|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 12:55 - |
 Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük.
|
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 *Szauron elmosolyodott, és lassan, ünnepélyesen fél térdre ereszkedett. Határozottan és eltökélten cselekedett, hangja mégis remegett kissé, ahogy a meleg homokból felpillantva Cardassyára nézett.*
-Cardassya... Szeretlek! Fogalmam sem volt róla, mit jelent ez a szó, amíg meg nem ismertelek Téged, de most csak annyit akarok, hogy soha ne felejtsem el a jelentését. Nem akarlak elveszíteni! Magam mellett akarlak tudni, míg a világ darabokra nem hullik, és még tovább... Ezért tudnom kell, hozzám jössz-e, és leszel-e a párom, jóban és rosszban, örömben és bánatban, betegségben és egészségben, szegénységben és gazdagságban, mindörökké és szeretni fogsz-e hűségesen? Én életemre és szerelmemre esküszöm neked, hogy örökké, szívem minden szeretetével hűségesen szeretlek majd! Csak a tiéd vagyok, kedvesem, tiéd az életem, tiéd a halálom!
Elhallgatott, felnézett, és tekintetét, amely most lángol a szenvedélytől és a hévtől, mélyen Cardassya szemébe fúrta.
-Cardassya... Szeretném, ha hozzám jönnél, ezért... ezért megkérem a patádat. |
 - Mit? - nézett értetlenül a ménre. Félt, mi következik.... |
*Szauron lágyan visszacsókolt, majd egy pár pillanat múlva megszakította a csókot és gyengéden eltolta kissé magától a kancát.
-Várj, várj! -susogta halkan, szelíden. -Előbb kérdeznem kell valamit! |
Szauronhoz bújt, és érezte, ahogy nemcsak a testük, de a lelkük is egységes fekete mélységbe olvad össze.
Úgy érezte, mintha minden, de minden korlát és rideg határ felolvadt volna, és valami új, gyönyörűséges és borzongatóan, hihetetlenül szépséges született volna.
Valami nagyon új.....és ahogy remegve levegőt vett, érezte, ahogy izgalom tölti el. Mert meg akarta ismerni ezt a simító, csábító, távolról suttogó dolgot!
Bele akart merülni, hogy a részese lehessen!
Felemelte fejét, kinyitotta szemeit, és forrón megcsókolta Szauront.
'Állj meg itt pillanat' gondolta bódultan. |
-Örökké, Cardassya! Örökké...! -*suttogta, és nem szólt többet, csak gyengéden átkarolta és magához ölelte a kancát, oly lágyan és óvatosan, mintha attól tartana, hogyha túl erősen húzza magához, szertefoszlik ez a tünemény, mint az álom a hajnali pírban.
Nem szólt, csak állt, és hagyta, hogy elöntse az a fantasztikus, mindent átjáró boldogság. Behunyta a szemét és mélyen belélegezte Cardassya illatát. Érezte a bőre melegét, az érintését, érezte, ahogy a szellő meglebbenti a kanca sörényét, és az finoman csiklandozva ér hozzá a hátához... még szorosabban, de annál lágyabban ölelte magához Cardassyát... majd lassan minden megszűnt körülöttük és Szauron ebben a percben valóban úgy érezte, hogy a világ minden boldogsága és öröme őbenne egyesült... szeretett volna így maradni örökre...* |
Döbbenten nézte a mént.
'Megmutatja nekem a szívét! Igazán....'
Döbbenten nézte az arcát, a könnyeit, és tudta, hogy a lelke issza a szavait, és elhiszi....elhiszi Neki.
Elhisz mindent. Mert nem volt soha senki, soha-soha, soha életében, aki így bánt volna vele, aki ezt jelentette volna.
'Mi vagy nekem?' kérdezte Szauron szemeitől, aztán (valahol érezve, hogy áthalad a múltját és jövőjét elválasztó szakadék hídján, és csak egy szempárba kapaszkodhat, hogy ne zuhanjon le a mélybe és pusztuljon el) előrelépett egyet, és még egyet, és Szauronhoz simult.
