|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
- Egy...gondolat... - nyögte ki.
- Mondd, hallottál valamit a Lelkek Kövéről? - kérdezte aztán izgatottan, kapkodva.
- Az utóbbi időben arról a legendás tárgyról...furcsa mesék kezdtek terjedni a Birodalomban.....Azt mondták tényleg létezik, és megtalálták. Én nem tudom ebből mennyi igaz. De ha az a tárgy valóban létezhet...akkor az képes lehet rá, hogy megtartsa Erist!
Szomorú, sajnálkozó, szégyenteli szemekkel nézett Rodus néma alakjára.
- Bárcsak ezt is elmondhatná még.... |
 *Először nem szólt semmit. Ő komolyan gondolta mindazt, amit mondott. Nem véletlen érezte magát felelősnek... rendbe akarta hozni a dolgokat.
Elmélázott magában. Még egyszer, minden bizonnyal utoljára vesz részt egy nagyobb, fontos megmozdulásban. Aztán végleg visszavonul... Milyen szép is lenne! Csak tartana már ott...
Tekintete a messzeségből most Izabóra vándorolt.*
- Van valami ötleted? |
A korábbi pillantásba kedvesség és nevetés vegyült.
Szinte csilingelőn felelt, nem gúnyosan, de láthatóan és érezhetően komolytalan volt a hangja:
- Nagyon kedves és nagyon komoly ígéret ez. Nem fogadom el. Nem kérek olyat, ami nem függhet egy lénytől....
Elnevette magát.
- Nem azért mentettük meg egymást, hogy aztán mégis pusztulásba hagyjuk dőlni a másikat. Nemde? Meghát...másoknak is van baja, nem ígérheted Magad nekünk.
Mostmár sokkal élőbb szemekkel nézett Hektorra, majd a szürke magasba.
- Ha valahogy sikerülne mindent rendbehoznunk.......Eris is visszatérhetne.....És épp tőle függ, hogy minden rendbejöhet-e......Tudod, ilyenkor bánt, hogy Katnabe sohasem lenne hajlandó komolyan használni az erejét....Ő Időmágus. Talán valahogy tehetne....csodát - horkantott saját buta szavain.
Megrázta sörényes fejét, hogy csak úgy libegtek a szürkésfekete szálak, mint a Fekete Víz.....
- Annyi Mágia van itt.....És csak egy ehhez képest aprócska dologra sem használhatjuk fel.....Mennyi lélek veszett bele a Fekete Vízbe! És nem lehet sem segíteni, sem semmit tenni azokkal.....Ha beleugranék, fogoly lennék örökre, nem mehetnék a gazdám után....Igaz, őt már sokan keresték, hiába..... - révedezett.
Némaságba merült a sok beszéd után. Főleg, hogy gondolkozni akart, reménysugarat keresni.......
Hirtelen felkapta a fejét.
- A Lelkek Köve.... |
*Majd elsüllyedt szégyenében, hogy erre nem gondolt. Először nem is tudott mit mondani. Bármiféle szót feleslegesnek tartott volna és értelmetlennek.
Pillantása a Rodus-szoborra tévedt és ismét határozottság ült ki arcára.*
- Megígérem Neked Izabó, hogy amíg erőmből és kitartásomból tellik, azon leszek, hogy a Boszorkány Úrnőt visszahozzam Nektek.
*Szemei csillogtak az eltökéltségtől, miközben tekintetét mélyen Izabóéba fúrta.* |
Hihetetlen szemekkel nézett Hektorra, leírhatatlan arccal, amiben mérhetetlen szomorúság, végtelen szelídség, megnyugvó elfogadás keveredett.
- Eris ritkán tesz bármit is véletlenül, Hektor. Eris parancsára maradt életben Zenit, s örvendhetett tudtán kívül gondos őrségnek. Eris utasítására ment Draugherit, réges-rég Zenithez, hogy tudjuk, mi lett belőle.....És Eris, tudván hogy ő maga mire képes és Zenit kiféle-miféle, úgy döntött, hogy nem engedi Zenitet elveszni.....S ő maga vágta le a fehér pengéjével a Sötét Nagyurat....Az a penge....kevesen tudják róla, hogy azon kevés fegyverek egyike, amikkel lelket is lehet ölni.......De a Sötét Nagyúr hatalmas ereje ellen ez nem lett volna elég.....Ezért Eris, akit a levágása után kiszabaduló sötét hatalom is teljes erőből ért, elkísérte őt Kintre....Steel, Izabó és Wizarde segítségével.....De míg a lényei visszatértek, ő túl gyenge volt ehhez, főleg, hogy az ő teste elpusztult a Sötét Mágiában......Illúziókban, különleges napokon, visszatért párszor, de semmi varázsereje nincs komoly esetekre....
