|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[Későbbi] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
*Zenit elindult arra, amerre a csatateret selytette.
Néhány óra séta után el is érték.
Lábuk alatt láthatták a hatalmas várnak a romjait. A holtak már nem voltak ott. A vár meg úgy nézett ki, mint amit újra kezdtek építeni.
Zenit körülnézett és észrevett két fekete pegazust, akik a vár felé repültek.
Halkan odaszólt a többieknek:*- Nézzétek, két fekete pagzus száll épp a vár felé. |
 Brünhilde ott állt a csatatér legszélén.
A holtak szaga, a vérnyomok még mindig ott uralkodtak.
Összehúzta magát és a tükörsima, éjfekete lapra nézett.
'Ott pusztult el....Ott rántott ki belőle Eris...Ott van...Még mindig ott az aurája...'
A Sötét Úr odaégette jelenléte bélyegét. De vajon mennyire? Mennyire terjed ki a hatalma?
'Miért jöttem én ide?'
A szemei sötéten égni kezdtek.
'Mi ez?' hőkölt hátra.
És a következő pillanatban minden megvilágosodott előtte!
A Sötét Úr nem pusztult el!!!
'NEEEEE!' üvöltötte az elméje, ahogy óriási, homályos alakok robbantak elő mindenünnen.
Elkapták, és ezerfelé húzni kezdték!
- Ne! Hagyjatok! Eresszetek!
A mágia a segítségére sietett és egy rettenetes roppanással kettétört a Sötét Tábla, az alakok pedig eleresztették.
Lezuhant a földre és kétségbeesetten körülnézett. Sehol a kiút!!!!
És akkor a semmiből előtűnt egy kéz és a hatalmas mancs karmai átfúrták az oldalát.
Levegő után kapott, megremegett...aztán lezuhant a földre.
Az alakok nevettek rajta.
'Már nem vagy értékes! Dögölj csak meg!' susogta egy hang a fejében.
A szeme tágranyílt a rémülettől és ekkor beezuhant a Sötétbe!
A semmiben lebegett, majd hirtelen hideg, szilárd dolgot érzett maga alatt.
Kinyitotta a szemeit és tudta, hogy meghalt.
A Valhalla ragyogó, hatalmas kapujában feküdt és a fény a szemébe tűzött bentről.
- A Dicső Csarnokok! - susogta áhítattal.
- Igen az. De Neked nem lehet részed benne. Legalábis nem most. - mondta egy rettentő ismerős hang mögötte.
Megfordult.
- Brünhilde! - kiáltotta ámíulattal
A keresztanyja, a dicső valkűr nézett le rá.
- Igen, én volnék. Te pedig azért vagy itt, mert odamentél, ahova nem kellett volna.
- Nem volt hiába! Tudok valamit, amit mások talán nem! És mostmár ők is tudják!
- Valóban? Meghaltál. Nem volt hiába? Biztosan tudják?
- Igen! Ezt tudom! Bízom a mágiahálóban.
- Biztosan jó az a háló? Hisz a Sötétség csak meg tudta bénítani. Honnan tudod, hogy gazdád nem áruló?
Döbbenetet érzett. Ennek a valkűrnek a nevét viseli? Hozzá tartják hasonlónak?
'Jussak csak vissza! Nem kell többé ez a név!' és így is gondolta. Vissza akart jutni, bármi áron. Mert már nem akart ide tartozni.
- Arcod és lelked helyetted beszél! Tudom mire gondolsz! De elég erős vagy Te ehhez? Hisz mindig belső harcok feszítenek!
- Elég erős vagyok! - üvöltötte. - És nem kérek belőletek, ha ez az ára! Micsoda tévedésben voltam! Vesszen el örökre előlem a Valhalla, de inkább Eris és a tökéletlen világa, amiben lehet változtatni, mint ez a holtan szabályos tökély!!! Gyűlölöm!!!
- Mint az embereket? - lepte meg a kérdéssel a valkűr, akinek az arca semmit sem árult el.
- Jobban! Inkább ők! Mert irányíthatók! A Jó is szolgálatába hajthatja őket, nemcsupán a rossz!!!!! Inkább ők, mint ez az átkozott.....
- Elég! Ezt tudnom kellett! Én pont ilyen voltam. - mosolygott a tündér. - Épp így gondolkoztam és cselekedtem. Légy boldog Brünhilde! sose add fel! És ne feledd, amit ma itt kimondtál!
