|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:23 - |
 *Elenarya kecsesen vágtatott a felhők között. Hatalmas szárnycsapásokkal haladt, de nem látott semmit az egyre sűrűsödő, koromfekete felhőktől.* -Ahh, Szauron már megint nem bír magával! -*bosszankodott Elena. Szauronnak szokása volt sötétséget borítania egy adott tájra, ha épp kedve tartotta. Imádta ijesztegetni az élőket, így rendszeresen sötétségbe vagy homályba burkolta az erdőket, réteket, mezőket. Elena és Elbereth volt az egyetlen, aki elég fényesen világított, hogy Szauron féljen tőlük, vagyis a fényüktől. Elena és Elbereth egy idősek voltak a csillagokkal és a Holddal, és fényüket egyenest tőlük kapták. Mindketten a csillagok fényével bírtak. Ezért csak ők tudták megzabolázni Szauront.*
*Elena lejebb ereszkedett, hogy lásson is valamit a felhőfüggönyön át, majd végül teljesen leszállt. Csöndesen, kecses léptekkel ügetett. Hangokat hallott, kiáltásokat, döbbent nyögéseket, de nem törődött semmivel: Szauront kereste! Aztán minden megváltozott: valami feszeset érzett a nyakán. Ijedten pillantott le, s megrémült attól, amit látott: egy sodrott kötél feszült a nyakán. Az emberek faluja közelébe tévedt, miközben Szauront kereste, és nem figyelt fel a hangokra sem. Az emberek voltak, akik döbbenten felkiáltottak, mikor Elena elsétált a falujuk mellett. Elvégre nem mindennap lát az ember pegazust!*
*Elena mindenesetre komoly bajban volt... és úgy tűnt, segítséget se nagyon kaphat. Ott állt egyedül, egymaga, és farkasszemet nézett 15-20 erős, markos, felnőtt férfival, miközben egy szoros kötél feszült kecses nyakán, és néhányan fegyvert szegeztek rá, arra az esetre, ha - ahogy az emberek mondták - esetleg "megbokrosodna" és rátámadna valakire. Nem túl kecsegtető kilátások...*
-Segítség... -*motyogta magában Elena.* |
[167-148] [147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 *Üstökös végignézte, ahogy Draugherit eltűnik a szeme elől.
Egy ideig még álldogált, utána felszállt és elrepült.* |
 Biccentett, majd egy hatalmas ugrással, és két óriási szárnycsapással felszállt.
Még egyszer visszanézett Üstökösre, amjd hagyta, hogy a szél belekapjon szárnyaiba, és Draugherit már el is sodródott. |
- Nem - *felelte, de maga is meglepődött rajta, hogy mit mondott.*
- Vagyis, majd késöbb utánad megyek... |
- Azt hiszem én most megnézem mi a helyzet a többiekkel.... - mondta meredten, szintén oda nézve, ahol gazdája állt.
- Jössz? |
*Üstökös még egy ideig azt a helyet nézte, ahol Eris állt.
Aztán Draugheritre pillantott.* |
- Hallgatlak....
 Még közelebb lépett.
- Ha eljön az idő.....Te nem mehetsz. Bármilyen nehéz lesz. Neked...akkor....maradni kell. - mondta halkan, de a hangja mégis betöltötte a térséget.
Eris ekkor Üstökösre nézett.
- Küldetéstek sikere késélen táncol. Csak egy hajszállal térjetek le a helyes útról...és akkor elvész..minden. De míg valamennyien hívek vagytok, van remény. Üstökös, Te vagy az egyik legnagyobb. Ne félj, és ne élj csupán a kötelességeidnek. Az Úrnő nem rendfenntartónak és szolgának választott, hanem barátnak, aki szabadon élhet, boldogan. Éppen mint a többi lény. Sokmindenen vagy túl. De az igazi kezdetek...még csak most jönnek.
Kacsintott, kék lángok lobbantak fel vakítóan, és nemsokára csak a két lény állt a tisztáson. |
*Üstökös igyekezett úgy tenni, mint aki nincs is a helyszínen.
Elég kínosnak érezte a helyzetet. Legszívesebben felszívódott volna, de ugyebár ezt nem tehette meg.
