|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.16. 23:52 - |
 *Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.
~Felőlem...~*gondolta ilyenkor, s nem törődve a barátságtalan szemekkel, tovább ment.
Rendszerint fásult és nemtörődöm volt. Soha semmi sem érdekelte igazán, az paróbb örömökkel tette színessé életét. Mások ijedelmén szórakozott, s kuncogott magában, vagy mással ütötte el az időt. Ezek az apróbb dolgok szórakoztatták ugyan, de... de most... most boldog volt. Igen, boldog volt, hiszen egy kiscsikót hord a szíve alatt! Ez a csikó mindent megváltoztat majd... bizonyos, hogy mindent csak jobbá tesz majd... |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Halkan ledobbant a talajra, és elindult előre. Szemei ide-oda jártak, arca kifejezéstelen lett, és kezdte azt gondolni, hogy rossz ötlet volt idehozni a kicsiket.
De talán most rájöhet a csikók múltjára, és Faible ereje egyelőre csak így volt kontrollálható......
Csendben porladt a hamu a patái alatt, a fák furcsa árnyakat vetettek, minden kicsit kísérteties volt, és Brünhilde érezte, hogy valkűrereje lobog a lelkében....Itt harc volt...Sok lélek pedig még most is itt kóborol....
- Szörnyűség történt itt... - suttogta.
Rápillantott Faible-re.
 Claire szinte belefúrta fejét Brünhilde sörényébe, nem akart látni, nem akart érezni, de valami...a mélyben.....háborgott benne.
Faible úgy ült Despota hátán, mintha egy szobor lenne, csak meredt előre a bizarr, halott fák közé, ahová a sugara mutatott makacsul, és nem mozdult, nem szólt, szemei sem rebbentek....
De aztán valahogy csak megkerülték a sűrűséget, és Faible szemei elé tárult az, amit valahogyan ki tudott rekeszteni, de végül mégis felidézte.....Szinte üveggé égett a talaj a hajdani tisztáson, a fák körben feketék voltak, a tisztás felőli ágak egyszerűen eltűntek, középen pedig fehéren ragyogott egy tenyérnyi folt.......
Faible csak ekkor mozdult meg, leugrott a nagy, erős pegazus hátáról, és átfutva a jelenből a múltba, egy másik nagy pegazushoz érkezett.....Felnézett a lényre, aki lemosolygott rá, aztán látta Claire-t, ahogy egy másik pegazus játszik vele, körben barátságos, szerető arcokat látott, aztán hirtelen sötét lett. Lángok lobbantak körben, ő és Claire futottak, futottak, nagyon féltek, aztán a szüleik és a többi felnőtt átszáguldott felettük, és ekkor már Faible látta, hogy mi felé: orkok és egy balrog támadtak rájuk akkor....Pusztító gyilkosok....A balrog bömbölt, a gyönyörű lények harcolni kezdtek vele, Faible pedig újra futni kezdett, Claire-rel együtt.....
De visszanézve látták lezuhanni apjukat épp oda, ahol a fehér folt fénylett a sötétben, látták anyjukat odarohanni hozzá, miközben minden szép és jó elveszett, és látták eltűnni a két annyira szerető lényt a tűzben.....
Faible emlékezett a többi rohanásra, ami persze mindhiába volt....Emlékezett, hogy lerogytak a talajra a füstben, aztán valahogy mégis máshol termettek....Brünhilde jött.....És most itt voltak....Mégis itt.....
Faible látomása ekkor véget ért, de látta, hogy a fehér folton állt eddig, ami kezdett kihunyni....
Potyogtak a könnyek a szeméből, felnézett Claire-re, aki ugyanilyen fájdalommal nézett vissza rá, és a kis unikornis csikó tántorogva indult el vissza Despotához.
- A Sötétség ölte meg a szüleinket....Mindenkit a ménesünkben....Levadászta őket, ahogy menteni akartak minket.....Meghaltak a szüleink a tűzben - nézett körbe, miközben teljesen tisztán beszélt.