Zuhanást érzett és a következő pillanatban a Sötétség Birodalmában ébredt.
- Nem hiszem el... - motyogta.
- Pedig elhihetnéd! - gúnyolódott.
- Újfent üdv az Élők Világában!
- Látom felfedezted, hogy a Sötét Úr még aktívan ténykedik...
- Eris neked más feladatot szánt és nem örült, mikor megtudta mi történt, azért is hoztalak ki! Jobb ha tőlem tudod, hogy az új sárkányának hála megtörte a béklyót a hálónkon! Mostmár újra ép a kapcsolat!
- Na gyere! Neked most az Emberek Falujába kell menni! Ideje kicsit megleckéztetni őket! Ezt akarod, nemde? Persze ne öldökölj! Nem venné ki jól magát!! Csak rémisztgess, kelts pánikot! Nem szabad tovább tervezniük az Inváziót!!!
Új remény és erő éledt benne.
- Megyek! - kiáltotta lelkesen és nekilendült.
|
 Pokoltűz kicsit mérgesen kicsit szomoruan nézetta töbiekre! |
Pokoltűz hátrafordult hirtelen!
_Héééé várj én nem akartam hogy elmeny!----Várj !!!!!
Utána akart rohanni de már csak a porfelhőt látta! |
 *Lilina egy darabig még dermedten figyelt önmagára, és a benne kavargó három elemre. Kicsit összezavarta ez a sok minden... Zúgott a feje, és másra se vágyott, minthogy alhasson egyet Micha oldalához bújva.
Mikor Michaelangelo elindult, ő Corinára pillantott.*
-Nem bánod, ha...
-Persze, menj csak! -*bólintott megértően nővére, majd mikor Lilina aggodalmasan ránézett, gyorsan hozzátette.* -Majd megyek utánatok.
-És...mi a helyzet az erőddel? -*kérdezte csöndesen húga.* -Ugye nem...
-Ugyan, dehogy! -*intette le mosolyogva Corina.* -Ugyanúgy tudom használni, mint eddig. Én csak a képességet adtam át neked, hogy te is tudj bánni a levegővel. Az én hatalmam még az enyém. És az enyém is marad.
*Lilina megnyugodott. Akkor biztosan Michaelangelo ereje is megmaradt. Látott valami bánat-félét a csődör szemében, és megijedt, hogy esetleg Micha feláldozta érte és a kövéért a földdel való kapcsolatát. De akkor ezek szerint minden rendben... legalábis remélte. Tudta, hogy párja merre indult el: érezte a földben. Lilina hátrapillantott nővérére, majd lassan követte a pegazust a mezőre.*
|
 - Ugyan! Ne fáradj! Én megyek el!
És valóban: hátatfordított a lénynek, majd Lilinára pillantott és szélsebes vágtába ugrott. Ő még gyengén is elég erős volt, hogy lerázzon egy szarvast, így most is hamarosan kiléphetett a Sötétségből.
A mezőre! |
Pokoltűz dühösen fordult el a többiektől. |
-Ha ennyire zavarok el is mehetek-mondta kissé megséttődve |
- Michaelangelo vagyok.
- Mégis mit akarsz tőlünk?! - tört ki belőle.
Rosszul volt és nem akarta ezt bárki előtt is kimutatni, erre most itt társalogjon?!
|
| -Hát úgy is lehet mondani! De te ki vagy? Mert én Pokoltűz! |
| - Eltévedtek vagyunk. - mondta egy szóval. |
Pokoltűz dühösen kiáltott és egy nagyot dobantott miközben ujra kigyújtotta a szőrét!
-Hát ti meg kik vagytok? |
Michaelangelo nagyon-nagyon fáradtnak érezte magát.
Nem mondja ki....Nem....Lehet, hogy a kanca rá fog jönni magától, de ő nem mondja ki....
Nagyon nagy áldozatot hozott: a föld képesség most Lilináé volt. Egészen.....Hogy visszaadja párjának az őt magát jelentő követ, ő lemondott a képességéről.....
És érezte, ahogy az eddig kimeríthetetlen ereje rohamosan elhagyja.