Inkább csak csöndben álldogált nem messze a párostól.* |
- Részemről szintén. - mondta, és ő is meghajtotta fejét.
- Látom, még mindig ketten utaztok a legszívesebben. - mosolygott újra szemeivel.
Közelebb lépdelt Draugherithez, megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett.
A peguni újfent elveszett a két, űrként izzó szemben. Erisnek a szemei árulták el igazán, hogy menyire nem ember...már a kékes derengésétől eltekintve...
- Eris....
Felemelte a kezét, és Draugherit arcához érintette.
- A jövő kavarog......néhány dolgot pedig tudnod kell. |
*Üstökös is megfordult.*
- Tiszteletem. - *mondta és fejét mélyen meghajtotta.* |
- Nem tudom....nem tudom! - morogta, míg eszeveszett szimatolással haladt egyre beljebb és beljebb.
Aztán hirtelen pont mögöttük óriási robbanás hangzott, ami recsegésbe fúlt, és mikor a sárkánypeguni megpördült, kék lángok táncoltak a magasba a szemei előtt, és egy nagyon-nagyon vágyott, alig látott alak lépett ki elé.
- Eris.... - nyögte.
- Üdv, Draugherit. - mosolyogtak a különös, szinte hátborzongató szemek.
A kék lángok kihunytak, és a Boszorkányúrnő ott állt füvön, a kis patakok közt, a két lényen pihentetve tekintetét. |
- Igen, szépen - *felelte.
Követte befelé Draugheritet.*
- Valójában mit keresünk itt? |
- Szépen átalakították ezt a helyet, mi? - morrantotta Üstökösnek, azzal "bement".
A házakból semmi sem maradt, de valahogy Draugherit tudta, hogy hol van a falu és hol van az erdő. |
*Megállt nem messze Draugherittől és körbenézett.
~Szokatlan...~* |
Lefékezett a hajdani falu határán, és vadul fújtatott.
Minden idegszála remegett.
'Valami van itt.....valami van itt!!!' |
 Démétér megállt a falu határán és végignézett az Ulmo által átfromált tájon.
'Valóban szép.....' gondolta.
|
 Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
Megállt a falu határán és körülnézett.
'Igen.....Ez porig égett......Teljesen lerombolták......És teljesen kihalt.....'
Bement a faluba..... |
*Despota nem számított a robbanásra, így elmenekülni sem volt ideje.
Megkeményített szárnyait maga elé rántotta, így többé-kevésbé jól megúszta. A robbanás következtében több métert repült hátra. Amikor földet ért, nem állt fel. Szárnyával teljesen betakarta magát és jó ideig mozdulatlanul feküdt.
Nem értette, hogy Brünhildének mi a fészkes fenéért kellett ekkora lángoszlopot és robbanást előidéznie. Kicsit haragudott is, amiért ilyen kínnal teli halált okozott. Ha már valaki öl, tegye gyorsan és fájdalommentesen. Ezért haragudott talán a legjobban.
Több órán keresztül morfondírozott így magában.
Aztán hirtelen szétcsapta szárnyait, amiknek az a része, ami fölül volt végig tele volt szénnel és parázzsal. A szárnyai már nem voltak kemények. Felállt, szárnyait megsuhogtatta. Kíváncsi volt, hogy használhatóak-e repülésre. Szerencséjére a bűbáj megóvta őket, így nyugodt szívvel repülhetett el.* |
 Teljesen megdöbbent.
'Despota itt?! És közbeavatkozik?!'
Az emberek mindenesetre kétségbeesetten verődtek egy tömegbe és kétségbeesetten kutatták a második pegazust. És vgül teljesen téves következtetésre jutottak...
- Szerintem ezt az első csinálta!
- De fennvolt végig!!!
- Varázslattal csinálta az undorító szörnyeteg!!!
- Meg kell ölni!!!!
- Igeeeen!
Efféle hangok hallatszottak mindenhonnan.
'Haj haj.... Hát ha már olyan varázslény vagyok....'
A mágia eltöltötte a belsejét, majd kitört!
