|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.14. 20:55 - |
 *Lúthien csöndesen legelészett a réten, és közben fülét hegyezte. Nem hallott fura zajokat, így tovább rágcsálta a friss, zsenge füvet, és közben magában merengett.* |
[616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Maranna egy kissé értetlenül nézett a rosszkedvű lényre, majd végül inkább túltette magát a dolgon, és udvariasan felelt a kérdésre:
- Du Weldenwarden a neve.
 Lecsusszant anyja hátáról, és sétálgatni kezdett.
|
 -Kössz a bíztatást!-mondta régi mogorvaságával.Amikor Anmira itt volt, valahogy nem volt olyan mogorva.Szó nincs a szerelemről, de jólesett neki amikor Anmirával volt.
-Hogy hívják a bátyját?-kérdezte. |
Maranna észrevette a magára maradt páncélos unikornist. Egy gyors pillantást vetett Triopóra, és leereszkedett az idegen mellé. Kedves mosollyal odalépkedett hozzá.
- Anmirát megint elhurcolta a bátyja? Ne bánkódj, hamar szabad lesz újra, s megtalálhatod, bármilyen nagy is az erdő! - mondta bíztatóan.
Kryanna még leszállás előtt csalódottan bólogatott egy sort Triopónak, majd megkapaszkodott, hogy ne csússzon le.
Aztán bátortalanul nézte a nagy, mogorvának tűnő idegent, és egész segélykérőn nézett fel a pegunira, aki olyan megbízhatóan nagy és sárkányos volt. |
 *Mosolyogva hallgatta a csikót.*
- Kicsit sokan vagyunk, így inkább halasszuk el, rendben? - *kérdezte halkan, Kryannához hajolva.* |
 -Vissza megyek hozzá!-mondta.
-De előtte van még egy kis dolgom!-mondta és a magasba röppent. |
 Szemlesütve eltűnt a bozótosban. |
-Hát akkor sok szerencsét!Szia!-enyhült meg így a végére.
Visszaballagott a többiekhez.
-Csodás!Itt maradtam egy...áhh mindegy.Mostmár nem megyek el.-motyogta hallkan. |
| - A bátyám hívott - motyogta lehajtott fejjel. |
| -Hova mész?-ugrott Anmira után. |
Du Weldenvarden nagyot horkantott, Anmira pedig megértette, hogy az neki szólt, mennie kell.
Lentart amúgy is el volt foglalva a nemrég érkezett idegennel, így feleslegesen bár, de búcsút intett, és szomorúan elindult a már fák közé ugrott bátyja után. |
Biccentett az érkezőnek.
Vyarehoz fordult.
-Ő nem mondta, hogy nem akar látni!Te megilyesztetted, aztán nem mentél utána.Megmentette Kohl-t, mire Te gyáván elfutottál!Ő utánad ment volna, vagy utánad szólt volna, de nem mehetett a többiek miatt.Ezek után Te döntöd el, hogy mennyire vagy bátor! |
-Talán igen!De úgy érzem ,hogy nem is akarna látni!-mondta.
-A nevem Vyare!-mutatkozott be a többi lénynek és közben meghajolt.
-Vagy te másként tudod?-kérdezte. |
Anmira kedvesen kacagott, és szelíden a ménre mosolygott.
- Nos, én egyébként sem félek semmitől az erdőben...De igen, tudom, hogy mi ez.
 A következő pillanatban előszökkent az izmos, kecses mén a bokrok közül, és harciasan vilámló szemekkel meredt az Anmira előtt-mellett állóra.
- Ki vagy?! - dörögte csengő nyerítéssel.
Gyorsan a két mén közé szökkent, és hatalmas, sugárzó mosolyt vetett a hirtelen feltűnt idegenre.
- Semmi baj, bátyám! Ő Lentart! Nemeslelkű, bátor lény, Árnyak űzője!
Gúnyosan horkantott.
- Nos, azt hiszem azt az Árnyat már nem kell űzni, akit elintéztem! De bárki is űzte, nem örültem neki az erdőmben!
- Ez az erdő mindenkié, és az a fő, hogy kevesebb van már a gonoszból! - vágott vissza.