'Hát ilyen érzés, mikor nem vagyok az elememmel...Vajon visszanyerem egyszer az erőmet?' |
Pokoltűz óvatosan közelebb ment hozzájuk.És gyanakodva nézte őket |
*Lilina is kierőltetett magából egy mosolyt, habár annyira örült, hogy a köve újra ép, hogy még ez is alig sikerült neki. Egy tócsa fölé hajolva látta, hogy ez már nem ugyanaz a türkizkék kő, hanem inkább zöldeskék árnyalatú, de ettől eltekintve épp olyan, mint volt. Corina is odalépett hozzá, és Lilinára mosolygott.*
-Várj egy kicsit. -*mondta szelíden, és ráfújt húga új homlokkövére. Az egy pillanatig egész halványkék színben tündökölt, majd visszanyerte a Michaelangelótól kapott zöldeskék színét.*
-Így. Tessék, most már a Levegő is a tied. -*mosolygott rá nővére. Corina - csakúgy, mint Lilina - vízmágus volt, de bírt a Lég erejével is.*
-Mivel új követ kaptál, így új hatalommal is rendelkezhetsz, ha azt valaki önként adja a kövednek, vagyis neked. A csődörtől a földet kaptad, és a levegőt adom. Tudom, hogy te nem örökölted apánktól, de még így is van érzéked hozzá. Amikor az előbb dühöngtél, és feltámadt a szél... az pontosan emiatt a lappangó képességed miatt volt.
*És valóban: Lilina most érezte a szél sóhajtását, és a föld remegését is. Eddig csak a vízzel állt ilyenközeli, meghitt kapcsolatban, ám most hirtelen olyan volt, mintha az egész világot érezte volna. Ha elcsitította elméjét és fülelt, ha igazán nagyon figyelt, szinte hallotta a földet és a levegőt.* |
Pokoltűz idáig rohant mert eltévadt a nagy rengetegben, és a sötétben. Dűhösen gyakorolta képességét. (a szőrét lángralobbantja) Amikor hirtelen megált
-Kik lehetnek ezek?-kérdezte alig hallhatóan |
Michaelangelo elképedve nézte a történteket.
Aztán Lilinához lépett és a fejének döntötte a fejét.
- Mi a Te kegyedből nekem jutott, hadd adjam át neki... - suttogta és szárnyával megérintette a széthasadt homlokkövet.
- Bár nem lesz olyan szép....és új képességed van....a köved ép...
És valóban Lilina köve újra ép és egy egész volt, de zöldeskék lett a színe.
- Mostantól a föld is a tiéd. - mondta kicsit szomorú mosollyal. |
*Lilina elfordította a fejét. A kanca homlokköve a vörös kővel folytatott harc során a legaljától egészen a tetejéig hosszában végigrepedt, és a fénye kihunyt... az egykor tündökölve ragyogó, szikrázóan türkizkék kő most sötét, és színtelen lett. A kanca lüktető fájdalmat érzett a homlokán, egész teste tompán sajgott, és úgy érezte, mindjárt széthasad a feje, de a nagyobb veszélyt elkerülte: nem lett a Sötét Úr szolgája. Tudata még mindig az övé volt.
Kínlódása közben, amíg a vörös kővel vívott mindenhonnan víz tört elő a talajból ahogy a nagy erőlködés miatt felszabadul az ereje. A víz most lassan visszahúzódott a föld alá, és csak kis pocsolyák maradtak utána. Az egyik ilyen tócsába lepillantva Lilina meglátta a tükörképét, és a fejét repedt homlokkövét és sírva fakadt.
Könnyein keresztül felpillantva párjára látta, hogy Michaelangelo szárnyai bénán lifegnek a csődör mindkét oldalán. Kihasználva az alkalmat, hogy amúgyis épp zokog, Lilina sietve odalépett hozzá, és mindkét törésnél egy-egy könnycseppet ejtett a sérülésekre. A csontok azonnal összeforrtak, a zúzódások eltűntek, a sebek begyógyultak. Lilina - vízmágus lévén - gyógyító könnyekkel rendelekzett, így seperc alatt rendbehozta Micha sérüléseit.
Aztán elfordult, és körbenézett a táborban. Mélységes bánatát lassanként felváltotta a harag és a bosszúvágy. Rettenetesen dühös volt. Szél támadt. Lilina a fogát csikorgatva nézett körbe a táborban.