Újra érezte a szívdobogást, újra érezte az érintés melegét....fejét a csődörhöz döntötte, és csak ennyit suttogott szorosan lehunyt szemekkel, hogy ha fel is riad, még kicsit tarthassa az álmot:
- Szeress! Szeress örökké!!.....Ahogy én Téged...... |
-Soha nem veszítesz el! -*ragadta meg Szauron a kanca vállát.* -Érted? Soha!
-Felejtsd el, mire tanítottak! Bolond, aki azt hiszi, neki kevesebb jár, csak azért, mert más... Ugyanannyi jogod van szeretni, mint bárki másnak ezen a világon! Mondd, nekem miért nem engeded, hogy ugyanígy tegyek? Miért löksz el magadtól? Az egyetlen dolog, amire rádöbbentem, hogy milyen felesleges is volt ez a 100 hosszú év ahhoz az egyetlen röpke pillanathoz képest, amíg tartott a csókod...
-Ez valóban nem a valóság, ebben igazad volt... Sőt, soha nem is volt az. Ez igenis egy álom volt mindvégig, már a kezdetektől, de az csakis rajtad múlik, hogy felébredsz-e belőle, vagy tovább álmodod!
*Szauron egy esélytelen higgadságával, nyugodtan nézett Cardassyára, de szeméből mégis patakokban csorgott a kétely és kétségbeesés könnye... Sosem sírt... Soha!...* |
Majdnem beleütközött az elé érkezőbe, de némi csúszással sikerült fékeznie.
Rémülten meredt a ménre, és egyre csak a sörényét maga elé rázva hallgatta végig mondandóját, egyre tervezve, hogy közbevág, egyben Szauron szívébe vág valami kőkemény és kegyetlen kijelentéssel, és aztán fut tovább, de aztán Szauron kimondta azt, amit Cardassya sosem mert remélni, és a kanca úgy érezte darabokra törik egész hideg, fekete lénye.
A levegőt kapkodva nézett a pegazusra, hatalmasra tágult szemekkel, és úgy érezte egyszerre szédíti valami hatalmas láz, mint egy sivatagi vihar, és fagyasztja valami jég, amilyen az itteni éj.
Egy szót sem tudott szólni, csak nézte, nézte a lényt, és mindene, az elméje, a lelke, egész lénye rettentően össze volt zavarodva.
Hosszú-hosszú csend zuhant rájuk, csak a szél zenélt végig a homokon, és összeborzolta a kanca sörényét.
Kirázta a hideg, és ettől végre magához tért.
Megrázta a fejét, és vett egy nagy levegőt.
Felemelte a fejét, és belenézett Szauron szemeibe.
- Sosem kínoználak....Soha! De félek, igen...Nem hazudok Neked. Neked nem, itt nem, most nem....Elmondom...A reménykedéstől félek. Az idegentől félek. A fájdalomtól félek. Attól félek, hogy ez csak egy álom, és fel fogok ébredni, vagy Te döbbensz rá, hogy nem az vagyok, amit vársz.....amit vágysz...Engem mindig arra tanítottak, hogy ne bízzak senkiben, mert nem fogad el engem senki.....Én nem kaphatom meg azt, amit más normális lények....Mindig ezt is hittem! Félek, hogy a kötelezettségeim maguk alá temetnek, de én mégis oda tartozom, nem fordíthatok hátat....És félek.... - itt pillantása igazán rettegéssel teli lett, ahogy a hatalmas ménre meredt - hogy elveszítem, amit megtaláltam...... |
*Szauron Cardassya után pillantott, rajta nyugtatva a tekintetét, amely most egyszerre volt szomorú és örömtől csillogó, ijedt és vakmerő, kemény és gyöngéd, rideg és meleg...
-Mondd, mitől félsz? -*szólalt meg csöndesen, inkább csak önmagának téve fel a kérdést, hisz' a kanca már talán nem is hallotta.* -Mitől rettegsz ennyire?
Nem mozdult, csak nézett Cardassya után. Tudta, hogy a kanca most túlságosan feldúlt és zavarodott ahhoz, hogy jobb belátásra bírhassa... mégis, valami egyre azt súgta neki, rohanjon, vágtasson, száguldjon utána!
'Nem!' döbbantott kétségbeesett dühvel. 'Nem hagyhatom, hogy így menjen el! Egyszerűen nem!'
