mindent eltüntetni... |
Kissé csodálkozva megállt egy pillanatra, és csak a lendület vitte tovább.
Majdnem el is esett, de végül az egyensúlyát is meg tudta őrizni, és a hangját is megtalálta:
- Köszönöm! De ez nemcsak rólam mondható el.......
Kicsit elmosolyodott.
- Kíváncsi vagyok, hogy most, a Sötétség után, vajon megváltozik-e az erdő? Sok sötét dolog esett meg itt..... |
- Meznokto vagyok. - *mutatkozott be.*
- Azíra... - *alaposabban szemügyre vette az unikornist, aztán elégedetten megállapította:*
- Illik Önre ez a név. |
Elindult ő is.
- Azíra a nevem. - mondta halkan. |
| - Csak egyenesen előre! - *és orrával az előttük álló ködfoltra bökött, majd megindult előre.* |
Bólintott.
- Rendben!
Kényelmesen a fekete unikornis mellé lépett.
- Merre menjünk? |
*Megvonta a vállát.*
- Bármit! Amihez kedve van.
- Mondjuk kezdhetnénk egy sétával. |
Hirtelen valami mosoly jelent meg az arcán, de gyorsan eltüntette, és szembefordult a csődörrel.
- És mihez kezdene a társaságomban? - kérdezte tárgyilagosan, hűvösen, kérdő tekintettel. |
- Semmi gond, tudom fékezni magamat!
- Meg már úgyis épp eleggé kieresztettem a gőzt. |
Megtorpant.
- Szívesen maradnék.......de a tombolás megijeszt...... - mondta halkan. |
*Meznokto megvonta a vállát, de nem mozdult.*
- Nem zavart, de maga tudja... - *ismét megvonta a vállát.* |
- Óh... - sóhajtotta, és a távolba pillantott.
Igyekezett nem kimutatni a borzadályt, ami a "tombolás" szóra felötlött benne.
Lelki szemei előtt az erdőnek azon része jelent meg, amin át kellett vágnia idejövet....Ahol a Nagyúr tombolta i magát.....A fák között még mindig ott susogtak az ártatlanok lelkei...
Összerázkódott, és így szólt, egészen halkan:
- Akkor én nem zavarok tovább...... |
*Kis ideig halkan morgott.*
- Én a kietlenség miatt szeretem. Eddig még sosem találkoztam senkivel és így szabadon tombolhatok az erdő ezen részén. |
Azíra kicsit elmosolyodott. Ilyen szavakat aztán nem várt ezen a helyen!
- Csupán a kedvem hajtott ide. Ez a vidék megnyugtat engem, és a terei, csendje felszabadít. Ön miért jött ide? - szólt dallamos hangján. |
*Fogalma sem volt, mit kezdhetne, így feltette azt a kérdést, ami először az eszébe jutott:*
- Hát Kegyed meg mi járatban van ezen a szürke helyen? |
Azíra ezek után már nem hitte igazán, hogy a fekete lény ártószándékú lehetne, de óvatosságból, meg a múltra gondolva megtartotta a pajzsát.
Vett egy nagy levegőt, és megnyugodott.
- Üdv! - válaszolta. |
*Miután megpillantotta az unikornist, lelassította őrült vágtáját és visszafordult. Amint alaposabban szemügyre vette, meglepődött. Nem gondolta, hogy az erdő ködös részét szeretheti egy fehér kanca. Nem tudta, mit is kezdhetne...
Közelebb lépett néhány lépéssel, aztán meggondolta magát és megállt.*
- Üdv. - *morogta.* |
Azíra csendes, suhanó vágtában haladt a ködben.
Ez a hangtalan, kihalt, nyugodt vidék igazán az ő világa volt!
Gyorsítani kezdett, de még mindig nem csapott nagyobb zajt a tovasuhanó, leveleket zörgető szellőnél.
Aztán egy sűrű, tövises bozót hirtelen teljesen elzárta az útját! Átvágni rajta őrültség lett volna a kardforma tövisek miatt, átugrani meg nem tudta volna.
Elfordult hát oldalra, és nekikezdett a megkerülésének.
Ekkor ütötte meg a dobbanások zaja a fülét!
Aztán hirtelen a bozót eltűnt oldalról, és éppen onnan egy fekete unikornis robbant be elé!
Azíra rémültében azonnal fékezett, de nem látta, hogy milyen a talaj, így hatalmasat esett, puha sárra érkezve, és szanaszét fröcskölve azt!
A bozótos alatt lehetett a víz felfakadása, mert arrafelé nedvesebb volt a talaj, és lejtett!
Ennek hála Azíra nekicsúszott egy ujjnyi hosszú tüskének, és csúnyán megkarcolta a vállát.
De észre sem vette. A fekete lényről egyáltalán nem tudta kicsoda-micsoda, és azt sem minek rontott be ilyen hirtelen elé!
A ködfehér kanca felpattant, és bár folyt róla a hideg, mocskos lé, azonnal erős pajzsot épített maga elé. |
*Meznokto őrült tempóban hasította a szelet. Szlalomozott a fák között, aztán ha kivételesen túl közel került az egyikhez, egy jól irányzott ugrással odébb "lépett".
Izmai megfeszültek, szeme vadul pásztázta a környéket.
Szeretett az erdő olyan részeiben tartózkodni, ahová legtöbbször mások nem járnak. Nem szerette a tásaságot. Egyedül Inkubot viselte el maga mellett, mint társat, a többieket maximum kényszerből.* |
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*
Nagyon üres hangon válaszolt:
- Nyomok biztosan maradnak, amiket azok, akik megélték látnak, de az újak nem vesznek észre.