-Mit tettetek a kövemmel?! -*sziszegte dühösen és újabb könnyek lepték el a szemét, s ezzel egyidejűleg a víz is újra feltört a földből, minden oldalon gejzírként csapva a magasba. A szél viharos erejűvé fokozódott, és leszaggatta a sátorokról a vásznat. A víz egy darabig még áthatolhatatlan falként magasodott a tábor körül, aztán becsapott, és pusztító erővel árasztott el mindent. Csupán egyetlen kis kört hagyott ki: azt, ahol Lilina, Michaelangelo és Corina állt. Az ár mindent elmosott: sátort, karámot, élőt és holtat. Mindent. Csak őket nem...*
*Ahogy Lilina dühe csitult, a vizet lassan újra magábaszívta a föld, Lilina pedig remegő lábakkal állt továbbra is a kör közepén.* |
Michaelangelo ereiben megfagyott a vér!
És mikor látta párja bajbajutását eszét vesztette!
Olyan őrjöngésbe kezdett, hogy az előbb még ott álló óriás-ork rémülten elfutott.
Az ereje elég volt, hogy néhány jó rúgással ripityára törje a láncokat és széttépje a köteleket!
Aztán olyan bömböléssel, ami megrázta a földet és mély rezgéssel végigmorajlott a Sötétség Birodalmán, felágaskodott és a szárnyaival letépte a Blokkolót!!!
És a következő pillanatban már ott állt Lilina mellett, de a kanca vonaglása miatt nem tehetett semmit. A földdel sem tudta volna megmenteni, ha ennyire tehetetlen!
És megint kiteljesedett egy kicsit az ereje.
'Lilina! Figyelj!' zendült egy különös, zengzetes hang a kanca elméjében.
És a hang egyre erősödött, mintha egy harang rezgése csak hangosodni lett volna képes! És a hang elcsitította a fájdalmat!
Lilina ekkor megállt. Michaelangelo pedig egyetlen pillanatra hozzáérintette az orrát a vörös rettenethez.
A kék kő vakító fénnyel ragyogott fel, a vörös kő pedig szikrákra robbant!
A maszk pedig leesett!
- Lilina! - sóhajtotta.
- Lilina! Kérlek! Mondd hogy semmi bajod! - könyörgött a kancát figyelve.
Ő nem úszta meg: ki tudja pontosan mikor, de eltörte mindkét szárnyát. Azok most bénán és fájdalmas, lehetetlen pózokba elcsavarodva lógtak az oldalánál. Michaelangelo épp csak sziszegve kapkodta miattuk a levegőt. De az aggodalma mindennél nagyobb volt.
|
*Lilina és Corina a Sötét Birodalom közepén bukkantak elő. Lilina borzongva nézett körül, és Corina ereiben is megfagyott a vér.*
-Ez a hely... -*kezdte az idősebbik kanca.*
-Igen! -*bólintott Lilina.* -A Sötétség Birodalmában vagyunk. Jártam már itt, még a nagy csata előtt... Pontosabban csak a határon, de az is épp elég volt.
-Szóval idehozták... -*tűnődött Corina, és lassan körbehordozta tekintetét a tájon. Az egész vidéket sötétség lepte el, a fekete föld por és hamu volt, és minden baljósan ijesztő. Aztán a távolban Corina meglátott valamit: kis fénypontokat!
-Nézd, Lilina! Arra, ott, van egy tábor! -*bökött orrával a fénypontok felé.* -Látod a tűzeket?
*Lilina bólintott és elszántan elindult a tábor irányába. Corina mellette haladt. Óatosan, és csöndben érték el a szörnyek szálláshelyét, és ők is látták a rögtönzött karámokat, amik mögül vörös szemű, gonosz külsejű, sötét tekintetű, fekete lények villogtatták rájuk átható tekintetüket.
Nemsokára Micaelangelót is felfedezték. Nem volt nehéz kivenni a pegazus csődör szürke alakját a sok fekete rémlény között. Corina és Lilina olyan közel lopakodtak, amennyire csak tudtak. Látták, hogy a csődört számos lánc és kötél tartja fogva, és nyakára egy fura nyakörvet csatoltak.*
-Az mi? -*kérdezte Lilina a nyakörv felé bökve.*
-Egy Blokkoló! -*felelte nővére.* -Blokkolja a mágikus erődet. A Sötétség szolgái használják.
~Szóval ezért nem tudta megvédeni magát. ~*értette meg Lilina.
