|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 21:03 - |
 *Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
-Hmm...kezdetnek végülis nem rossz. -*állapította meg, az eredménnyel elégedetten.*
-Na jó, nézzük, mit kell még itt helyrerakni, mielőtt elkezdeném a védőmágiákat... |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
*Lilina döbbenten meredt maga előtt a sötét alakra. Rettentően félt.*
-T-te i-i-ismersz engem? -dadogta az ijedtségtől alig hallható halkan.
-Igen, ismerlek. Már régóta figyellek téged. -sziszegte a sötét alak, és vörös szemei felizzottak.
Lilina fejében egymást kergették a kérdések, de nem tudta, érdemes-e feltennie őket... Kicsoda ez az alak, és miért figyelte őt? Honnan ismeri? És miért akarja a lelkét? Miért épp az ő lelkét? És hol van Micha??
Agya lázasan kattogott, ám nem szólt egy szót sem. A sötét alak viszont mintha egyenesen a fejébe látott volna...
-Látom, félsz Lilina. Felesleges. Talán csak azért rettegsz, mert még nem ismersz... hmm, ezen könnyen segíthetünk. -szólalt meg csöndesen az alak.
Lilina nem mozdult, de szíve a torkában dobogott. Nem tudott megszólalni.
- Nos, a nevem Dorwinion, s a Sötétség alatt a Nagyurat szolgáltam, míg a patás kis barátaid le nem igázták a Sötétség Birodalmának nemes seregeit, s romba nem döntöttek mindent. A Nagyúr semmivé foszlott, s a csikót Simbelmyne Úrnőjének egy lénye vette magához, mint azt te is jól tudod... Ám a Nagyúr szellemét nem tudták elpusztítani. Testet ugyan nem bír ölteni, de mit sem vesztett erejéből. Egyedül legalábbis nem... Ezért kérte az én segítségemet. Én pedig hűséges vagyok a Sötétség dicső Birodalmához. Megteszem, amire a Nagyúr kért. Cserébe a jutalmam hatalmas lesz, s a Nagyúr hálája még nagyobb. -Dorwinion elégedetten mosolygott magában. Pár percig hallgatott, s néma csönt töltötte meg az egész termet.
Lilina végül nem bírta tovább a hallgatást. Hangja csöndes és kissé riadt volt:
-És én... mire kellek? -kérdezte tétován.
Dorwinion felkuncogott.
-Oh, te? Nos, a Nagyúr előzőleg is egy ártatlan lelket szállt meg, ha minden igaz. Egy védtelen csikót, ugyebár. S te, Lilina -becsületedre váljék- te majdhogynem oly' ártatlan vagy, mint Zenit volt. Ám hatalmad sokkal nagyobb. Három Őselem erejével bírsz. A Nagyúr választása így terád esett...
Lilina érezte, hogy lábát elhagyja az erő, és összecsuklik. Valahogy erőt vett magán, de egész testében reszketett...
-...és a te lelked lesz egyúttal az Ő lelke is. Még nem tudom, pontosan mi fog veled történni. Ha szerencséd van, akkor csak megszáll téged. A lelked testedben marad, ám az Övé lesz, s kiűzni nem lehet majd belőled, mert ha megteszik, azzal téged is megölnek. A csikó még megúszta élve. Ő fiatal volt, és bűntelen. De te, Lilina, te hiába vagy hasonló hozzá... te más vagy. Ám akár ki is tépheti a testedből, s akkor aztán új testet ölt magára, s e testben lesz bebörtönözve a lelked. A tested akkor csak egy elhagyatott hüvely lesz, egy élő, s mégis élettelen húsdarab, semmi több.
Lilina hirtelen szédülni kezdett. Ő nem volt bátor, s igenis félte a halált. Ám halállal akár még meg is tudott volna barátkozni... de hogy ilyen véget képzeljen el magának? Nem akart lélek nélkül meghalni!! Egyszerűen nem!
Ám ekkor Dorwinion felemelkedett trónjáról, s most már Lilina előtt is láthatóvá vált az ölében heverő díszes üvegcse. Az üveg nyitott volt, és... és üres. És Lilina akkor meglátta a ködöt. Csak egy pillanatra, amíg közvetlenül az arca előtt lebegve egy szürke ködként kavargó valami rémisztő, éles, hegyes fogakkal teli szája gonosz mosolyt villant rá, vörös szeme fenyegetően izzik... majd Lilinának ront.