Erőteljes lendületet véve elrúgta magát a földtől, kibontotta éjfekete tollakkal borított szárnyait, és néhány hatalmas szárnycsapás múlva már a forró levegőt szelte a kanca után.
Ha még mindig a régi önmaga lenne, eszébe sem jutna ilyet tenni... a régi Szauron most büszke és csökönyös lenne... túl makacs, túl rideg... Futni egy lány után... hahh, nevetséges és szánalmas dolog... a kancáknak kéne utána futni, nem fordítva... csakhogy őt ez már rég nem érdekelte! Már nem!
Néhány pillanattal később beérte a kancát, és földet rengető robajjal dobbant le elé. először teljes szélességében kitárta sötét szárnyait, mielőtt újra a testéhez simítva leeresztette volna őket, és végig kérlelhetetlenül nézett Cardassyára. Kérlelhetetlenül, és meggyőzhetetlenül... ennyi még maradt régi makacsságából...
Szemei szikráztak. Hosszú ideig csak hallgatott, de aztán kitört belőle valami.
-Miért játszol velem?! -*dörrent rá keserűen a kancára. Hangja követelő volt, ám mégis remegett.* -Miért kínzol?! Mondd meg... mondd meg, hogy mitől félsz! Mondd el, hogy segíthessek! Miért rettegsz ennyire attól, ami velünk történik?! Miért félsz az érzéseidtől?! Az érzéseimtől?! Tőlünk?! Mégis mit képzelsz?! Mit képzelsz, ki vagy te?! Hányszor kell még bizonyítanom neked? Istenem, mit kell még kiállnom érted?! Könyörgöm, ne gyötörj tovább!! Értsd már meg, hogy szeretlek!
Szauron elhallgatott... Megdöbbentették saját szavai, ugyanis önmaga előtt is most ismerte be először, hogy szereti Cardassyát. Azelőtt soha ilyen szó nem hagyta volna el az ajkát... De az "azelőtt" már rég volt. Most a jelent éli, és azt követni fogja egy jövő is... Most már csak az a kérdés, hogy sötét és borús, vagy boldog... boldog, mert szerethet és őt is viszontszeretik...?
-Szeretlek...! Szeretlek... -suttogta halkan.
Szauron továbbra sem találta a hangját, de mélyen a kanca szemébe nézve újra és újra elmondta azt az egy bűvös szót... és pontosan látta, hogy a kanca szenved tőle... de fogalma sem volt, hogy miért...
-Szeretlek... |
Repült, szárnyalt, de úgy, ahogy még sohasem.
Nem volt múlt, sem jövő, csak a végtelenbe nyúló pillanat, ahogy Szauronhoz simult, érezve a szíve dobogását, ölelésének melegét, és csókja izzását.....
Boldogság.....
Hatalmas, sosem érzett, idegen és olyannyira izgató volt!
"Édes harapás....." Eris elméjében ennyi volt csak erről. Cardassya most úgy érezte, hogy egy harapásnál sokkal több kell neki! És meg is kapja......Megkaphatja!
Szerelem....
Hát ez volna az? Ez a csoda? Hogy mennyire tökéletlen és mégis ráillő szó!
Hirtelen mégis beléhasított a mámoros semmiben egy gondolat. Egy megmásíthatatlan gondolat.......
Lehunyt szemei megrebbentek, és Cardassya kissé szégyenlősen és mérhetetlenül zavartan elhúzódott.
Felkelt Szauronról, és egy könnyed mozdulattal arcába rázta sörényét.
A talajt nézte, a patája körül ide-oda táncoló rózsaszirmokat.
- Hiba volt... - szólt hirtelen.
Megrázta a fejét, hogy visszafojtsa könnyeit.
- Hiba volt - mondta újra, még mindig kissé remegő hangon, de határozottan, és még mindig nem Szauront nézve.
- A Sötét Nagyúrnak vége......De a Sötétségnek nem...Nekem a Félelemben a helyem.....Neked pedig itt, kinn.....Nem akarlak újra veszélybe sodorni, mert ahogy mondtad: gyenge vagyok. Ez....nem lehet valóság.....Nem szabad....mert....
Ó, hogy fájt! Az a melegség amit érzett, most hasogatni kezdte a szívét!
'Hogy fájhat ennyire?'
