|
Témaindító hozzászólás
|
2007.05.15. 22:46 - |
 *Eledhwen a tisztás közepén állt, és szorosan összeszorított szemmel, mélyen a Fény Hálójába merülve koncentrált.
Igyekezett minél több Szilnorit elérni a Fényen keresztül, de úgy tűnt, hogy sokuk még mindig nem tért magához önkívületi kábultságából, mások pedig elemük révén álltak ellen... Eledhwen minden tudását és szellemi erejét beleadta a kimerítő feladatba, ám még így sem ment mindez olyan ütemben, ahogyan azt tervezte...
 *Manwë idegesen toporgott nem messze mellette.*
-Nos? -*szegte fel türelmetlenül fejét a fehér pegazus csődör.* -Hogy haladsz?
 -Shhh! Manwë, ne sürgesd őt! Sokkal nehezebb dolga van, mint hiszed. Frehart például nem lehet túl könnyű elérni a Fényen keresztül... Ráadásul eddig még soha nem kellett egyszerre megérintenie mindannyiunkat. Hagyd egy kicsit, adj neki időt...
*Manwë idegesen fújtatott, és felvetette büszke fejét.*
-Nincs több időnk, Nimrodel, te is tudod! Legalábbis olyan nincs, amit feleslegesen elvesztegethetünk...
 -Sedho! -*sziszegte oda a szintén erősen koncentráló, behunyt szemű Esteleth.* -Hallgassatok! A Fény hatalmas, és ragyogó útvesztői végtelenek... könnyedén eltévelyedik rajta, aki nem elég fegyelmezett... -*suttogta, majd résnyire nyitotta szemét, és lesúlytóan a két beszélgető lényre pillantott.* -Márpedig ilyen hangzavarban képtelenség rendesen odafigyelni!
*Nimrodel egy 'na-ugye-én-megmondtam' pillantással végleg elhallgattatta Manwët, és elnézést kérő tekintettel biccentett a hófehér kanca felé.*
-Goheno nin, Esteleth, mellon nín. Ne haragudj, barátom, kérlek bocsásd meg viselkedésünket.
*Esteleth biccentett, de szemeit már újra szorosan behunyva igyekezett megérinteni egy-egy Szilnori elméjét.*
*Eledhwen egy erőtlen sóhajjal kinyitotta szemét és társaira pillantott.*
-Míryel már jön, Nefadar és Thesztrál szintén úton van, Szauron és Sugár még nem tért magához, Crystint pedig nem sikerült elérnem... Ám képtelen vagyok... muszáj pihennem... nem bírnék még egyszer... -*nyögte alig hallható hangon, és lábai oly vadul remegtek, mintha bármelyik pillanatban összerogyhatnának a kanca alatt.
Manwë sietve biccentett neki, Nimrodel pedig mellé lépett, hogy támogassa, és óvatosan segített Eledhwennek leheveredni a fűben. A kanca hálásan pillantott társára.
-Nem sokára újra megpróbálom, most csupán egy kis erőt gyűjtök. -*biztosította a pegazus csődört, és fáradtan rámosolygott, azzal lehajtotta fejét a fűre, és csöndesen relaxált.
Esteleth azonban ezalatt is tovább hívta a Szilnoriakat... |
[196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
-Nem, nem Árnyaknál. -*csóválta lassan a fejét.* -Azoknak valóban elveszett már minden hatalmuk. Niphredillie Úrnő lelke az, ami rab. A Perem rabja.
*Hangja szomorúan, már-már lemondóan csendült.* |
 Lilina után nézett.
- Szegény....De akkor majdnem olyan, mint én....De nekem nincs párom.....Igaz, nem is szeretnék! Michaelangelo meg...szegények..... - szomorkodott.
Aztán elgondolkodott.