...Lilina testét és szellemét az elviselhetetlennél is nagyobb fájdalom égette át. A föld elemei -bár varázserejétől megfosztották- erős érzelemire válaszolva szinte háborogtak a felszínen. Lilina csak egyre tudott gondolni: a fájdalomra. Utána már semmire. Kínjában szorosan behunyta gyönyörű, kék szemét, s kétségbeesetten sikoltott... mikor kinyitotta szemeit, azok vörösen izzottak, mint a vér... |
 Michaelangelo érezte, mielőtt még eljött volna, hogy végezete közel!
Megállt a lefelé zuhanásban, és ott, a Földtől körülölelve várt.
Nem kellett soká.
A Fekete hatalom jéghideg falakat parancsolt köré. Amik közeledtek és közeledtek.
A Föld próbált az ő elméjével lenni, hisz ők egyek voltak, de most is csak rettentő vonaglás lett belőle, rázkódott az egész világ, és Michaelangelo érezte, ahogy fogy az Élet....
De akkor.....csak egy apró érintés volt az elméjén, és soha nem tudta meg kitől, de rájött hogy fog megmenekülni.
'Legyünk!' kiáltotta-zengte az elméje.
A Föld feltört a mélyből, elemi ereje satuba fogta Michaelangelót és lerántotta! Ki a szorításból! Majd belepusztult az erők rántásába és munkájába, de érezte, hogy valahol most ő is képes cselekedni, hogy ez az ő érdekeit szolgálja.
És csak zuhant, zuhant.....
És egyre melegebb lett...
Aztán az ősi rögök kirepültek a patája alaól, és ő egy üregbe zuhant, egy hatalmas csarnokba.....alant pedig maga a Születés, az Élet folyt! A Földé!
A hő, a nyomás mind-mind megöltek volna más lényt, de Michaelangelón nem múlt el nyomtalanul a Sárkányhercegnő szolgálata, és a Föld most is vele volt....Tán lenyűgözőbben, mint bármikor máskor....
A forró, izzó, fényes láva foly alatta, sziklák, titáni fundamentumok pusztultak és születtek itt percenként, és Michaelangelo csodálta, érezte.....És azt is érezte, hogy ez az erő valahol az övé.....Vele van....Használhatná....Mert egyek...
'Köszönöm, hogy megmentettél! Köszönöm...' nézett végig ezen a csodás helyen.
Egy hatalmas erő válaszolt neki simítással, vad és szelíd örömmel.
'Szeretlek.......És köszönöm, hogy szeretsz...De van másvalaki is, akit szeretek.....Kérlek, hosz érted mi ez, segíts!'
Az erő hullámzani kezdett, és akkor Michaelangelo felett valami irdatlant reccsent, a világ végigdübörgött a csarnokon, a sziklák ősi zenét zengtek.....
És egy kürtő hasadt fel az ámuló pegazusnak!
A láva pedig elindult fel.....
Michaelangelo megértette! Lilináék alatt voltak! És ez...ez lehet a menekülés útja! Csak el ne késsen! Ki tudja mi fenyegeti szerelmét!
Egy óriási szárnycsapással befogta a feláramló eszeveszett hőt, és felfoghatatlan száguldásba kezdett felfelé.
Mögötte pedig maga az Őserő!!!!!!!!!!!!!!!! |
Lilina egy hideg, sötét aknában találta magát. Feltápászkodott a földről, és riadtan, de kíváncsian nézett körül. Nem volt se ajtó, se átjáró, és barlang vagy alagút sem vezetett a veremből, mégis, hangokat hallott átszűrődni a kemény földfalakon.
Lilina közelebb lépdelt a verem falához, és fülét rászorította a falra, így már tisztán hallotta a hangokat.
-Megvan a kanca, Nagyuram. -alázatos férfihang szólt.
-Helyes, helyes. -egy mély, elégedett, gonoszságtól telt hang válaszolt.
-Várjuk további parancsaidat, Uram.
-Hmm. Hozzátok a színem elé. -válaszolta a gonosz hang. -Mennyire erős most a kanca? El tudjátok fogni így is, vagy kapjon altatót?
-Nem lesz vele gond, nagyuram. De... de biztos szükséges ez?
-Ellenszegülsz? -dörrent meg a mély hang vészjóslóan és fenyegetően.
-Nem, dehogyis, uram. -visszakozott riadtan az alázatos hang. -Csak... csak gonoldtam, végre lehetne hajtani a kanca nélkül is...