- Úgy is mondhatnánk, hogy elveszítette a szívét....A hálónk nem véletlenül szakadt szét! |
*Összeráncolt homlokkal, belül borzongva és kelletlenül hallgatta Izabó szavait. Jó volt ezekről tudni, mégis... szörnyű volt hallani.
Többször végig futott a hideg a hátán.*
- Tehát... - *kezdte halkan.* - voltaképpen mi is történt a Boszorkány Úrnővel? - *kérdezte csendesen.* - Mi lehet az a borzalom, hogy szívkőre van szüksége? |
Amikor Hektor nem felelt neki, halkan elkezdett magyarázni:
- Más felett hatalmat gyakorolni, uralni a másikat.....Persze, a legfőbb cél, hogy magad teremts....de én még sosem hallottam arról, hogy erre valaki képes lett volna.....Így végül az uralmunk alá szorítás számít a mágia és más hatalmak gyakorlásának csúcsának. Hogy hogyan lehet valaki ilyen hihettelen módon a rabszolgád? Több módja is van....Átformálni a lelket szavakkal, de ez hosszú idő, vagy mágiával megtörni, de ezt már fordították vissza.....Megaztán....ha a szolga léte és tudata minden pillanatban függ az urától, akkor az nem olyan tökéletes, mintha egy teljesen engedelmes, de tudatos lényed lenne.....Aki leleményesen megoldhatja a rábízott feladatokat, az a legjobb......Hogyan bírsz rá valakit, hogy alárendelted legyen, megbízhatóan, tökéletesen? Urald az életét....
A messzeségbe révedt.
- Réges-rég, senki sem tudja hogyan és miért, valaki kitalálta a szívkövek bűbáját.....Egy lényből kivették a szívét, és egy tökéletes drágakövet helyeztek a helyére. Hatalmas mágikus hatalmat kapott az így létrehozott szolga.....s még nagyobbat a szívét kivevő ura....Ha az igazi szívet megtartották, azzal is lehetett varázsolni, de a leggyakoribb szokás az volt, hogy a szívet is átalakították, hogy a szolga lemondjon róla éa a szabadságról....Aki elveszti a szívét, nagyon különös személyiséggé lesz, de elpusztíthatatlanságot, hatalmat, extra képességeket kap cserébe......Volt, aki önként vágta ki......Te és én is, valószínűleg, hosszú-hosszú ideig élhetnénk a szívünk nélkül, ha valaki elvenné...A szívünkkkel varázsolhatnának, amit talán éreznénk. De szívkővel.....akár a világ uaivá válhatnánk, és örökké élnénk. Szív nélkül, szívkő nélkül, előbb-utóbb elfogyna az erőnk.....
- Rodus azt mondta, hogy hozzuk vissza Erist és a Tündét. A Tündéről nem sokat tudok, s amit tudok sem boldogító......Erisnek pedig egy szívkő kellene hogy visszatérhessen, mert az itt tarthatná, lélekben, testben, hatalomban egyaránt, ahogy Zenit tartotta itt a Sötét Nagyurat..... - fejezte be elhalón. |
*Ami azt illeti, lett volna néhány ötlete, mégis csöndben maradt és várta a folytatást.
Szeretett hallgatni: akkor végre nem Ő beszélt!* |
 - Nahát, csak nem tán elért a rémület, Sötétség Fia? - nevette kegyetlenül, miközben szemei és teste homályossá fúltak el a sötétben.
Megrázta magát, kicsit megmozgatva tollait. Hogyne érezte volna a borzalmas súlyt, ami rátelepedett már régen! De egyfelől mérhetetlenül öreg lény volt, magához képest, másfelől igencsak elszánt, és tudta, hogy e kettő kombinációjával védheti magát. Szauron valószínűleg régebb óta létzezett, mint ő, de saját életidejéhez mérten ifjabb volt. Akármilyen varázs is szülte, a rémület csak jobban fogja nyomni.....