- Kinél lehet fogoly egy tünde? Árnyaknál? Azt hittem azoknak leáldozott......De ha másnál, talán akkor is tudunk segíteni! Mindig van olyan lény, aki segíthet! |
-A neve Lilina. -*felelte készségesen Csillagvihar kérdésére.* -Még fiatal és tapasztalatlan, de igen nagyhatalmú lény válhat belőle. Már most is erősebb és bölcsebb a koránál, habár sokszor hajlamos az elvakultságra. De ezt igazán nem róhatjuk fel neki. Még sok tanulnivalója van.
*Némán meredt arra a helyre, ahol Lilina nemrég eltűnt a sűrűben, majd lemondóan megcsóválta a fejét.* -A mi éltünkhöz mérve még csikó...
*Ő is ugyanarra a bozótosra meredt, szemeit fürkészően összehúzta, majd halk, ködös hangon susogta.*
-Nagy bánat nyomja a szívét...! Szerelem... és fájdalom... -*sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.* -Alig maradt benne valami reményt, de abba makacsul, minden erejével kapaszkodik... Segítenék, ám félek, ebben nem tudok.
*Bólintott.*
-Az Ő szíve, az Ő élete. Ezt most egyedül kell megoldania. -*felelte egyetértően, halkan, majd visszafordult Csillagviharhoz.*
-De vegyük fel beszélgetésünk fonalát ott, ahol eldobtuk. -*megeresztett egy barátságos mosolyt az ifjú kanca felé.* -Jól tudod, mellon nín, a mi Úrnőnk valóban egy tünde hölgy, s én sokat időztem népe közt a boldogság napjaiban, akárcsak Esteleth. S vissza is térünk hamarost, ám nem mehetünk, míg Úrnőnk rab. Súlyos a mi bánatunk, és nehéz időket él minden szilnori. A küldetésünk még ideköt, s Niphredillie nélkül e helyet el nem hagyjuk.
*Elhallgatott, majd szomorúan lejjebb eresztette fejét.*
-Ez most ittlétünk oka, amiről ott a fák között kérdeztél, Gîlnenwäe, s amire én azt feleltem, hagyjuk későbbre, s ne árnyékoljuk be vele viszontlátásunk örömét. |
 *Ijedten kapta fel a fejét, megtorpant, s hirtelen megperdült a tengelye körül.*
-Nincs sok hátra...? Ezt meg hogy ért... -*elharapta a mondatot; senki sem állt már mögötte, csak az üres levegőbe beszélt. Sagulon elment. Lilina pár percig még döbbenten meredt a semmibe, majd folytatta útját a Láp felé. Sagulon ezt a helyet említette, nyilván okkal. Akkor hát ő odamegy.* |
 Megvárta, míg majdnem eltűnt a szeme elől Lilina.
- Nem Rád gondoltam! Michaelangelo élete az, aminek már nemsok szerelme lehet.....Tekintve, hogy nem sok lehet belőle hátra! Én a helyedben a láp felé mennék, ha már úúúgy keresed azt a lakatlan helyet! - kiáltotta megdöbbentően könnyed hangon.
- És tudom, hogy nincs már semmim! - nyerítette pokolbéli lények hangján a kancának, s a következő pillanatban tovatűnt fekete köddé szétrobbanva a levegőben. |
-Tőlem legalább még van mit elvenni. Nekem még van életem, amit kiolthatnak. -*kiáltott hátra dühösen a válla fölött, arcán könnyek peregtek.* -Nem úgy, mint Neked! Neked már nincs semmid! Semmid!
*Hirtelen lassított vágtáján, majd végül teljesen lefékezett és megállt. Döbbenten meredt maga elé, ahogy tudatosult benne, mit is mondott az imént.
Nagyot nyelt, visszafolytotta könnyeit, majd megfordult és visszasétált oda, ahol belebotlott Sagulonba.*
-Sajnálom, Sagulon! -*suttogta.* -Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Csak mérgemben vágtam a fejedhez, de nagyon sajnálom. Nem Rád vagyok dühös, egyszerűen Te kerültél az utamba, és rajtad csattant az ostor. Tudom, hogy megvetsz engem, sosem kedveltél igazán... Ezek után meg is értem.
