|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.25. 15:31 - |
 Könnyedén ügetett be az erdőbe.Órákig ment,aztán hirtelen egy erős fényt pillantot meg.Még soha nem látott hozzá hasonlót.Kíváncsiságtól égve az erős fény felé vette irányát.
Egy hatalmas,fénylő kapuhoz ért,amin virágok futottak fel.Szinte barátságosan hívta magához.Közelebb lépkedett hozzá és a kapu kinyílt.
Ami bent fogadta,az minden képzeletét felülmúlta: égig érő fák voltak mindenütt,amik finom kékes árnyalatban úsztak.A fákon takaros kis kunyhók voltak,amik szinte a fákba olvadtak.A faházakon kívül,még rengeteg szökőkút,és különböző méretű házak voltak,bizonyára némelyik templom,árusok helye és még sok sok hasonló volt és mindenütt könnyed,tünde muzsika szólt.Ami mégis a legérdekesebb volt,azok a lakosok voltak.Volt rengetek mágikus lény,de a többségük tünde volt.
A mámoros látványtól egészen elállt a lélegzete.Be is lépett,hogy körülnézzen ezen az új helyen. |
[314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
 A csodás fák közt, a csendben, néha megszólalt egy-egy dal, ami édes-bús emlékeket idézett fel, és néha elöntötték még könnyek a szemeit, de aztán a könnyek elmaradtak, és minél beljebb értek, annál boldogabb lett. A csodásvizű szökőkutak, a kevés ittmaradó vendég sátrai mind-mind segítették, hogy elfogadja ezt otthonául, a régit pedig elengedje.
A kis utacska kanyargósan vezetett befelé, de Ezüstcsillag még ennek is örült.
- Amikor csikó voltam.... - kezdett hirtelen mesélni - sokat álmodoztam utazásokról...A családomat, a barátaimat az őrültebe kergettem azzal, hogy mindig nagy kalandokat játszottam magamban minden kis séta során, ami miatt nehéz volt velem bárhová is menni....Mindig elkéstem! - mosolyodott el.
- Azt hiszem azért is örültem, mikor idejöhettem....Megkaptam a kalandot, amire mindig vágytam....Sőt, annál azt hiszem jóval többet! - mondta némi iróniával.
Délcegre pillantott.
- Bocsáss meg, ha untatlak! |
 Délceg érdeklődve hallgatta Ezüstcsillagot.Nem igazán tudott mit mondani, csak követte Őt. |
Kicsit elmosolyodva bólintott.
- Ez az erdő....ismerős nekem! Ha hasonló az elrendezése, mint az én régi otthonomban lévő erdő-városoké, akkor minél mélyebbre megyünk, annál csodásabb dolgokat láthatunk! Nem hiszem, hogy itt lenne uralkodó - pillantott körbe.
- De ha igen, arrafelé él... |
Furán nézett a kancára, de aztán mellélépett.
-Szívesen veled tartok!-mondta. |
Kicsit erőltetve bár, kicsit nehezen és remegve, de elmosolyodott.
- Igazad van! Tudom...Tudom....Sajnálom, hogy elragadtattam magam! Én nem szoktam megengedi magamnak ezt, arra neveltek, hogy mindig nyugodt legyek és ésszerűen viselkedjek, udvariasan bánjak másokkal. Nem tudom mi ütött belém! Habár nagyon....megrázó volt azt hallanom, amit a tünde mondott.....
Körülnézett.
- Szeretnék itt tölteni valamennyi időt. Talán....talán vannak itt lények a régi hazámból. Ha én átjöttem, mások is átjöhettek - mondta halkan, reménykedőn.
Bizonytalanul elindult. Aztán csak megállt, és Délceg szemébe nézett.
- Én....köszönöm Neked, hogy velem jöttél és segítettél! Annyira hálás vagyok! Ha nem találkozunk a Könnyek tavánál...ha nem mondod, hogy talán tudsz segíteni, ott és akkor elbúcsúztam volna a régi világomtól, és sosem tudtam volna róla semmi biztosat......Azt hiszem jobb így! Igenis - most először erősebb lett a hangja, kihúzta magát, és kicsit reménytelibb lett - van esély rá, hogy újra látom őket! Élnek....Azt hiszem ez több, mint amit valaha is várhattam......A Sötétséget ismerve.....
- Tudod...én nem vagyok harcos....Nem harcoltam annak idején, csak menekültem, néha segítettem másokon......Sokszor gyötört bűntudat emiatt....Talán büntetés a veszteségem az Élettől....De leheten rosszabb.....Lehetne
Újra a ménre nézett.
- Nem tartanál velem? Én.....nem tudom Neked meghálálni amit értem tettél....De talán tehetnék majd valamit..... - mondta félénken. |
A kis csapathoz fordult miután végeztek a manóval.