- Minket....valaki kimentett.....Így éltük túl.... - fáradtan nekidőlt Despota lábának, és elkezdte rázni a zokogás..... |
 Éjfél könnyedén vágott át az erdőn, nemsokára teljesen maguk mögött hagyták.
Előttük a hegyek nyúltak az égig.
- Remélem nem kóborol el! Az a lény hajlamos rá, hogy az egész Birodalmat keresztül kódorogja! - mondta, majd az egyik felfelé vezető útra lépett. |
| Levia csak bólintott, és némán, engedelmesen követte párját. Hagyta, hogy Éjfél vezesse őt, és készséggel ment utána. |
Szorosan átölelte Leviát, és ezt súgta a fülébe.
- Ne aggódj! Tudom hová mehetünk, hogy kiderítsük mi történhetett vele. És bár nem értek ehhez, biztos vagyok benne, hogy semmi baja! Talán érzi, hogy Te milyen óvatos vagy, és ezért ő is igyekszik segíteni.....Vagy csak megilletődött, hogy milyen csodás szülei vannak, és milyen jól mutatnak együtt! - mondta, és az utolsó mondatra széles vigyort villantott Leviára.
- Ne félj, és minden rendbe jön! Gyere! - mondta. És magával vonta Leviát. |
*Levia kicsit zavartnak és idegesnek tűnt. És... mintha ijedt lett volna.*
-Aggódom, Éjfél. A kicsi pár napja egyáltalán nem mozdult meg... Félek. Félek, hogy valami baja esett... -suttogta riadtan Levia. |
- Ti is nekem! - mondta fájdalmas sóhajjal.
- Küldetésben voltam.......Feladatot bíztak rám, és fontosnak tartottam elvégezni......Mindenkiért......
Aggodalmasan vette szemügyre Leviát.
- Ugye jól vagytok? - szemében valami sötét villant át. |
*Levia hosszú, édes percek elteltével végül megszakította a csókot, és kissé ellépett párjától. Félrebillentett fejjel, mosolyogva nézett Éjfélre. Rá, az egyetlen csődörre, az egyetlen olyan lényre, akit valaha is szeretni tudott.*
-Rég láttalak, édes! Merre jártál? -kérdezte kedvesen. -Már nagyon hiányoztál nekünk! |
Az erdő felett zúgott el. És valami nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába!
Eltért az irányától, és körözni kezdett.
'Mi lehetett az???'
Aztán.....egy alak....egy szín, egy mozdulat, és Éjfél azon kapta magát, hogy a föld felé zuhan, majd alig lassítva magán ledobban a földre. Szemben egy kancával. Egy kancával.
Akihez senki más sem hasonlítható....
- Levia! - tört ki belőle egy pillanattal később, előreugrott és szárnyai közé vonta párját.
Aztán többet nem szólt, mert peguni legyen a talpán, aki egyszerre tud beszélni és csókolni. |
*Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.
~Felőlem...~*gondolta ilyenkor, s nem törődve a barátságtalan szemekkel, tovább ment.
Rendszerint fásult és nemtörődöm volt. Soha semmi sem érdekelte igazán, az paróbb örömökkel tette színessé életét. Mások ijedelmén szórakozott, s kuncogott magában, vagy mással ütötte el az időt. Ezek az apróbb dolgok szórakoztatták ugyan, de... de most... most boldog volt. Igen, boldog volt, hiszen egy kiscsikót hord a szíve alatt! Ez a csikó mindent megváltoztat majd... bizonyos, hogy mindent csak jobbá tesz majd... |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.
Claire szinte belefúrta fejét Brünhilde sörényébe, nem akart látni, nem akart érezni, de valami...a mélyben.....háborgott benne.
Éjfél könnyedén vágott át az erdőn, nemsokára teljesen maguk mögött hagyták.