Halkan, szinte gyomorból morogva beszélni kezdett a pegazushoz:
- Ahhoz képest, ahová megyünk, a Pokol bugyrai csak csikóknak való kirándulások. A Félelem létrejöttének történetét csak ismered nem? Hát akkor azt is tudod, hogy itt a levegő is tele van meggyötört lelkekkel, mindenütt ebben az országban. Itt a fénylények meghalnak, a sötétek vagy ősi varázsból valók elcsábulnak, javuk megtörik...A lelked elvesztése átlagos dolog lenne, ha nem védene varázslat.....Különös nem? Épp te pusztulhatnál itt a legcsúfosabban, aki hatalmas sötét lény vagy! De nem kell félned.....Hiába merészkedünk a hajdani főváros alá, az ősi bányákba, a legelső szenvedések és titkos borzalmak területére, Téged hatalmas erő fog védeni végig. Meríts ebből erőt! Meg persze....ahogy én abból, hogy tudom, Izabó kínzóit vadászom, úgy Te is feltöltődhetsz abból, hogy tudhatod: ha itt sikerrel jársz, Cardassya és a megbecsülés a Tiéd.
Hirtelen megtorpant eddigi lassú meneteléséből! Lesunyta a fejét, vicsorogni kezdett, egész testén felmeredt a szőr!
Előttük, az egyik keresztben haladó útról, fülsértő csikorgás hallatszott, de egészen mély volt a hatalmas hang! Azután lassú, földrengető dobbanások hallatszottak....Végül kibukkant a sarok mögül a lény is, akihez a zajok tartoztak! Crollionból pedig hátborzongató hangok csatlakoztak az eddigiekhez! A lény majd kétszer akkora volt, mint egy átlagos ember, csoda, hogy elfért a bánya labirintusában! Emberforma volt, rettentő izmokkal. De csak a felsőteste látszott, az alsót valami hatalmas zsákféle takarta deréktól bokáig, lábát meg nehéz bakancsok. Egyik hatalmas, izmos kezében valamiféle gigantikus kardot húzott maga után, az adta a csikorgó hangot! A penge borzalmasnak tűnt..és friss vér volt rajta! De mégis a lény feje volt az ijesztő.....Semmi sem látszott belőle, mert egy hatalmas, fém dolog takarta. Úgy nézett ki, mint egy előre elnyúlt alacsony piramis....Amerre a lény nézett, arra nézett a hosszú csúcs...
Crolliont igenis elfogta a borzadály, ahogy a fém fej, vagy maszk vagy ki tudja mi, felé fordult, és a lény lassan elindult előre....Percekig maradt így, csak nézve a közelgő halált....azután megpördült, belemart Szauron lábába, hisz azt épp elérte, és hatalmasat lökött a ménen szárnyaival!
- Futás! - üvöltötte földöntúli vonyítással, megrezegtetve a falakat, szinte terelve a pegazust!
Crollion is futni kezdett a fekete útitárs után, derekát centikkel kerülte el az abnormálisan óriási penge, ami levágott a fekete kőre, szikrákat hánya.
Az utolsó pillanatban oldalra lökte Szauront, ezzel bemenekültek a labirintus egyik kanyarja mögé. Crollion valósággal terelte Szauront, hol jobbra, hol balra, még csak hátra sem nézett hosszú-hosszú ideig.
Azután végül kimerültéségben megállt.
- Várj - vakkantotta, ahogy lihegett, majdnem összerogyó lábakkal. |
 *Némán követte a fakrast a meredek párkányon. Óvatosan emelgette lábait és ahol szakadékot látott, inkább átrepült fölötte, majd vigyázve ereszkedett le a túloldalon. Félt, hogyha egyszerűen átugrana, a hirtelen rászakadó súlyra a párkány esetleg megrepedne, leszakadna alatta.
Egy kis idő elteltével észrevette, hogy Crollion egyre bizonytalanabbul halad előre, de nem tette szóvá. A farkas nem állt meg; nyílván csak gyengült a szag, de azért még képes követni.
Amikor az eriszi végül hátrafordult, és figyelmeztette az esetleges veszélyre, Szauron bólintott egyet, jelezve, hogy megértette és követte befelé a fakrast. Nyugtalanság fogta el, és minél mélyebbre haladtak a labirintusba, ez a nyugtalanság annál inkább eluralkodott rajta.*
-Nagyon rossz érzésem van. Olyan, mintha egy erős, nyugtalanítóan nagy hatalmú gonosz lény vagy energia lappangna itt. -*suttogta kiszáradt torokkal, de szemei elszántan csillogtak.* -Rémisztő. |
Csodálkozva nézett a pegazusra.
- Nem hallottál még róla??
Elgondolkozott.