- Bocsáss meg.....Többé nem látsz, ígérem.....Nem kell majd megmentened....Szauron, én....
Megrázta a fejét, hisz minden szó értelmetlen lett volna (és hazugság, de mit tehetne!), megpördült, és száguldani kezdett a kavargó fekete szirmok közt vágtázva.
Nem is látta merre megy, ahogy a fekete éjszakában, a fekete szirmok közt fekete könnyek zápora ömlött a szemeiből.
'Ez nem lehet való......!' |
*Szauron elméje körül lassan kezdett kitisztulni minden... Először csak távoli álomként lengte körül őt az az érzelemmel teli, drága, aggodalmas hang... csak puszta, illanó kápzáratnak tűnt a ránehezedő test melege... az arcát simogató éjfekete sörény finom, rózsás illata... a csók édessége, lágysága...
...ám Szauron ekkor tétován kinyitotta szemét, és hirtelen mindez a hitegető álomképből egyszeriben csodás valósággá vált... Cardassya valóban itt volt... itt, vele!
Szauron lassan kinyúlt, finoman megérintette a kanca arcát, és végigsimított rajta.
Mikor Cardassya döbbenten kapta rá tekintetét, és örömmel vegyes zavart pillantással nézett a szemébe, Szauron csak mosolyogva kisimított egy kósza tincset a fekete kanca arcából, aztán újra magához húzta, és visszacsókolt.
Leírhatatlan boldogságot érzett. Sem szavakat, sem gondolatokat nem talált volna rá, hogy körülírja azt, ami akkor és ott elragadta őt. De hogyan is talált volna? Cardassya csókjától minden gondolat azonnal kiszökött a fejéből...* |
 Két hatalmas, sötétszürke szárny, ahgy szinte nesztelenül, delejező suhogással szántja a sötét eget.
Izabó nyugodt, üres szívvel és fejjel utazott.
Szárnyain kívül semmi sem látszott belőle, de a kanca jelenlegi állapotában még örült is rejtettségének.
Sok dolog történt.
Merengővé vált, ahogy visszaugrott az időben. Utazások, küzdelmek, szenvedés....Harcok....
Aztán, ahogy mindig az életben, a sok rossz véget ért, és Izabó remélt. Remélte, hogy élete sötét víztükre újra tükörsima lesz, hogy tovatűnnek a hullámok és a felkavarodás, amit a vihar és a mélybe dobott kő okozott.
Hirtelen megszakadtak gondolatai! Valami történik körülötte, tisztán érezte!!!
Körülnézett, és végül alant találta meg a zavart, de először nem tudta mi történhetett alatta! Valami sötét kezdte el bekebelezni a sivatagot!!!
Némi töprengés után a két szárny behajlott, és Izabó ereszkedni kezdett.
Aztán megdöbbent.
Fekete rózsák! Egész erdő!
Elképedten meredt a jelenségre, és hirtelen rádöbbent honnan ismerős neki mindez: Cardassya bűbája alkotott egyszer ilyesmit!
Lassan elindult a felé növekvő vadonba, és a rózsák szétváltak előtte!
Nyugodtan sétált befelé, az egyre magasabb és sötétebb rózsaerdőben, ami előtte szétvált, utat alkotva, és boltívet felette, mögötte pedig újra egybeolvadt.
'Merre lehet...?' töprengett, és ment egyre beljebb, behúzva szárnyait.
Hirtelen egy sötét alakra lett figyelmes maga előtt! Azt hitte a tüskés kancára akadt, így odasietett, de tévedett! Szauron volt az!!!
- Ó, ti boldogtalanok! - suttogta különös bánattal és mégis mosolyogva, azzal intett egyik szárnyával, és a mént benőtt rózsák felemelkedtek, valóságos csarnokot alkotva.
Izabó ellenőrizte, hogy nincs-e baja, aztán sejtve és érezve, hogy nem segíthet többet, továbbment, ügyelve rá, hogy a pegazus felett ne záródjanak vissza a növények.
Órák bolyongása várt rá.
De nem állt meg, még akkor sem, mikor szinte örök éjszaka rémeként borult rá a rózsák egyre vastagabb, hatalmasabb sátra. Fekete rózsák mindenütt, hatalmas indák összefondóva, karnyi tüskék és lapátnyi levelek......