Óriási jégeső lett a vége, ami súlyos, éles tömbökben zuhogott az emberekre, halált épp nem osztva, de súlyos sebeket és pánikot okozva.
Sajnos....mind a pincébe menekült le, ahol a központ lehetett.
'Na most mit tegyek?'
Végül döntött...és mágiával tüzet gyújtott bent.
Újfent visítozó, égő emberek rohantak ki, mintha csak az előző gyújtogatása ismétlődne.
A mágia megsúgta neki, hogy a tűz terjed odabenn és egy ember sem maradt benn. És menekülnie kell!
Nem értette miért, de hátrálni kezdett...és a következő pillanatban egy gigászi robbanás után hatalmas lángoszlop tört elő egy sor kisebb robbanás kíséretében....
Az első tűz- és hőhullám átsöpört a testén, de úgy hogy nem is érezte, csupán látta, ahogy szinte mindene meg- vagy épp elég! A többit már érezte, a rettenetes szaggal együtt.
Lezuhant a földre, de a pokoli kín ellenére felállt és bár alig látott, elrohant!
'A központjuk elpusztult. Csak ez számít!'
És élt....Súlyos égési sebekkel az egész testén, de élt. A mágia finom figyelmeztetésére legközelebb jobban kell figyelni!!!
Az erdő mélyén végül lelassított....
|
*Despota a pukkanások felé nézett.
Látta, ahogyan az emberek felfelé lőnek. Felnézett, követte a golyók irányát és megpillantott Brünhildét. Azt tudta, hogy ott van, most mégis meglepődve nézte az eseményeket.
Egyszer csak elkezdett a lövöldöző emberek felé vágtatni. Testét mindig olyan színre változtatta, mint amilyen a háttér volt, így csak teste körvonalát lehetett kivenni.
Amikor egészen közel ért az emberekhez, megkeményítette szárnyait, vízszintesen maga mellé helyezte őket, és úgy vágtázott bele az emberek tmegébe. Rengetegen elestek. Valaki fegyverét elhajítva ugrott odébb, bár nem tudhatta, jó helyre ugrik-e. Mások gyorsan célba vették, és tüzeltek. Sok golyó célt tévesztett, de volt, amelyik talált. Ezek ellen Despota egyik szárnyát használta pajzsként. A golyó nagy koppanás kíséretében a földre pottyant.
Addig körözött Despota az emberek között, ameddig mindannyian a földön feküdtek vagy elszaladtak. Senkit sem ölt meg. Az emberek többsége sértetlenül megúszta a találkozást, igaz, voltak, akiknek kezük vagy lábuk eltört.
Despota megállt az emberekkel szemben. Színét visszaváltoztatta, hogy tudják az emberek, kikkel is volt az imént dolguk. Utána ismételten a mögötte lévő terület színét vette föl (így nagyjából nem látszódott) és egy két lépést odébb állt. Nem ment el. Kíváncsi volt, mit kezdenek ezek után az emberek. Tudta, hogy nem láthatják, így teljes nyugalommal állt egyhelyben.* |
[167-148] [147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya kecsesen vágtatott a felhők között. Hatalmas szárnycsapásokkal haladt, de nem látott semmit az egyre sűrűsödő, koromfekete felhőktől.* -Ahh, Szauron már megint nem bír magával! -*bosszankodott Elena. Szauronnak szokása volt sötétséget borítania egy adott tájra, ha épp kedve tartotta. Imádta ijesztegetni az élőket, így rendszeresen sötétségbe vagy homályba burkolta az erdőket, réteket, mezőket. Elena és Elbereth volt az egyetlen, aki elég fényesen világított, hogy Szauron féljen tőlük, vagyis a fényüktől. Elena és Elbereth egy idősek voltak a csillagokkal és a Holddal, és fényüket egyenest tőlük kapták. Mindketten a csillagok fényével bírtak. Ezért csak ők tudták megzabolázni Szauront.*
*Üstökös végignézte, ahogy Draugherit eltűnik a szeme elől.
Biccentett, majd egy hatalmas ugrással, és két óriási szárnycsapással felszállt.
Még közelebb lépett.
Démétér megállt a falu határán és végignézett az Ulmo által átfromált tájon.
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Teljesen megdöbbent.