- Mondd Hektor, ugye tudod mi a Mágia és minden hatalom gyakorlásának legvégső foka? Gondolj bele....Mi lehet az, amiért érdemes tökélyre vinni a varázslást vagy a hatalmat? Elmondom, hogy ezen a szinten már a jó és a rossz összeolvad és nem választható el élesen és tisztán....
Várakozással nézett a másik lényre, és legalább már nem zokogott. |
*Izabó arcát fürkészte.*
- Mi az a szívkő? Ki tudja, tudná elkészíteni? Mi célt szolgál? |
- Hát nem érted?! - nézett döbbenten Hektorra, még mindig könnyek közt.
- Nem érted mit mondok? Nem tudunk ilyen varázst csinálni, mert a tudást, ami hozzá kell, rég elpusztították! Minden nyomát is! Nem vagyunk rá képesek!
Kiment két hátsó lába alóla, lepuffant a földre.
- Nem tudunk szívkövet készíteni... |
*Rodus kővé dermedése elég kellemetlenül érintette. Először dermedten állt... fogalma sem volt, hogyan tovább.
Aztán hirtelen minden megváltozott! Eddig lehorgasztott fejét most felemelte, arcán furcsa nyugalom ült. Kis ideig csak nézett, aztán lépett.*
- Most nem szabad feladnunk! - *lépett közvetlen Izabó mellé.* - Meg tudjuk csinálni! - *bizonygatta határozottan.*
- Csak még azt nem tudom, hol kellene kezdenünk... - *fűzte hozzá sokkal halkabban.
Magában jópárszor elismételte még a szavakat, amiket Rodustól hallott. Megpróbált minden egyes alkalmat felhasználni, hogy valami utalást, segítséget találjon a mondatok között...* |
Gyorsan bólintott Hektornak, és határozottan Rodus felé fordult.
 Rodus kis ideig nézte a lényeket, majd egyfajta vállrándítás után színtelen hangon megszólalt:
- Az eriszi háló szétszakadt. Ez az alfa és az omega.....Eris elveszett, ami nem lenne baj, ha az erisziek közt egység lenne, de nincs. Asylon bontotta fel. Amíg Asylont nem mentitek meg, nem lesz erős a háló és nem tudtok kibékülni egység nélkül a vorstandiakkal. De amíg a vorstandiakkal nincs béke, diszharmónia lesz a hálóban is...Asylont pedig nem tudjátok megmenteni, Eris és egység nélkül...Ördögi kör....Mindhárom békét egyszerre kellene elhozni...De Eris...Nos, mint tudod, Izabó, messze jár a nevelőnk....
A távolba révedt.
Rodus elé robbant.
- Mondd el hogy tehetjük jóvá! Kell lennie jóvátételnek! Léteznie kell! - üvöltötte.
Rodus döbbenten nézett rá, de Izabó elhatározta, hogy ha kell életét teszi fel rá, de megszerzi a mén tudását! Nem érdekelte mibe kerülhet, ha túlsokat tud meg...A Birodalom épp széthullóban volt körülöttük, ennél már úgysem lehet rosszabb!!!
Hosszan nézte Izabót. Azután halkan így szólt:
- Ha visszatérne az, aki elveszett...Meggyógyulna a világunk, ha visszatérne az, aki elveszett....Mert a háló nemcsak erisziek vagy vorstandiak hibájából tört össze......
Nagyot sóhajtott. Úgy tűnt, mintha rettentően fáradt lenne.
- Eris elveszítette testét. Így olyasmire van szüksége, amivel visszanyerheti az erejét.... - mélyedt pillantása Izabóéba - Hatalmas erő kell, és erős...biztos....A Tündéről nem tudok.....
Hirtelen furcsa hang hallatszott, csikorgás, és Rodus, mintha árnyék futott volna át testén, elfeketült, és kővé dermedt!
Felsikoltott, és az idős ménhez ugrott, de már nem segíthetett. Semmiféle könny, varázslat vagy erő nem szabadíthatta ki a büntetésből sziklába zárt lényt...
Izabó rázkódott a sírástól. Nem hitte, hogy ha túl sokat kérdez, akkor a büntetés Rodust éri.
Nem is tudta miért kezdett beszélni:
- Már nem véd minket.....Eris talán életben sem maradt, ha már nem véd meg minket ilyen szörnyű varázsoktól....Hisz a hálónak is vége! Mindennek vége....Hogyan is menthetnénk meg....
Hatalmas, fekete könnyek folytak le az arcán végig, ahogy Hektorra nézett.