*Meghajtotta fejét a kanca előtt.*
-És ha most megbocsájtasz.... megkeresem azt a hegyet, vagy sivatagot. Vagy lápot, mocsarat, mindegy. A lényeg, hogy lakatlan legyen és ne legyek senki útjába.
*Ezzel megfordult, és lassú léptekkel elindult. Biztos volt benne, hogy kapni fog még jópár bántó megjegyzést a hátába Sagulontól, de megfogadta magában, hogy midet szó nélkül lenyeli.* |
| - Hehhh...A dolgok jelen állása szerint már tényleg nem soká leszel Micha élete szerelme...Illetve, Te az övé. Élet nélkül nehéz... - morogta még középhangosan, és végül gondosan szimatolva felkutatta korábbi nyomait, hogy biztosan kifelé mehessen ezekután! |
-Én vagyok szánalmas?! Te vagy itt a Lélek-bűvész, de nem veszel észre semmit, ami közelebb van, mint a túlvilág! Te vagy a nagy Vadász, mi?! -*dohogta.* -Szájhős!
*Ingerülten horkantott.*
-Ha nem ölsz meg, akkor ne állj az utamba se, te vakegér! -*vetette oda dühösen.* - Csontpofa!
*Ezzel kikerülte Sagulont, és bevetette magát a sűrűbe.* |
Elfintorodott.
- Te tényleg meggárgyultál! - vetette oda.
- Szánalmas vagy! Ügyefogyott vagy! Ha nem akarsz, minek rohangálsz? Megint elkapott egy kóbor lélek? Mi vagy Te? Átkelőhely?! Mit is eszik rajtad az öreg.....Ha lehetne megölnélek, de tilos, te szőke liba! |
-Nem szándékosan mentem neked, ne haragudj, Sagulon, igazán sajnálom! -*nyögte könnyeivel küszködve.* -De nagyon kérlek, most hagyj békén!
*Prüszkölve tört fel belőle ismét a sírás.*
-És ne ordíts velem!!! -*tört ki belőle hirtelen.* -Mit képzelsz, ki vagy TE?!?! Úgy bánsz velem, mint holmi hebrencs, ügyefogyott csikóval!! Hát tudd meg, úgy kellesz nekem, mint púp a hátam közepére!!! TAKARODJ AZ UTAMBÓL!!!
*Az utolsó mondatot szabályszerűen magából kikelve üvöltötte. Nem akarta leteremteni Sagulon, igazán nem! De ahogy az első mondatok elhagyták ajkait, érezte, hogy a feszültség feltör belőle, és nem tudott gátat szabni indulatának. Most végre kitombolja magát, és a fekete kancát veszi alanyul, akin vezetheti indulatát.*
-Azt hiszed, szánt szándékkal kergetlek körbe-körbe az erdőben, várva az alkalmat, amikor jól áteshetek rajtad?! Hát, tudod mit?! Menj csak te a hegyekbe, vagy bánomisén hova!!! Vagy tudod mit?! Ölj meg! Tessék, ne csak fenyegess! Gyerünk! Mire vársz?! Tedd meg!! Hallod?!?! HALLOD?!?! TEDD MEG!!! -*üvöltötte a kanca arcába.* -GYERÜNK!!! |
| - Hát ő ki volt? - hüledezett. |
Az erdő megváltozott, mióta itt járt! Fehér fénylények rohangáltak benne össze-vissza!Miután lehagyta a fehér egyszarvú csődört, visszafelé kellett vágtatnia, de érezte, hogyhamar ki fog keveredni az erdőből, így lassított, és sokkal jobb kedvvel lépegetett tovább.
Amíg hirtelen vad fejfájás nem tört rá, és valaki oldalról bele nem ment és le nem tarolta!
Hörögve talpra kászálódott, és a döbbenettől percekig szóhoz sem jutott! A bolond kék homlokköves kanca esett ár rajta!