-Nem! Csak vele lehet! Kell hozzá a lelke!
-És ha nem adja? -tette fel félve a kérdést, olyan halkan, hogy Lilina alig hallotta, pedig teljesen rászorította fülét a falra.
-Adni fogja. -felelte higgadtan a másik.
-De uram... Az erővel elvett lélek csak feleakkora hatalmat ad... Ha nem adja önként, akkor...
-Mondtam már. Adni fogja. És ha nem, hát akkor csak feleakkora hatalmam lesz.
-Igenis, uram.
-Helyes. Na és a másik? A pegazus? Vele mi a helyzet? Sikerült lerázni?
-Öhm... nem egészen, uram. Nagyon erős... már elindult a kanca után.
-Nem érdekelnek a kifogások! Rázzátok le. Öljétek meg, ha kell. De nem érhet ide, míg a rituálé be nem fejeződött. Ha bármi közbejön, a saját kezemmel vágom el a torkodat! Megértetted?
-I-igen, uram.
-Helyes. Most elmehetsz. Hozzátok a kancát.
Lilina ijedten hátrált el a faltól. Megpróbálta összszedni a gondolatait. Szóval el akarják venni tőle a lelkét... De miért? És kicsodák? Mire kellhet az ő lelke egyáltalán bárkinek is?
Mindenesetre nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Idéz maga köré egy energia-falat, akkor nem érhetnek hozzá.
Behunyt szemmel koncentrált. Ám semmi hatása nem volt. Megfosztották a varázserejétől! Itt lent képtelen használni a hatalmát! Nem működik! Nem tud mágiát alkalmazni! Egyszerűen ezen a helyen képtelen varázsolni!
-A fenébe! -nyögte, mikor az összefüggő földfalon megjelent egy bejárat, és egy sereg ork rontott be, hogy köteleket dobjanak a nyakára, és elvezessék...
Egy fekete, sötét, hideg, rideg, ijesztő terembe vitték, melynek végében egy fekete trónszék állt, s azon ült valaki. A félelmes, sötét alak, akinek az aurájából csak úgy áradt a gonoszság, felemelte a fejét, és vörösen világító szemei találkoztak Lilina kék íriszeivel.
-Áh, Lilina! Üdvözöllek! Már vártalak! |
Lilina mögött haladt, mikor a baj történt! Nem érette mi történik, már rácsúszott arra a részre, ahol Lilina eltűnt, és a félelme, haragja azonnal fellobbant!
A Föld rettentő remegéssel ellenállt, ide-oda hasadt, ahogy Michaelangelo parancsolt neki, és valami másik akarat ellentartott!
A haragja egyre erőseb lett, és a földből, a párkányból, amin állt hatalmas darabok szakadtak le! A folyó alant elnyelte őket, de Michaelangelo ezt észre sem vette!
Tombolt!
És az erő végül egy hatalmasat roppant, majd az az akármi őt is elnyelte!
Sötétség, Föld ölelte körül, de ő már csak az út végét várta, mert Lilina távolléte megőrjítette! És az ő hatalma őrjöngésében óriási volt!
Mostmár csak abban reménykedett, hogy nem dönt úgy az áthozó, hogy megöli, és most halálos párbajt kell vívnia a levegőért és az összepréselődés ellen, és Lilinát találja az út végén. |
-Rendben van. -bólintott Lilina, egy apró legyintéssel feloldotta a védőbűbájt az egyik átjárón, majd kiügetett rajta, és bevárta Michát.
-Akkor menjünk. -vágtába ugrott, és egyre sebesebben kezdett nyargalni. Az öröm meggyorsította a lépteit. Hatalmas boldogság járta át a szívét, majdnem akkora, mint amikor megtudta, hogy Michaelangelo viszont szereti őt.
A nap ragyogóan sütött, kitűnő az idő, a szellő lágyan simogatja, Micha pedig itt van vele. Most nincs csatában, nem kell aggódnia érte, hogy látja-e még valaha épségben...
Minden olyan tökéletesnek tűnt. Túl tökéletesnek...
És akkor Lilina érezte a szorítást a bokáján, és az óriási erőt, amely lerántotta...
És Lilina egy döbbent sikkantással eltűnt a föld alatt, s utána nem maradt se repedés, de gödör, se semmi... csak a kemény, puszta föld. |
| - Persze! Válassz Te! Én követlek, bárhová mégy! |
-Menjünk valami tóhoz. Jól esne egy kis víz. -felelte Lilina, mire a homlokán ragyogó kő bágyadtan felszikrázott.