A kanca mégis ment tovább, hangtalanul, kimért léptekkel, nyugodt szívvel.
Aztán félrehajolt előle egy újabb ág, és fölbegyökerezett lábakkal megtorpant.
Előtte a rózsák egy nagyobb üres teret alkottak. A tér közepén pedig egy fekete fa állt. Egy hatalams fa, ami egyben maradt, nem engedett a sárkányszárnyú lény mágiájának.
De nem ez állította meg. Hanem az, hogy célba ért.
Ahol a "fa" törzse a lombbal találkozott, az indák ölelésébe fonódva, rózsákkal csaknem elborítva, ott aludt Cardassya.
'Óh, hogy is mesélte Eris? Csipkerózsika...'
A hely akkora volt ebben a növényi csarnokban, hogy Izabó szárnyat bonthatott, és ügyelve a roppant tövisekre, Cardassya elé vitorlázott.
Elméje kinyúlt a másik Félelembeli lény elméje felé, és lassan elérte.
'Cardassya! Ébredj! Ne tedd ezt!'
Hosszabb szünet telt el, de hirtelen egy gyenge, sóhajtó hang felelt:
'Miért? Annyira...elveszett vagyok....'
'Dehogy vagy! A válasz ott van a szívedben!'
'De tévedhet, és én elpusztulhatok....Nem szabad ezt tennem! Nem lehet!'
'Ó, miért nem?'
'Mert......nem biztos...'
'Semmi sem biztos, Te is tudod jól! De az Élet nem áll meg! Kockáztatni kell! Megéri! Ne ess az én hibámba! Ne lökd el magadtól az Életet! Öleld magadhoz! De hisz mindezt Te is tudod! Eris is erre tanít már! A szívünket nem tagadhatjuk meg! Soha! Cardassya, ébredj!'
'De Ő....'
Hosszú csend kezdődött, Izabó pedig lágyan elmosolyodott.
Aztán elméje újra megszólalt:
'Azon az úton találod, amin én jöttem......Menj!'
Hihetetlen dolog kezdődött!
Az egész rózsa-csarnok megremegett, majd hirtelen Cardassya felébredt!!!
Hatalmasat nyerített, és kábán körülnézett.
Aztán meglátta az utat, ami látszott még Izabó mögött....Tán a pegazust nem is látta....
'Szív....' gondolta, és hirtelen kiugrott a meglazuló indák közül!
Leröppent a talajra, és hihetetlen sebességgel vágtázni kezdett a kijárat elé! Sörénye lobogott, vadul zihált, de mégis úgy futott, olyan hévvel, ahogy még sosem azelőtt!
Az indák szétrebbentek előtte, és mögötte......mögötte lejárt a rózsák ideje! Mintha szélvihar pusztított volna, ahogy Cardassya száguldott, a rózsabimbók szertebomlottak, fekete szirmok kavargó tömegét alkotva mögötte, miközben indáik, száraik és tövisek semmivé oszlottak!
Összehúzta szemeit szilaj tombolásában, és csak egy dolgot, csak egy alakot keresett.....aztán meglátta!
Csúszva, sörényébe kavarodva fékezett, és Szauron fölé hajolt, miközben a fekete szirmok körlöttük örvénylettek.
- Kérlek ébredj! - kiáltotta rimánkodva, és a csődörre hanyatlott, szemét figyelve, mellkasát, hogy lélegzik-e, reménykedve, hogy megkaphatja azt.....amit nem remélt.
Aztán....nem tudta hogyan...honnan véve hozzá a bátorságot, megcsókolta Szauront!
A távolban lebegett, sörényébe bele-belekaptak a szirmok......azzal Izabó egy nagy sóhajként tovasuhant az éjszakában. |
*Szauron még mindig szédült, kavargott vele minden, de ettől csak egyre dühödtebb, egyre ingerültebb lett. Képtelen volt kiverni a fejéből 'azt' a pillanatot, amikor olyan közel tartotta magához a kancát..., amikor nem létezett semmi más, csak ők ketten, és körülöttük selymes köd ereszkedetett minden másra...