- Megint Te?! - hörögte magán kívül ordítva, mikor végre hangjára talált!!!!
- Egy jó okot mondj, hogy ne öljelek meg!!!! Miért ver engem az ég Veled?! Miért nem mész szépen a sivatagba, vagy a hegyekbe, vagy bárhová, ahol épeszű lényben nem teszel kárt?!?!? - folytatta az üvöltést. |
*Mindeddig némán állt a tisztás szélén, kedvetlenül kapálva mellső lábával a földet. Az érkező kancára sem figyelt igazán. Amióta Nefadar elment, igazából a külvilág számára megszűnt létezni. Tudta jól, miért viharzott el az éjfekete csődör, tudta, hogy a párja jelenlétét érezte meg, tudta, hogy hozzá rohant annyira. Tudta, hogy Nefadar valahol most épp Éji Táncos karjai közt pihen, s a szívét összeszorította a szomorúság. Hirtelen minden eddiginél erősebben tört rá a vágy Michaelangelo után.
Arcán csöndesen peregtek le a könnyek, vállait ütemesen rázta a néma zokogás, s pihegve kapkodott levegő után. Olyan igazságtalannak érezte a Sorsot. Annyiszor szakadtak már el egymástól, annyiszor fenyegette veszély az életüket, annyiszor próbált közéjük állni valami náluk sokkal nagyobb, erősebb hatalom... a háború, a Sötétség. De ez mindig csak próbálkozás maradt. Semmi sem volt elég gigászi ahhoz, hogy porba súlytsa a szerelmüket. Semmi!
Hiszen a háború oly sokszor rántotta el tőle az ő Micháját, oly sok éjszakát virrasztott át rettegve, vajon kedvese él-e még... de ő - ha ettől a rettenettől összeszoruló szívvel is, - mindig oly türelmesen várta a holnapokat, az új halnalt, a következő órát, a percet, amikor ismét láthatja őt, amikor ismét együtt lehetnek. Akármeddig tartott is, ő várt. Mindig! És tudta, hogy örökké várna, ha kell....
A Sötétség eltépte őt Michától, megszállta és lelkéből próbált kiölni mindent, ami ehhez a világhoz kötötte. Megpróbálta kiölni onnan szerelmét, amit a pegazus iránt érzett. Megpróbálta, igen, maga a Sötét Nagyúr. De képtelen volt rá, még ő sem tudta kitörölni a szívéből Michaelangelo emlékét. Senki sem tudná. Soha! Ő vár. Örökké!
Amikor már semmi másban nem volt biztos, abban mindig is hitt, hogy ők túlélnek mindent! Még ha a világ ki is fordul a keretéből, ha a földből ég lesz, s az égből föld, ők akkor is együtt lesznek. Mert ők összetartoznak.
Ebben minden másnál biztosabb volt, biztosabb, mint a saját életében. Mint abban, hogy a Nap nappal ragyog, a Hold pedig éjjel. Ez volt az egyetlen, amit igazán rendíthetetlennek hitt! Örökkétartónak.
De most? Most elbizonytalanodott. Ő mindig várt Michára, mindig! Bárhol járt is, bármeddig tartott is.... de vajon Michael is vár? Várja még őt? Gondol vajon rá? Emlékszik még egyáltalán...?
Újabb könnycseppek csordultak végig az arcán, és halkan legördültek az állán.
Talán már nem... Már nem emlékszik. Már elfelejtette. Egy szép álomnak tartja az egészet, semmi többnek. Egy álomnak, amiből ideje felébredni.
Hol van egyáltalán? Miért nem keresi, miért nem üzen, miért nem hívja, miért nincs mellette, miért, miért, miért?
Lilina végre hangosan felzokogott. Többé már nem próbálta magába folytani könnyeit, kitört belőle a sírás, és mielőtt Eledhwen vagy Esteleth bármit szólhatott volna, sarkon perdült és elvágtatott.* |
Zavartan és vidáman mosolygott a két kancára.
A Birodalomban terjengő legendák alapján (és még saját tapasztalatai alapján is) oly távolinak, hatalmasnak, fénybelinek tűntek mindig! S most tessék itt van velük, és milyen természetesen bánnak vele!
- A Ti gazdátok nem egy tünde? Hogyhogy itt vagytok és nem a Tündék Erdejében? Nemrég nagyon sok tünde költözött ide.....Láttam őket idefelé... - mondta végül, mert más nem jutott az eszébe. |
-Úgy van, csak egy lény vagy. Ahogy mindannyian azok vagyunk. Miért vagy hát ilyen meglepett? -*mosolygott rá kedvesen.*
-Valóban? -*pislogott csodálkozva.* -Nem is tudtam, hogy hírem máris ily' nagy. Igazán nem szolgáltam rá.
-Csak szerénykedik! -*fűzte hozzá Eledhwen, és Csillagviharra kacsintott.* |
Meglepetten nézett a két fehér lényre.
- Eledhwen beszélt rólam? Én csak.....egy lény vagyok - vonogatta vállát.
- De nem csak Eledhwentől hallottunk Rólad. Mások is emlegettek már - fordult vissza Esteleth-hez. |
*Barátságosan biccentett.*
-Remélem, nem hittél Eledhwen magasztaló szavainak. -*mosolygott finoman.* -Hízelgő, milyen sokra tartja az erőmet, ám a fele se igaz annak, amit rólam mesél. Rólad viszont rengeteg csodás dolgot említett, ifjú Gîlnenwäe. Elen síla na lu govaded! Örülök, hogy végre megismerhetlek. |
- Üdv, Esteleth! - hajtott fejet.
- Már sokat hallottam Rólad! |
*Ismét felvidult.* -Csodás! S egyúttal a tisztást is megláthatod, amit kerestél. Valóban lenyűgöző hely, tetszeni fog. Csak ezúttal vigyázz az ágakkal! -*mosolyodott el finoman.*
*Eztán előresietett, hogy mutathassa az utat Csillagviharnak. Kényelmes tempóban ügetett vissza az ezüstös tisztáshoz, s jöttében odakiáltott Estelethnek.*
-Esteleth! Ceno, tolo hi! Edro gur lín!
-Iston han? Man eneth han? -*kérdezett vissza, szemét kérdőn függesztve a fiatal kancára.* -Eledhwen, man anírach cerin an le?
-No dhínen! -*csitította mosolyogva.* -Gîlnenwäe eneth han, mellon nín.
-Gîlnenwäe? -*pillantott a kancára, majd elmosolyodott.* -Üdvözöllek, Csillagvihar. |
- Persze! - bólintott.
- Én nem felejtek. Mutass be! |
[196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Eledhwen a tisztás közepén állt, és szorosan összeszorított szemmel, mélyen a Fény Hálójába merülve koncentrált.
*Manwë idegesen toporgott nem messze mellette.*
-Shhh! Manwë, ne sürgesd őt! Sokkal nehezebb dolga van, mint hiszed. Frehart például nem lehet túl könnyű elérni a Fényen keresztül... Ráadásul eddig még soha nem kellett egyszerre megérintenie mindannyiunkat. Hagyd egy kicsit, adj neki időt...
-Sedho! -*sziszegte oda a szintén erősen koncentráló, behunyt szemű Esteleth.* -Hallgassatok! A Fény hatalmas, és ragyogó útvesztői végtelenek... könnyedén eltévelyedik rajta, aki nem elég fegyelmezett... -*suttogta, majd résnyire nyitotta szemét, és lesúlytóan a két beszélgető lényre pillantott.* -Márpedig ilyen hangzavarban képtelenség rendesen odafigyelni! 
Lilina után nézett.
*Ijedten kapta fel a fejét, megtorpant, s hirtelen megperdült a tengelye körül.*
Megvárta, míg majdnem eltűnt a szeme elől Lilina.