|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[Későbbi] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 Eve csukott szemekkel az öccse felé fordult és halkan ezt mondta:
- Vigyázzon ránk az ég ma éjjel és adjon pihentető álmot!
Aztán..
- Angyalok északon, nyugaton, keleten és délen, vigyázzatok őrá, addig amíg pihen! - susogta.
Majd letette a fejét és már aludt is.... |
*Zenit sietve az ablakhoz lépett, kidugta rajta a fejét és Aylon után kiáltott.*
- Ez rád is vonatkozott !
*Majd visszahúzta fejét az ablakból és közben kuncogott.
Keresett a toronyban egy megfelelő részt, odahúzott egy-két párnát és azokra feküdt le. Kényelmesen elhelyezkedett, csak utána szólalt meg.*
- Jó éjt Eve ! Aludj jól és álmodj szépeket. |
Evenion is ásított egyet és álmosan bólintott.
Aztán ledobta magát egy jókora párnára és elnyújtózott.
- Egyetértek! Aludjunk!
 Kicsit lelombozódva nézett a két lényre.
- Mindig elfelejtem.... - motyogta.
- Na jó! Akkor jó éjt!
Ő pedig újra kidobta magát az ablakon.... |
- Micsoda ? - *kérdezett vissza nevetve.*
- Eszemben sincs éjszaka melózni. Holnap is van nap...
- Majd holnap reggel.
- Aludjuk ki magunkat jól, és holnap újjult erővel vághatunk bele. |
Elmosolyodott.
Asylon meg visszavigyorgott Zenitre.
- Akkor munkára! - kiáltotta lelkesen. |
- Hát tehetek Én most róla, hogy már csak itt volt hely ? - *kérdezte viccelődve Zenit.*
- Örülünk, hogy benne vagy !
- Persze, ez egyértelmű. |
Evenion közben egy furcsa gondolattal kezdett játszadozni.
- Húúúh. Ez egy meglehetősen nagyszabású terv. És az mindenképp furcsa, hogy épp a Sötétség Birodalmának szívében kezdjük. És nagyon nehéz lesz! És nagyon hosszúúúú. De a cél akkor is nemes! Én bene vagyok!
- Csak arra vigyázzunk, hogy ne kezdjünk el úgy gondolkozni, hogy a cél szentesíti az eszközt.... |
*zenit belefogott és elmesélt mindent Asylonnak, nehogy Ő kimaradjon akármi jóból is.
Amikor elhallgatott, kíváncsian fürkészte Asylon arcát.*
- Na, mit szólsz ? - *kíváncsiskodott Zenit.* |
- Bezony! - ő is elmosolyodott.
Testet öltött és lehuppant.
- Na, akkor meséljetek!
|
- Hat, Asylon, jó sok mindenről lemaradtál ! - *mondta Zenit.*
- Nagyon sajnálhatod.
- Már megvan a célunk is !!! - *újságolta boldogan.* |
- No igen.
- Mire jutottatok? - susogta egy hang a szobába befújó szélből. |
*Zenit folytatta a fel-alá járkálást. örült, hogy nővérének jobb kedve lett.*
- És itt lesz is min gyakorolni ! Esetleg majd a lerobolt részeken lehet a köveken gyakorolni. Szerintem tökéletes erre a célra.
*Elgondolkodott.
~Hamarosan el kellene kezdeni összegyűjteni a szövetségeseinket...~* |
- Nem tudom....Valószínűleg semmitől...
- Igazad lehet. Holnap elkezdek gyakorolni!
Teljesen felderült! |
- Ugyaaaaaan...
- Ha már rendesen kipihened magadat, és túlteszed magadat a téged ért sérelmeket, akkor hidd el, ügyesebben fogsz varázsolni, mint valaha !
- Én elég erősnek érzem magamat ehhez. És mivel a hátunk mögött el egy királyság, mitől kell tartanunk ? |
- Igen. - mondta kicsit félénken.
- De elég erősek vagyunk ehhez? Hisz egyikünk sem maradt meg annak! Te most egy királyságért, agy birodalomért felelő uralkodó vagy, én meg azt sem tudom képes vagyok-e varázsolni, vagy csak egy ló vagyok szarvval! - mondta ki kétségeit. |
*Zenit egy ideig hallgatott.
Fel-alá járkált. Aztán hirtelen megszólalt.*
- Már tudom mi a feladatunk ! Igen, már tudom ! Eve, Te juttattad ezt az eszembe ! Miért ne folytatnánk azt, ami alapvetően is a feladatunk ? Hát egyszerű nem ? Jobbá kell tennünk a világot ! Igen, ez az !
*Zenit teljesen belelovallta magát a dologba. Szemei csillogtak a tett vágytól és szíve szerint már most elkezdte volna mindezt. De tudta, hogy ez most még nem lehetséges. A vár sehogysem áll, és addig nem kéne magukra hívni a figyelmet.
~Majd...~ - nyugtatta magát.* |
Reszketegen elmosolyodott.
- Akkor maradok....
Elgondolkodott és végül elrévedő pillantással beszélni kezdett.