- Úgyis tudtam, hogy elintézed, így inkább megkértem Lentartot, hogy maradjon. Így nem lett baj. Ő nem futott hiába, Te nem tekintetted veszélynek! |
-Nem!Személyesen nem ismerem.
Mikor a kanca elindult a bokor felé, elé ugrott.
-Megőrültél?Vagy tudod mi az? |
- Ismered? - kérdezte csodálkozva nézve Lentartot.
A lény kissé felettük sajátos volt.....Anmira látott már hasonlót, de annyira nem érdekelte. A környéken már rázkódtak a bokrok, így elmosolyodott, és arra indult. |
Lentart sem örült az idegennek, vagyis Vyarenek.Tudta, hogy nem itt kéne lennie.Oda is szólt az érkezőnek.
-Héj!Vyare!Neked nem Winterminttel kéne lenned?-kérdezte. |
Elmosolyodott, ahogy lánya pattogni kezdett a hátán.
Szinte szökdécselt ültében, olyan lelkesen ficánkolt, és veszettül bólogatott.
- Jóóóó! Jó! Jó! - nyerítette véony hangján, és boldogan mosolygott.
- Még! |
*Kényelmesen elhelyezkedett a két fél között. Amíg az érkező nem szólt, úgy döntött, Marannához és Kryannáhouz fordul.*
- Hogy tetszett a repülés, Kryanna? |
Nem örült a hirtelen megjelent idegennek, aki küszködve eredt Triopóék után, és riadalom söpört végig a lelkén, mikor a barátságos mén visszafordult feléje, de látta, hogy lassan jön, így nem aggódott, hog talán harc lesz....Amiben ott a lánya!
A hármas elé indult, és örömmel fogadta, hogy Kryanna nagy lendülettel átszökkent a hátára, ahogy Triopo mellé ért. Igaz, egy pillanatra elborította a lényét a jeges rémület....De a lényeg a biztonság volt, és az ugrás végülis sikerült...
- Nagyon bátor vagy! - súgta lányának, majd az idegen felé fordult. Alaposan szemügyre vette, örülve, hogy Triopo másik oldalán van, majd biccentett.
Ő is megijedt a hirtelen melléjük röppenő lénytől, de amíg Triopo hátán volt, nem félt. Micsoda csalódás volt, hogy lassítottak!
Mikor Maranna melléjük ért, át is ugrott hozzá, és onnan vizslatta a fura pegunit. Abban reménykedett, hogy Triopo elviszi még egyszer repülni. |
*Triopo függőlegesre emelte szárnyait, így pillanatok alatt lejjebb lassított a peguni mellé. Sárkányszárnyait gyorsan rendesre váltotta.
A hátán érzett valamiféle mozgást, így hátra pillantott, hogy ellenőrizze, Kryanna meg van-e még. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, a kérdező felé fordult.*
- Üdv. - *kezdte tétován.* - Mi már éppen befejezni készültük a száguldást.
*Körbenézett és tekintetével megkereste Marannát, aki nem is volt tőlük messze.*
- Visszamegyünk anyuhoz, rendben? - *fordult a csikóhoz és a pegazus kanca felé vette az irányt, immár pegunihoz méltó tempóban, mégis úgy érezte, csak vánszorog!
~Sosem fogom megszokni a váltást...~* |
[616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lúthien csöndesen legelészett a réten, és közben fülét hegyezte. Nem hallott fura zajokat, így tovább rágcsálta a friss, zsenge füvet, és közben magában merengett.*
Maranna egy kissé értetlenül nézett a rosszkedvű lényre, majd végül inkább túltette magát a dolgon, és udvariasan felelt a kérdésre:
Lecsusszant anyja hátáról, és sétálgatni kezdett.
-Kössz a bíztatást!-mondta régi mogorvaságával.Amikor Anmira itt volt, valahogy nem volt olyan mogorva.Szó nincs a szerelemről, de jólesett neki amikor Anmirával volt.
*Mosolyogva hallgatta a csikót.*
-Vissza megyek hozzá!-mondta.
Szemlesütve eltűnt a bozótosban.
A következő pillanatban előszökkent az izmos, kecses mén a bokrok közül, és harciasan vilámló szemekkel meredt az Anmira előtt-mellett állóra.