...ám egy pillanattal később Szauron döbbenten észrevette, hogy valóban elködösül előtte a világ. Lassanként elsötétedett a táj, és ő maga is egyre erőtlenebbnek érezte magát, ám világhíres akaratereje egészen addig nem engedte őt elájulni, amíg lejjebb nem ereszkedett, és végleg talajt nem fogott. Ám alighogy patája megérintette a sivatag homokját, Szauron szinte azonnal eszméletét vesztette, és úgy dőlt el a puha homokban, akár egy zsák...* |
'Hercegnő...' a kanca szédült, és csak ez az egy szó keringett a fejében.
Rendkívül ostoba helyzet volt!
Megmenekül a Sötétségtől, átveszi bátyjától a Város irányítását a Félelemben, boldogul egyedül, miután az Ország megmenekült, irányít, uralkodik....
és fogalma sincs miért az első alkalommal, mikor szabad ideje van, hosszú-hoszú idő után......elhagyja otthonát és idejön!!!
Miért tette ezt?!
És miért kellett megint beragadnia a futóhomokba?.......
És miért kellett épp Szauronnak erre jönnie?
Miért?!
Hónapok............hosszú hónapok munkájába került kiűzni őt az elméjéből és a szívéből, és eltemetkezni a munkába.....
Most pedig itt volt!
És megmentette őt........
És............minden munkát összezúzott egyetlen érintéssel. Minden küzdelmet, minden magányos éjjelt, mikor fekete könnyei tönkretették méregdrága ágyneműjét, mikor hosszú repülésekre ment a Város felett és nem tudott aludni és másnap kínok kínja volt minden mozdulat a kimerültségtől, mikor a végletekig edzett, hogy hátha eléggé elfásult lehessen, hogy elfelejtse a hatalmas fekete szárnyakat, a vad, izzó pillantást...........a táncot, mikor együtt pörögtek szilajul, a repülést, aminek eredményeképp szembeszegült bátyjával és addigi világával.........és végül az erdei tragédiát, mikor majdnem a mén vesztét okozta........
'Hercegnő......' zúgta a feje, és hirtelen megrázta a fejét.
'Nem lehet! Nem gondolhatok erre! Nem!!!!' rázta a fejét, és még fel is ágaskodott.
Aztán hirtelen eszébe ötlött egy fekete rózsa.......egy kedves száj letépi a bokorról és a sörényébe tűzi....
Megállt benne az ütő........elkerekedtek a szemei, és a semmibe meredve minden összekavarodott.
'Hercegnő.....Mi történik velem?.....Hercegnő.....Mi ez?.....Hercegnő.....Hercegnő....'
- Elég! - üvöltötte magából kikelve, és hatalmasat dobbantott!
Hirtelen megremegett a sivatag. Cardassya patája alatt porzani, reszketni kezdett a hideg homok, és hirtelen hosszú, kecses indák kezdték körülfonni a lábát! Fekete indák, apró tüskékkel, és növekvő levelekkel....és kikerekedő, kibomló éjszín rózsabimbókkal......
Cardassya könnyektől elfátyolozott szemekkel nézte ahogy lassan körbefonja őt a rémítő, gyönyörű sövény, és felemelte a fejét, a távolodó..... a sötét égen alig látszó alakot nézve.
- Nem tudod mit jelentettél nekem.... - suttogta.
A sövény kilőtt a horizont felé, egyre vadabbul benőve a sivatagot, elnyelve a homok sivárságát, rózsákkal, levelekkel, tövisekkel beborítva a talajt....és magába ölelve egy megperzselt szívet, egy lassan álomba merülő, rózsaként tüskés teremtményt.....
|
*Szauron úgy torpant meg a levegőben, mintha egy hatalmas, láthatatlan falba ütközött volna. Meghallotta Cardassya sikolyát. Semmi kérdés, ez Cardassya hangja volt!
-Nem, nem, nem, nem, nem! -*morogta dühösen, mégis kissé riadtan, miközben egyre csak emelte hangerejét, és az utolsó szót már szinte üvöltötte.
Egy csavaros manőverrel, azonnal, szélsebesen fordult meg és húzott vissza az ellenkező irányba, arra, amerről a sikolyt hallotta. Akkor nem tűnt fel neki, de valójában soha az életben nem repült még olyan gyorsan, mint akkor... Cardassya elvesztése felett érzett dühében és ijedtségében minden erő akaratlanul is felszabadult benne; körülötte koromsötétté feketült az ég, viharos felhőréteg takart el mindent, és láncvillámok csapkodták a sivatag homokját.