Nemsokára feltűnt egy ocsmány, óriás-ork és kezében egy fekete kendőbe bugyolált valamit hozott. Mikor kicsomagolta a ruhadarabból a tárgyat, egy nagy, vörös kő landolt az óriás-ork kezében. Egy nagy, vörös kő, fekete fémfoglalatban, szöggel a közepén.
-Ahh! -*hőkölt hátra Corina.* -Ez a kő...
-Mi a baj? -*kérdezte Lilina. Corina suttogva elhadarta neki, amit a kőről hallott. Lilina ijedten fordult vissza párja felé.
-Csak nem akarják ráadni?! -*hüledezett rémülten Lilina. A kanca dühösen a fogát csikorgatta tehetetlenségében. Sőt! Ökölbe szorította volna a kezét is, ha lett volna keze. Így viszont csak mérgesen dobbantott egyet patájával tehetetlen dühében. *
A vörös kő lassan, piros izzással felragyogott, mintha parázslana. Ám ugyanebben az időben fura dolog történt: Lilina homlokköve is ragyogni kezdett. Ráadásul egyre fényesebben és vakítóbban.*
-Lilina! -*szólt rá sziszegve nővére.* -Most ne varázsolj! Mágiával úgyse segíthetsz rajta! A Fekete Földön csak kevés működik a mi mágiánkból! És amúgy is! Meglátnak! Azonnal csinál valamit a köveddel!
-De... nem tudok! Ezt nem én csinálom! -*ijedezett Lilina.* -Magától ragyog!
*Aztán az óriás-ork odavitte az erősen rúgkapáló pegazushoz a vörösen izzó követ, hogy a homlokára illessze. Lilina rémülten jártatta tekintetét a vörös kő és Michaelangelo között, miközben homlokán egyre ragyogóbban fénylett a kő. Az óriás-ork felemelte a bizarr "maszkot"... Lilina végül egyetlen szökkenéssel otthagyta a nővérét, és az utolsó pillanatban, mikor a szöget Micha homlokába ütötték volna, félrelökte a csődört.
-LILINA! -*kiáltotta nővére, de későn.*
Micha a sok láncával és kötelével együtt oldalra zuhant, így a szög Lilina homlokába fúródott, és... és... beletört! Ám a maszk azért a fejére csatolódott. A kanca fején ragyogó türkizkék kő, és a fejére csatolt fekete páncél vörös köve összeért, és fényes villanással reagáltak egymásra... Lilina felnyüszített fájdalmában, szeme kitágult a rémülettől, de akárhogy próbálta, nem tudta lerázni fejéről a fekete maszkot. A vörös kő és a türkiz kék kő ereje egymásnak feszült, és szikrázva, sisteregve fényesen villogtak. Lilina felsikoltott és rúgkapált, de még mindig nem bírt megszabadulni a vörös kő szorításától.*
-Koncentrálj! -*hallatszott ekkor Corina aggodalmas hangja.* -Ha a vörös kő átveszi a tudatod felett a hatalmat, véged! Gyerünk!
~Nem lesz elég erős, hogy legyőzze! ~*rémüldözött magában Corina.* ~Ha a köve hatalma nem elég nagy, elreped, és a fénye kihuny, Lilina pedig az Árny szolgája lesz... Nem! Ez nem történhet meg! Gyerünk... Gyerünk!!
-Gyerünk!!! -*káltotta Corina húgának.*
*Lilina homlokköve most mintha kicsit élesebben fénylett volna, és ragyogása lassan túlszárnyalta a vörös kőét. Aztán Lilina újra sikoltott. És újra. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt. Még egyszer megpróbálta lerázni fejéről a vörös követ, de most se sikerült... Megint felsikoltott fájdalmában, és kétségbeesetten próbált a hallottakat észben tartva, minden erejével koncentrálni, de a kíntól semmi másra nem volt képes figyelni. Lassan rájött, hogy valójában akkor se tehetne semmit, ha koncentrálni bírna. Ez a két kő csatája volt, és ő maga csak egy civil, aki a harcuk áldozata.*
|
[Későbbi] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
Brünhilde ott állt a csatatér legszélén.
Pokoltűz kicsit mérgesen kicsit szomoruan nézetta töbiekre!
*Lilina egy darabig még dermedten figyelt önmagára, és a benne kavargó három elemre. Kicsit összezavarta ez a sok minden... Zúgott a feje, és másra se vágyott, minthogy alhasson egyet Micha oldalához bújva.
- Ugyan! Ne fáradj! Én megyek el!