Mondjuk az erdőbe... vagy bárhová, csak árnyas legyen... Öhm, persze csak ha van hozzá kedved. -tette hozzá sietve, és párjára nézett. |
Párja vállára ejtette a szárnyát, és elindult vele kifelé.
- Hová szeretnél menni? |
-Hát... úgyse nagyon lehet itt mást csinálni... -vont vállat Lilina.
Szívesen elment volna innen. Gyönyörű volt ez a hely, és valóban szívesen töltött itt el az ember pár napot... de Lilina számára egy kicsit már kezdett zavaró lenni... Mint egy tökélyre fejlesztett börtön. |
- Az erisziek felépítettek egy új menedékhelyet...Ezt valóban utoljára tartogatjuk most. Lehet, hogy csak páran jönnek, akiknek ez lesz egyszerűbb....Lehet, hogy csak súlyos menekültek, akiknek sebesülése van, vagy komoly menedék kell.....Védelemmel....Ami máshol túl távoli lenne..... - töprengett.
- Nem kell ittmaradnunk. |
-Rendben. -felelte Lilina.
-Na jó... Nem akarom megtörni az idillt, de muszáj megkérdeznem: nem tudod, mikor kezdődik? Tudnom kell, mikorra várhatóak az első menekültek. -pillantott komoran az egyik mágikus úton lezárt bejáró felé. |
- Ugyan! Ne túlozz! - horkantott.
Elmosolyodott.
- Rendben. Megpróbálok elvonatkoztatni. Rendben? |
-Hmm, tényleg nem mondtam... Miért is? Lássuk csak.. Talán azért nem, mert soha nem is zavart. -nyugtatta meg párját mosolyogva.
-Csak arra akartam célozni vele, hogy a nagyobb kor, nagyobb bölcsességgel jár. Olyan dolgokat mondasz, amiknek még a megértéséhez is erősen össze kell szednem magam. -felelte szégyenlősen mosolyogva. |
| - Sosem mondtad, hogy ez zavar!............... - illetődött meg, majd értetlenül, alig érezhetően bánatosan nézett Lilinára. |
*Lilina némán hallgatta párját, és még utána is hosszan hallgatott. Végül, némi töprengés után szólalt csak meg.
-Na, látod? Ilyenkor érzem igazán, mekkora körkülönbség van köztünk... -mondta tűnődve, de azért Michaelnagelo felé küldött egy szende mosolyot. |
- Mert nem rólam van szó.....Azért kesergek...Ezt az illúziót és menedéket nem magunknak építettük annak idején sem! Mi lesz azokkal, akik esetleg itt születnek majd, akiknek ez lesz a világ, és ha egyszer szertefoszlik, akkor mi marad nekik? Nekem elég lenne.....Pihenek.....szeretek....Aztán kimegyek a valóságba, ezzel a hellyel a szívemben, így erőt ad a kitartáshoz....De másoknak?.........Nem tudom..Nem tudom......
- És nem tartalak gyermetegnek......Erősnek tartalak, amiért annyi rossz megélése után is van öröm és a szép meglátásának képessége a lelkedben. |
*Lilina együttérzően pillantott Michaelangelóra.*
-Biztos igazad van, de ha az itt és most szép, miért keseregsz azon, ami távol van?
-Biztos gyermetegnek és naivnak hiszel, de szerintem örülnöd kéne, hogy itt nincs bánat, veszély, rettegés, félelem... még ha ez csupán illúzió is, amíg tart, addig jó... és nincs okunk miért szomorkodni. |
- Semmi. - mosolyodott el megnyugtatóan.
- Csak tudod....a világban körös-körül vész, fájdalom...rettenetes dolgok.....Itt minden olyan boldog.....De ez a hely is csak menedék...Nem a valóság...Illúzió..... És épp a valóság ellen való...Az elől menekül.....Ez....elkeserítő... - mondta komoran, és árny hullott az arcára. |
*Lilina észrevette párja pillantását, és egy kicsit megrémült.*
-Mi a baj? -*kérdezte és ő is körülnézett.* |
Visszacsókolt, majd nagysokára elengedte párját.
- Én nem szoktam túlozni. - mondta komoly képpel.
Aztán körülnézett a tájon, és mintha a pillantása sötétté és vakká vált volna.... |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
Michaelangelo érezte, mielőtt még eljött volna, hogy végezete közel!