Nem kellett sokat repülnie, hogy ráakadjon a kancára, ám aggodalmában ő mégis egy örökkévalóságnak érezte.
Kissé lejjebb ereszkedett hozzá, és megkönnyebbülten látta, hogy még él. Hangja megkeményedett és fagyosan szólt le Cardassyának.
-Hogyha képtelen vagy vigyázni magadra, felséges úrnő, nos, akkor talán nem kellene egyedül barangolnod a sivatagban. Tudod, ez nem védtelen kislányoknak való hely. -*Szauron maga is elcsodálkozott azon, amit mondott, ám képtelen volt parancsolni magának -Jól jegyezd meg magadnak, felség! Utoljára mentelek meg! -*nem is értette, hogy egyszeriben miért viselkedik ilyen hidegen a kancával. De talán így lesz jó... elvégre mindez úgysem számít neki semmit...
~Nem érdekli, mit gondolok, vagy mit érzek... akkor miért számítana bármit is, hogy hogyan beszélek vele? Nincs szíve... és nekem sincs.~*ám mégis úgy érezte, hogy ez nem igaz és hogy helytelen volt ilyen gorombán viselkednie.*
Alacsonyabbra ereszkedett, és behunyta a szemét. Lágyan lobogó lángok ölelték körül a kancát. Nem égettek, csak simogattak. A lángok szép lassan örvénnyé fonódtak, és megolvasztották a homokot Cardassya teste körül. Szauron ekkor kinyitotta a szemét, finoman megragadta a kanca derekát, óvatosan átkarolta és kihúzta a folyékony homokból... Olyan vigyázva tartotta a kancát, mintha attól félne, hogy eltörik, ha túl erősen szorítja magához... De olyan jóleső, kellemesen borzongató érzés volt őt ilyen közel éreznie őt... megrázta a fejét, azt remélve, hogy megszabadulhat ettől a lüke gondolattól, majd egy kicsivel odébb gyorsan leszállt, és Cardassyát is sietve letette a földre. Ellépett tőle, és lenézően végigmérte, ahogy szembenézett a fekete kancával. Hűvös hangon szólalt meg.
-Ezt most még épp bőrrel megúsztad... De fogadok, hogy legközelebb nem lesz ilyen szerencséd. Hahh! Talán mégse vagy olyan erős, mint hittem... Szánalmas! Orkokat mészárolsz, de egy egyszerű futóhomok kifog rajtad! Nevetséges... De mint mondtam, most utoljára mentettelek meg! Úgyhogy többé ne várd, hogy majd ott leszek, valahányszor bajba keverd magad, kislány! Én ugyan többet ki nem húzlak se a csávából, se a futóhomokból! Menj haza! Úgyis azt akartad, nem? Itt akarsz hagyni, hát menj csak! Hiszen én úgysem számítok! Sohasem számítottam! Tagadd le, ha mered! Sosem jelentettem neked semmit, nem igaz?-*prüszkölte megvetően, de válasz sem várva a kancához lépett, gondolkodás nélkül felemelte jobb szárnyát, és gyengéden végigsimított vele Cardassya arcán. Fel sem fogta, mit csinál. Egészen közel hajolt hozzá...a szíve a torkában dobogott... Oly közel van! Olyan közel van hozzá!... Finoman beletúrt a kanca sörényébe... Az orruk szinte összeért, látta magát tükröződni Cardassya szemében és Szauron magán érezte a kanca forró leheletét...
Megrázta a fejét, kissé eltaszította magától Cardassyát és ő maga is gyorsan hátrálva ellépett tőle. Mégis, mi a fenét csinál?!?! Egy pillanatra teljesen elfeledkezett magáról... Ennek soha többé nem szabad megtörténnie!
-Most majdnem olyat tettem, amit nem kellett volna... -*hátrált el.* -De nem hagyom...! Nem! Nem!! Én nem fogok érezni!!!