- Igaza volt...Rodusnak igaza volt...Nem tudunk mit tenni...Ilyen erős mágiát nem tudunk alkotni! Nem tudjuk visszahozni Erist....sem a Tündét....Nincs olyan varázs a Birodalomban, ami ehhez elég erős lehetne! Nincs! Szívkő.... - fúlt el a hangja a könnyekbe. |
*Legszívesebben üvöltött volna!
Végül ajkába harapott, szemét a koromfekete földre szegezte és hallgatott. Háborgó lelkét lassan, de sikerült megnyugtatnia.*
- Engem is érdekelne. - *tette végül hozzá, megpróbálva nyugalmat erőltetni hangjára.* |
Riadtan kapkodta ide-oda a fejét! Rodus szavai őt is megrázták, de próbálta fájdalmát palásoltni, egész addig, míg Hektor ki nem tört!
- Nyugalom! - sziszegte eddigi útitársának, szinte kétségbeesetten megremegő hangon. Nagyon megijedt, hogy a mén kirohanása mindent elronthatott!
- Nyugalom! - tette hozzá még egyszer.
Újra a fekete lényre nézett, aki semmitmondó arccal figyelte őket.
- Talán hiába....talán így igaz.....De tudni akarom az okokat! Talán én tudok egy megoldást! - mondta megfeszítve akaratát.
- És ha már el kell veszni....tudjam, hogy miért! - csikorogta.
Rodus kérdőn nézett rá. Azután elgondolkozva oldalra biccentette fejét, Hektorra nézve. |
*Még mielőtt bármit hallott volna, úgy érezte, jelenleg semmi sem tudja meglepni. De ez a véleménye gyorsan tovaszállt...
Miután Rodus befejezte mondandóját, Hektorral megfordult a világ. Feje hasogatott és alig bírt megállni a lábain.
Először Izabóra, majd Rodusra meredt.*
- Nem... nem, nem, nem!!! - *ordította.* - Ez nem történhet meg! |
Rodus már őt nézte újra. Izabó tudta, hogy most jön a legnehezebb rész......Rodus próbára teszi őket abban a pillanatban, ahogy segítséget kér. De nem hátrálhatott meg!
Összeszedte régről ismert nemességét és bátorságát, és így szólt:
- Te látsz mindent. Tudom jól. Most kérlek segíts, mondd el mi okozta a bajt! Mi lehet az a dolog, az a tett, az a lény, ami vagy aki miatt bajok vannak? Vagy mely csoport? Segíts kicsit kérlek!
Rodus lassan ellépett Izabó előtt, és Hektor szemébe nézett éjfekete szemgödreivel.
Aztán lassan így szólt:
- Én elmondom nektek. Elmondom, amit hallani akartok, úgy ahogy van. De biztosan hallani akarjátok-e? Mert hiába fogtok tudni mindent....nem tehettek majd semmit. Képtelenek lesztek rá. Valóban kész vagytok hallani a szavaim, ami porba sújt majd mindkettőtöket?
Lassan Izabó arcára vándorolt a tekintete, majd vissza Hektoréra.
- Hiába jöttetek valójában....Az erisziek feloszlanak, dicsőségük, erejük odalesz....Eris elvesztette hatalmát. A vorstandiakat a kór szinte elemészti és békéjük sohasem lesz ép újra úgy, ahogy rég....Sok küzdelmetek hiába volt. Mindhiába - mondta halkan, kísértetiesen, átható suttogással. |
*Kissé késve bár, de berepült a furcsa szobrok közé és leszállt nem messze Izabótól és Rodustól.
Tisztelettudóan meghajolt, majd várta a folytatást.* |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
*Először nem szólt semmit. Ő komolyan gondolta mindazt, amit mondott. Nem véletlen érezte magát felelősnek... rendbe akarta hozni a dolgokat.
- Nahát, csak nem tán elért a rémület, Sötétség Fia? - nevette kegyetlenül, miközben szemei és teste homályossá fúltak el a sötétben. 
*Némán követte a fakrast a meredek párkányon. Óvatosan emelgette lábait és ahol szakadékot látott, inkább átrepült fölötte, majd vigyázve ereszkedett le a túloldalon. Félt, hogyha egyszerűen átugrana, a hirtelen rászakadó súlyra a párkány esetleg megrepedne, leszakadna alatta. 
Rodus kis ideig nézte a lényeket, majd egyfajta vállrándítás után színtelen hangon megszólalt: