|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.09. 23:11 - |
 Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
Ezért állt most egyedül a tó partján. Fájt ez a mostani, újabb bizonyíték, ami miatt most például nem játszott a többi eriszivel a cseppkőbarlangban. Ide hallotta őket. De nem érdekelte.
'Közülük vajon hányan fogadtak el igazán?' kesergett. Itt, egyedül, megtehette, másnak sosem mutatta volna ki ezeket a gondolatait. A sötétségben volt egyedül igazán őszinte. Máshol kemény és zárkózott. Bár a gazdája is így talált rá és valósággal kirobbantotta abból az életéből, ami korábban az övé volt, hogy helyette egy őrjítő örvénybe lökje. És az is igaz, hogy akkor és ott, szinte rögtön kapott két barátot, akik azóta is mindig vele voltak, ha kellett.
Felkapta a fejét.
'No igen..Innen nézve már nem is olyan rossz.' Visszanézett a tükörbe.
'Ha ők elfogadtak így, akkor nem lehet akkora baj. És Eris is rajong értem. Így.'
Hátat fordított a tónak és ügetni kezdett a vidám zsivaj felé.
- Kösz. - szólt hátra elmentében. - Még jó, hogy van valaki, aki mindig a megfelelő irányba tereli a gondolataim!
- Szívesen - válaszolta a sötétből egy testnélküli hang.... |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 -Te tudod miért gondolta meg magát?......Ez valami hős-dolog?....
 - Szeretjük mágiával feltölteni a dolgokat magunk körül, vagy éppen a mágikus természeti erőket bevezetni oda, ahol épp vagyunk.....Ez a víz itt ősi..Azt érzed.
 Ő is felkelt, bár a lábai alig akartak engedelmeskedni neki.
Mégis sikerült elkerülnie, hogy ez látszódjék rajta. |
- Csupa meglepetés az élet...
- Igen, az. Olyan különleges dolgokat áraszt magából. Nem tudom pontosan megfogalmazni, csak érzem... - *felelte Triopo átszellemülten, nem is figyelve, hogy a semminek beszél.*
- Szia
*Despota feltápászkodott.* |
Jaddis Pallashoz lépett.
- Hát.....ez meglepett.... - cincogta.
- Szép a víz, ugye? - kérdezte egy surrogó-sóhajtó hang Triopo mögül.
Brünhilde a feketeségben találta magát. Bizony, az alvás sem tart örökké...
'Hol lehetek?'
Lassan összeálltak az emlékei, és akkor egy hatalmas rándulással feltámaszkodott és kipattantak a szemei.
A többiek nem léptek oda hozzá, csak felragyogott a tekintetük, de az elméjük körüldalolta a valkűrt.
Aztán lassan oldalra pillantott, és akkor észrevette, hogy mi is volt az, ami miatt olyan égető, olyan álombeli érzése volt, hogy azonnal fel kellett ébrednie.....
- Üdv.... |
- Nagyon szívesen. - *felelte.*
*Pallas Jaddisra nézett.*
*Triopo szemügyre vette a különös vízesést.* |
Mélyen aludt, de valahol érezte, higy most nuygodt lehet. Talán először igazán életében.....
 A többi eriszi sokáig bámulta elképedten a kettőst, de lassan-lassan napirendre tértek a dolog felett.
Ő most odalépett Despotához:
- Köszönjük..... - mondta egyszerűen, de azt a harcosnak is éreznie kellett, mennyi minden van emögött az egy szó mögött.
Rápillantott Brünhildére, majd fejet hajtott a tűzsszín pegazusnak.
Aztán elnyelte a tömeg, ahogy ellépett a két lénytől. |
*Despota nem mozdult Brünhilde mellől.
Ezer meg egy gondolat cikázott a fejében, amiket a várakozás közben helyre tudott tenni.* |
Az ébredés után, a hihetetlen út után annyi mindent akart kérdezni, és mondani.
De a fáradtság rászakadt, és valahol úgy érezte, elhiheti ami most körülveszi, és elhiheti, hogy biztonságban van, és Despota vele marad....
Lehajtotta a fejét a földre, utoljára még Despota szemébe nézett, majd álomtalan álomba zuhant. |
*Megkönnyebbűlten fellélegzett.*
- Az most nem lényeg. Csak pihenj. Itt maradok melletted. |
A Sötét olyan lágyan ölelte körbe! Olyan csodás dolgokról suttogott, amit meg fog kapni!
Élete emlékei átsuhantak az agyán, de mostmár nem fájtak....Lassan tovatűntek...
Elzsongult, és békésen ringatózott....
Hirtelen, mint szilánk, vágott a fejébe valami!
'Mi ez?! Nem akarok fájdalmat....'
De valahogy ez a fájdalom valamit megváltoztatott....A lelke egy apró része húzni-vonni kezdte a fájdalom felé.
Csodálkozott, küzdött ellene, és érezte, hogy a zeddig őt ölelő lágy Sötét is küzd vele a fájdalom ellen, és úgy örült!
De akkor egy hang jutott át a Sötétség zavarán és a tompa semmin....
Aztán valami megint változott...és a lelke kifelé küzdő része hirtelen egy eddig nem látott emlék-csokrot dobott felé.
Az eriszi lények vele.....harcok....és egy csődör......
Megrázkódott, a Sötétség borzalmasat sikoltott és ezzel majd kettétépte őt, de ekkot Brünhilde kitárta a semmiben a szárnyait és felfelé, kifelé kezdett küzdeni.
A hang egyre érthetőbb lett, és ő azt kezdte követni. Aztán egyszercsak felriadt, felkapta a fejét, és egyenest Despota szemeibe bámult bele!!!!
- Despota... - suttogta döbbenten, halálravált, elkerekedett szemekkel.
'Nem álom volt.....És nem adta fel!'
Már nem is látta a véres teret maguk körül...
- Hogy...hogyan? - nyögte ki. |
*Despota egyszer csak a vílóságban találta magát. Zihálva vette a levegőt és egész testében remegett.
Fejét ismételten Brünhildéjéhez érintette, és ismét ott állt a láthatatlan falon kívül.
Tudta, hogy valahogyan be kell mennie. Megkeményítette mindkét szárnyát, elkezdett tolatotni, majd teljesn erejéből belerohant a láthatatlan falba, szárnyait maga előtt tartva. A fal felizzott, vakítóan felfénylett, de megadta magát és Despota átjutott rajta.
Az árnyak hátráltak a fény hatására.
Despota Brünhilde mellett termett egy szempillantás alatt. Szárnyát a fejéhez érintette.
- brünhilde, ne azt az utat válaszd, ami ellen eddig küzdöttél. Itt hagynál mindent és mindenkit? Gyere inkább velem!* |
Hűdötten bámult despotára, aztán egy óriási rúgás oldalba találta, és ő felsikoltott a fájdalomtól!
Kétségbeesetten kivágta magát valahogy, de mikor felkelt a hullák közül, hatalmas súly szakadt rá!
Egy izzó tudat teljesen elvágta a világtól, és fojtogatta, gyilkolta őt. És ezalatt a tudat hangja szólt hozzá!
'Gyere velem! Ez a kín belőled fakad! Én mindörökre meg tudom szüntetni! Gyere! Lépj az Éjbe! Boldog leszel! Gyere! Én előttem Te sem tudsz megállni! Gyere velem, ne dacolj tovább hiába! Hagyj fel a kínnal! Minek vállalod örökké....? Gyere velem! Tartozz végre biztonságba!'
Brünhilde tudata megremegett, és ez már elég volt.
Lerogyott a fölre, és szemei elhomályosultak....
A lelke valami sötétbe süllyedt, amiről tudta, hogy rettenetes, de olyan puha volt......olyan ölelő és üres..... |
*Despotával fordult egyet a világ.
Egy pillnattal késöbb egy teljesen más helyen találta magát. Már nem a barlangrendszerben volt, hanem egy sík területen állt.
Messze, nagyon messze egy mozgolódó csoportot látott. Nem tudta pontosan kivenni a részleteket, de valahol érezte, hogy minnél hamarabb ott kell lennie.
Sebes vágtába kezdett.
Az út felénél egy "árnysor"-ba ütközött, akik semmiféleképpen nem akarták továbbengedni. Nem tudott mit kezdeni, át kellett magát küzdenie rajtuk.
A harc közben beállt egy kis szünet. Ekkor ismét a messzeségbe nézett.
Amikor megpillantotta, hogy a csoport közepén ki van, nem törődött sebeivel és fáradságával, átugrotta a körülötte lévő árnyakat és rohant Brünhilde felé.
Már nagyon közel volt a pegazushoz, amikor egy láthatatlan falba ütközött. Bárhogy, bármivel próbálkozott, nem tudott azon átjutni.
Brünhilde mellől néhány árny viszont ki tudott jönni. Despota ebből azt vonta le, hogy csak bentről lehet kifelé jönni.
- Brünhilde! - kiáltotta torkaszakadtából.
- Figyelj ide! Nézz rám! Ki kell onnan jönnöd!! Gyere! Itt vagyok, segítek!! Ketten meg tudjuk csinálni!!* |
 Drongun megrándult, és előrelépett, de végül megtorpant.
Brünhilde egy kopár tájon ment végig. A talaj kemény volt, és szürke. Az ég vörös és fekete....
Mindenütt vér folyt az út mellett, és ő a legsötétebb ég felé ment.
A szárnyai mintha nem is lettek volna, vagyis inkább mintha nem tudott volna repülni.
Nem értette mi történik, csak érezte: előre kell mennie, és egyelőre mindig csak egy dolgora szabad koncentrálnia.
Mert volt mire koncentráljon.....