Ezzel kitárta hatalmas szárnyait, és lendületet véve elrúgta magát a földtől. A hideg sivatagi szél fagyosan az arcába csapott, de most még ez sem segített, hogy kiszellőztethesse tudatát...* |
 Koni épp vándorolt kicsit....egyedül akart lenni, hogy feldolgozza a harcot!Ahogy vándorolt, meglátott egy "lovat".Az még haggyán, hogy varázs-ló volt, csak egy kővel a homlokán, de ráadásul még kantárral is.Furcsálva így szólt:
-Nahát!Különös egy vad(!) csodalovon felszerlést látni....Nem szükséges levenni?
-Nem, köszönöm!Jól megvagyok vele és úgy gondolom kitüntetésnek számít!
-Hogy, hogy?
A ló bizonytalanul állt, vajon elárulhatja-e a számára különös szerzetnek történetét.Koni, kitalálva a gondolatát, elmosolyodott és így szólt:-Ne félj!Bízhatsz bennem!Nem bántalak!
Koni mosolya mindenkit meglágyít, és különleges izalom gerjesztést ad tulajdonosának.A kanca még mindig bizonytalanul állt, de a mosoly a várt eredményt hozta:
-Régen, amikor még voltak itt emberek egy főúr "felesége" voltam.Tudom, butaság, amit mondok, de így van!Én voltam a kedvence a 12 közül!Jól tartott, és szeretett, persze- legalábbis remélem- nem szerelemmel.De én szabadságra vágytam, amit bármennyire próbált éreztetni velünk nem sikerült, és, hogy elngedjen, arra még gondolni se mert!Ezért megszöktem!Az embereivel azóta is követ-ett.Hallottam hírét, hogy minden ember elment Simbelmyne-ról, de nem igazán hiszek benne....
-Ne félj! A hír igaz,de, ha nem hiszel nekem, gyere velem, megmutatom!Bizonyára régen jártál a birodalomban, és meg akarod nézni a válozásokat...-a kanca erre bólintott-...Rendben!Én most utamat a birodalom felé veszem, ha akarsz követsz, ha nem, menj utadra!-azzal vissza indult.
A varázs-ló még egy helyben állt, és töprengett,majd követte és beérte.Az úton bemutatkoztak egymásnak, és beszélgettek....egyre jobbanösszebarátkoztak, és Ailin (a kanca) szívesen maradt Konival és lett angelid....
|
Meghökkent a hirtelen távozáson. Csak egy 'viszlát'ot tudott kinyögni, de addigra Szélrózsa már a levegőben volt. 'Na de ilyet...'gondolta, majd ő is elindult-céltalan vándorlására. |
 Bólintott.Felnézett az égre.Már alkonyodott.
-Ideje indulni!Későre jár!-megfordult, ment pár lépést és visszanézett:-Csáo!-azzal vágtába ugrott, ki tárta szárnyait, mire a szél feltámadt, és felmeltete, de, hogy nem terhelje sokáig párszor csapott a levegőbe.Végül eltűnt az égbolton. |
-Hm... talán ez lehet az ihazság.-tűnődött.-Csak olyan...élethű. Bár nagyon hiányzik, ez lehet az oka, hogy magam elé képzelem... |
| -Nem kellett tudnod!Nem itt senki se tud többet a másik gazdájárol, minthogy hogy hívják, és, létezik.Ami az anyukádat illeti.....érdekes!Azt monod, hogy csak a képe, nem a szelleme?Mert, ha így van, akkor csak magad képzeled oda őt és amondandóját! |
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük. 
*Szauron elmosolyodott, és lassan, ünnepélyesen fél térdre ereszkedett. Határozottan és eltökélten cselekedett, hangja mégis remegett kissé, ahogy a meleg homokból felpillantva Cardassyára nézett.*
- Mit? - nézett értetlenül a ménre. Félt, mi következik....
Két hatalmas, sötétszürke szárny, ahgy szinte nesztelenül, delejező suhogással szántja a sötét eget.
Koni épp vándorolt kicsit....egyedül akart lenni, hogy feldolgozza a harcot!Ahogy vándorolt, meglátott egy "lovat".Az még haggyán, hogy varázs-ló volt, csak egy kővel a homlokán, de ráadásul még kantárral is.Furcsálva így szólt:
Bólintott.Felnézett az égre.Már alkonyodott.