- Mikor én a családodhoz kerültem, a klánunk már pusztulóban volt és tudtuk (bár én a felét sem fogtam fel, inkább csak éreztem), hogy közel a vég. És mégis mindig elfeledkezhettem erről...Mikor a Te családoddal voltam, ami végü az enyém is lett....gyakran úgy éreztem, hogy minden amitől félek és ami szörnyűség történt.... mitha mindez csak egy rémálom lett volna....És a valóság szebb és jobb, mint az álmok. A szüleink elvárták tőlünk, hogy rengeteget tanuljunk, főleg a világ történelmét (tudod, a történelem ismétli önmagát, így ők arra gonddoltak, hogy ha eléggé ismerjük a múltat, akkor nem kell félnünk a jövőtől) és a mágiánk helyes használatát. Ebbe nemcsak a technika volt benne, hanem erkölcs is. És annyit játszottunk! Abban a mágikus kicsi világban minden meseszerű volt! A fény, a víz, a növények, az állatok mind sugározták az életerőt és a puszta életnek szolgáló boldogságot!!! Te meg én imádtunk ott kóborolni! Mindig akadt valami felfedeznivaló..Talán mindig volt ott, abban a boldog állandóságban valami változás is...Ezért szerettük annyira....
- A szüleink és a klánunk megmaradtjai mind ott éltek. Egy óriási, boldog család. Ki-ki mentek felderíteni, figyelni és harcolni, és közben vigyázták azt a helyet. Gondozták, hogy szép lehessen. Annyira nehéz feladat lehetett nekik, de velünk mindig kedvesen, törődően bántak, és bármekkora erőfeszítésbe is kerülhetett, sosem mutatták, ha bánatuk vagy fájdalmuk volt....
- Az élet szép és jó volt.
- Ha béke lett volna, akkor az életü(n)k mások tanítása és az egész világ széppé, boldoggá tétele lett volna. Az egyszerű, alapvető Boldogság széthintése az egész világba....De harc volt. Így abban is igyekeztek önnön jellemük és lényük szerint eljárni: tették a lehető legjobbat....
- Anyánk nemes volt, törődő és kedves. Az apánk maga a büszkeség és bátorság....Gyakran éreztem úgy, hogy csakis miattunk és amiatt, aminek születtek nem adják fel....
Lehajtotta a fejét.
- Szép élet volt...És csodás lehetett volna belőle....De mostmár kár azon rágódni, hogy mi lehetett volna....Élni kell az életünket és kihozni belőle a legjobbat így..... |
*Zenit befejezte a szénaszálak rágcsálását.
Némán hallgatta Eveniont.
Miközben Eve beszélt, Zenit közelebb lépkedett hozzá.*
- Ugyan, honnan veszed, hogy teher vagy számomra ? HA így lenne, akkor miért hívtalak volna magammal ?
- Azt felejtsd el, hogy visszamész a mágushoz. Mit gondolsz, mit tenne Veled ? Barátságosan megveregetné a válladat és elmondana mindent ? Ugyan már, Eve. Ezt Te sem gondolhatod komolyan.
- Csak az elkeseredés beszél belőled. Pedig egyáltalán nem rossz a helyzetünk. Csak meg kell szokni...
*Egészen közel lépett a nővéréhez. Közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.*
- Mesélj, kérlek ! Milyen volt akkor, amikor még együtt voltunk ? Hogy éltünk ? Mit csináltunk ? |
Asylon besüvített az ablakon és egyenest Eve szemeibe bámult bele. És mindent látott bennük.
Azonnal testet öltött a kanca mellett és megköszörülte a torkát.
- Zenit! Eve mondani szeretne valamit!
Azzal már ugrott is ki az ablak résén újra, mert Evenion fúria módjára ugrott neki!
Pár pillanatig lihegve bámult Asylon után, aztán Zenitre esett a tekintete és egy nagy sóhajjal kieresztette a haragját.
Aztán a párnájához sétált és ledobra magát rá.
Végül, hosszú csend után, nagy megszakításokkal, beszélni kezdett.
- Nagy tévedés volt idejönnöm. Felesleges vagyok....Egy teher. Nem akarok akadály lenni. Neked semmi szükséged rám, mint ahogy senki másnak sincs itt...
- Tudod, mikor felébredtem a rabság után, még mindig azt hittem, hogyha megtalállak, akkor minden úgy lesz mint régen. De tévedtem. Az idő, az élet nem áll meg. És nekem itt nincs helyem....Te Uralkodó lettél, én meg....egy senki.....
- Arra gondoltam megkeresem azt a mágust, aki akart engem. Szeretném tudni miért akart. Szeretném tudni mennyi idő esett ki az életemből...Hogy mit is kellene tudnom....Bár...ez elég kockázatos.....
|
*Zenit nem értette, hogy most mi olyan sűrgős az alváson. Szívesen beszélgetett volna Evenionnal. Vagy ha Ő nem akart vele, akkor Asylonnal. De Asylon még nem ért vissza.
Némán rágcsált tovább.* |
[Későbbi] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
Eve csukott szemekkel az öccse felé fordult és halkan ezt mondta:
Kicsit lelombozódva nézett a két lényre.