Óriási árnyak, különös, még őt is megrémítő szörnyek repkedtek felette, a vér még csepegett róluk, a távolból tompán sikolyok hangzottak, és az út két oldalán, néha egész közel mozgott valami....Vagy mozogtak valamik....És bizony néha ezek az óriási lények nekimentek Brünhildének! Minden érintés egy-egy halállal ért fel, minden seb, minden ütés...A lények belémartak, de ő valahogy mindig győzött. Aztán feküdt a talajon a vérben, lassan úgy érezte ő soha nem is tartozott máshová, csak ebbe az elátkozott pokolba...De valami mindig ráparancsolt, és ő mindig felkelt, és ment tovább, bár nem tudta honnan van az ereje mindehhez, és hogyan bírja ki a sebeivel....
Lesunyta a fejét, és mindig küzdött, mindig felkelt, és ment tovább.
annyira eltompult! És valahol, egy kicsi részében, ahol még önmaga volt, tudta, hogy ezt annak az akaratnak köszönheti, ami ezt a helyet teremtette, és ami őt akarja.....Igen......Valahol suttogás volt a lelkében, de tudtán kívül kétségbeesetten küzdött ellene, így nem értette...
Szédülten tántorgott tova, mikor valami különös érzett nem is létező érzékeivel.....Ez őrá nehezedő nyomás, az őt szorongató óriási, fekete tudaton túlról.....
Bár mindene sikoltott ez ellen, megfordult. Még rémítőbb képek ölelték körbe, egyszerre több lény rohant rá és vájta a karmait őbelé, leteperték és körbezárták, valósággal maguk alá temették.
De míg halálra szántan, hidegen, megfagyott lélekkel vagdosta őket szárnyaival, a tudata, a szíve mélyén valami ordított.
Még itt is nekiállt kibogozni az ordítást, hogy megértse.
Egy név volt.
Despota...... |
- Az.
*Despota végre odaért Brünhildéhez és lefeküdt mellé.
Egyik szárnyát rátette a kanca oldalára, fejét pedig hozzáérintette Brünhildéjéhez.* |
- Hmrm....A Valkűr másban is kavart már zavart...De hogy egy harcos egy másik harcosban...Ez bizarr...
Nagyon közel hajolt Despotához.
- Ha valóban nem tartasz attól, hogy ő mit fog szólni, hogy elveszed tőle az útja lehetőségét.....akkor tedd meg! Korábban nem ettől tartottál? És ha valóban kész vagy utána menni abba a Sötétbe....Akkor rajta.
Ellépett a pegazus elől, és tovatűnt a kövek közt, meg a tolongásban. |
- Nem. Sosem volt ilyen... Én még nem is láttam ilyennek...
*Pallas felelt, mivel Ő régebb óta ismerte Despotát, mint Triopo.*
- Igen, biztosan ezt akarom és biztos vagyok ebben. - *felelte.* |
- Mindig ilyen volt? - kérdezte kissé gunyoros fintoral az arcán a mellette álló két lénytől.
- Tudom mit gondolnak a többiek, és tudom Te most mit gondolsz. - mondta halkan, és elállta a csődör útját.
- De biztosan ezt akarod? Kevés olyna lény van, aki távolabb állna a valkűrtől, mint én....És kevés olyna lény van, aki úgy megértené őt, mint én.....Eddig nem akartál....megértettük...Most segítenél, és én nem akarom utad állni, és a dühödtet játszani, csupán arra a kérdésre keresem a választ, hogy biztos vagy-e ebben.... |
*Megállt és tekintetét a különös lényre emelte.*
- Segíteni akarok Brünhildén. - *válaszolta és indult is tovább.* |
- Hm. Túl sokat rágja magát. - morrantotta.
Látta a csődör sietős megmozdulását, és gyorsan mellélépett.
- Megtudhatom mi a szándékod? - kérdezte nemes, kedves, egyenes hangján. |
*Miközben Drongunnal beszélgetett, egyre többször vándorolt pillantása a földön heverő Brünhildére.
A borzasztó érzés, hogy nem tesz semmit a mihamarabbi gyógyulása érdekében, kezdett elviselhetetlenné válni.*
- Ne haragudjatok. - *mondta és ellépett két társa és Drongun mellől.
Elsétált jópár eriszi mellett és igyekezett elkerülni a tekintetüket.* |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
-Te tudod miért gondolta meg magát?......Ez valami hős-dolog?....
- Szeretjük mágiával feltölteni a dolgokat magunk körül, vagy éppen a mágikus természeti erőket bevezetni oda, ahol épp vagyunk.....Ez a víz itt ősi..Azt érzed.
Ő is felkelt, bár a lábai alig akartak engedelmeskedni neki.
A többi eriszi sokáig bámulta elképedten a kettőst, de lassan-lassan napirendre tértek a dolog felett.
Drongun megrándult, és előrelépett, de végül megtorpant.