|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.15. 23:39 - |
*Amethyst végül maga mögött hagyta a Napnyugta Tengerét, s egy pillanatig elszántan gondolt a kijutásra. alig egy szempillantással később már a Napkelte Tengerének hullámai nyaldosták lábát a hajnali fényben. A könnyű szellő jólesően felborzolta, összekócolta, majd újra kisimította sörényét, simogatta arcát, egész testét. A levegő enyhén hűs volt, és friss, ahogy a harmat lassanként kezdett elpárologni, s ezzel felüdítette a levegőt. A harmat, ami sosem szárad fel teljesen az örök napkeltében! És a távolban, a horizonton, messze kint a tenger széle fölött ott ragyogott a felkelni készülő Nap, örök mozdulatlanságban.*
-Nos, hogy tetszik? -*fordult Donhoz.*
|
[149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 - Sajnálom - mondta hideg, közönyös hangján.
- Nem vettelek észre. |
 Kikszálódott a fojtó homokból.Köhögött, majd megrázta sörényét.Mérgesen nézett aaz érkezőre.... |
Hihetetlen sebességgel száguldott végig a part mentén, élvezve az alig kivehető, elmosódottan tovasuhanó tájat, saját erejét, és az életet. Arca ugyanolyan hideg és kegyetlen volt mindig, de a lelke ragyogott és ujjongott.
Nézte a lendületéből fakadó vihart, amit maga mögött hagyott, aztán előremeredt a még felkavaratlan partra, és még jobban begyorsított!
Az alak, aki mellett elzúgott, későn tűnt fel éles szemeinek, és Lisandro későn fékezett: a kavargó homok és szél beterítette a teremtményt! |
| Ailin első útjának állomása itt volt.Gyönyörködve nézte a tengert.Élvezte a homokot a lába alatt, élvezte a reggeli melegséget bőrén, és élvezte a sörőnyébe kapó szelet, meg a tenger illatát.Boldogan meredt a távolba.... |
-Nagyon szívesen! -*suttogta maga elé a kanca, habár nem hitte, hogy a csődör még hallja.* -Ég veled!
*Majd megfordult, és elügetett a napkelte aranyos fényében, a tenger felé, amíg nem érezte újra bokáján a víz hűvösségét...*
|
 Elképedve nézte végig a mágiát.
- Ez lenyűgöző. - jegyezte meg, majd a kanca szemébe nézett.
- Úgy értem minden. Itt minden az. Köszönöm, Ametyst. Mindent köszönök...Én nem tartozom ide, de lesz mire emlékeznem....és ez a hely örökké hiányozni fog!
Kicsit elmosolyodott, majd elkezdett belépni a Kapun.
- Hiányozni fog, mint tündének a Tenger
Az örök kínokhoz elég ha csak egyszer
Láthattam képét, érezhettem szépét
Szívbemarkoló örökéltűségét...... - mondta, míg maga teljesen beért, elhagyva a különös partokat, mint hajnali álmot az elme, és pár pillanat sötétség után jól ismert helyen találta magát....
'Ég Veled.....' mondta elméje, majd felrepült és elsodorta a szél...... |
*Amethyst egy darabig még csöndben állt, a tájat bámulva, aztán másfelé fordította tekintetét, és Donhoz fordul.*
-Gyere! Megmutatom a Kaput! -*ezzel határozott léptekkel elindult, és csak ment és ment, a csődört vezetve, mígnem egy hatalmas kőfalba nem ütköztek.*
-Ez itt... -*kezdte.* -...a Fehér Kapu! Most nem látod, mert csak a Hold fényét veri vissza, s csak olyankor ölt látható formát. Itt, a Napkelte Tengerénél még nincs egészen reggel, ezért még a Hold sem tűnt el teljesen. De ide nem ér el a fénye, csak bizonyos időközönként... Viszont azok, akiknek a Fény az elemük, kényük-kedvük szerint bámikor ki és bejárhatnak ide, mert képesek felerősíteni a Hold fényét. És épp ezért van neked óriási szerencséd, Don, mivel én is ilyen vagyok. -*mosolygott Amethyst az unizusra. Majd a halovány égitest felé fordult, és egy apróbb mágia segítségével a Hold éles fénnyel felragyogott, a Kapu körvonalai pedig azonnal kirajzolódtak: gyönyörű, pontos, keskeny vonalak tűntek fel a kőfalon, művészien megrajzolva. Indák, kecses kunkorok, finoman tekeredő csigavonalak, apró kis levelek, és tünde-rúnák ékesítették. Aztán a kőfalon rés nyílt, s a Kapu lassan kitárult.*
-Parancsolj. -*mosolygott Amethyst, és orrával a falra bökött.* -Azt hiszem, innen már magad is elboldogulsz. Kitalálsz, ugye? -*viccelődött kedvesen.*
|
- Gyönyörű! - mondta őszintén.
Aztán összeborzongott.
- Csak olyan furcsa a levegő! Én nem szoktam ilyen helyekre jönni, valahogy itt....olyan hűvös van.
És rájött, hogy ez nem is kicsit idegesíti! Nincs hova menni, nincs mit tenni, itt mindig ilyen hűvős és harmatos minden!!!!! Ő a Sötétség lénye volt és bár nem volt kifogása a hideg ellen, ha tehette, meleg helyeken szeretett lenni. És itt ez a se nem meleg, se nem hideg hűvösség pont az volt, ami nem tetszett neki. Határozottan nem!
De aztán a pillantása kitévedt a tengerre és a rajta játszó fényekre és ez elfeledtette vele a kihűlést és minden mást is..... |
*Amethyst végül maga mögött hagyta a Napnyugta Tengerét, s egy pillanatig elszántan gondolt a kijutásra. alig egy szempillantással később már a Napkelte Tengerének hullámai nyaldosták lábát a hajnali fényben. A könnyű szellő jólesően felborzolta, összekócolta, majd újra kisimította sörényét, simogatta arcát, egész testét. A levegő enyhén hűs volt, és friss, ahogy a harmat lassanként kezdett elpárologni, s ezzel felüdítette a levegőt. A harmat, ami sosem szárad fel teljesen az örök napkeltében! És a távolban, a horizonton, messze kint a tenger széle fölött ott ragyogott a felkelni készülő Nap, örök mozdulatlanságban.*
-Nos, hogy tetszik? -*fordult Donhoz.*
|
[149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Sajnálom - mondta hideg, közönyös hangján.
Kikszálódott a fojtó homokból.Köhögött, majd megrázta sörényét.Mérgesen nézett aaz érkezőre....
Elképedve nézte végig a mágiát.