- Bocsássatok meg,de nekem folytatnom kell utamat.Örültem a találkozásnak! - biccentett,majd elvágtatott. |
-Jaj!most nehogy bocsánatot kérj már!-mosolyodott el a végére.
-Egyszerűen csak ne szomorkodj!Egyébként meg a sírás nem old meg semmit!-mondta végül. |
Kicsit jobban lett, főleg, hogy a mén inkább gátat vetett a szomorúságának némi szigorral, és nem engedte elmerülni a fájdalomban.....El is szégyellte magát. Felnőtt lény, és itt zokog! Nem hagyhatja így el magát! Valóban örülnie kellene!
Ellépett Délcegtől.
- Bocsáss meg.... |
-Addig például jól érezheted magad!Én biztos vagyok benne, hogy látni fogod még Őket!Csak ne sírj!Nem áll jól neked!-emelte fel fejét Délceg. |
- Hiányoznak! - mondta ki végre azt, ami végig nyomta a lelkét.
- Úgy hiányoznak! Mikor idejöttem, örültem, mert jó hely volt, de valahol bíztam abban, hogy az otthonom nyitva áll, támaszkodhattam arra....Nem voltam felkészülve erre! Nagyon nem...Ki tudja mikor látom őket újra? Addig annyi minden történhet! |
-Dehogy voltál bolond!-vígasztalta.
-Gondolj arra, hogy Ők is jól vannak és élik tovább az életüket!Te se hagyd el magad4egyszer még találkozhatunk velük valahol...valahol az életben! |
A fiatal tünde még egyszer megsimogatta, majd így szólt:
- Addig maradsz itt, amíg akarsz. Simbelmyne a hazád mostmár, így ez az erdő is. Remélem némi kárpótlást tudunk majd nyújtani neked.
Aztán a tündék csendesen elmentek, magukra hagyva a két lényt.
Ezüstcsillag Délcegnek dőlt, és jó ideig hüppögött.
- Nem hittem...nem hittem, hogy ezt fogom hallani - mondta végül meg-megszakítva - Azt hittem, hogy csupa jót fogok hallani...Tudnom kellett volna, hogy a sok szörnyűség, ami itt történt, jele a Sötétség gonoszságának.....Bolond voltam, hogy reméltem......valamit, ugye? - sírta. |
| Délceg döbbenten hallgatta a párbeszédet.Amikor a kanca sírni kezdett, odaballagott hozzá és átölelte. |
Ahogy haladt előre, elment az első ház alatt, majd némi séta után egy oly idegen és mégis oly ismerős ösvényen, oly gyönyörű fák alatt, kiért egy kis tsiztásra, ami körül minden hatalmas fán házak gubbasztottak fészkek módjára, habár tökéletesen voltak építve.
Alattuk pedig tündék időztek!!!!
Ezüstcsillag újra várt egy kicsit, összeszedte bátorságát, és mosolyogva indult a tündék felé, akik csodálkozó, de örömteli arccal tartottak felé.
- Üdv! - köszönt a kanca.
- Namarie! - köszönt egy fiatal tünde ifjú.
- Én...Ezüstcsillag vagyok - kezdte, boldogan nézegetve a lényeket - Egy olyan világból kerültem ide, ahol tündékkel éltem.....Szeretném tudni, hogy mi lett azzal a vidékkel....Már nem találok vissza..... - tért rögtön a tárgyra, bizonytalanul remélő hangon.
- Mi volt a neve korábbi élőhelyednek? - kérdezte szelíd mosollyal az ifjú, miután pillantást váltott a társaival.
- Mi egyszerűen Wardon erdejeként ismertük...Egy nagy erdő volt - kezdte, miközben ide-oda járatta tekintetét a tündék közt. Kezdett nyugtalanná válni. A tündék arca semleges maradt, de amikor a nevet mondta, mégis végigfutott rajtuk valami.
Most pedig a fiatal tünde előlépett, és kedvesen megérintette ujjai hegyével a kanca arcát, aki engedte neki, bizalommal nézve a szürke szemekbe sajátjaival.
- Wardon erdeje...elveszett, de nem úgy, ahogy gondolod... - mondta nyugodtan, szelíden a tünde.
- Hogyan?! - rebegte döbbenten a kanca.
- Az erdőd...messze volt innen, és a Sötétség eltépte ebből a világból, eltüntetve az utakat...Nem elpusztította, nem, nem! Hanem a mágia világában máshová dobta....Talán egy nap újra kapcsolatba kerül ezzel a birodalommal....De ha nem, vigasztaljon, hogy élnek a lényei annak a helynek....Élnek valahol...Nem ártott nekik a gonosz! Nem tudjuk hol lehetnek, nem tudjuk mikor látjuk őket viszont....de hisz a mi fajtánknak úgysem számít az Idő, nem igaz? - mondta vigasztalón, mosolyogva, Ezüstcsillag arcát cirógatva.
A kanca pedig remegőn állt, becsukva a szemeit, de így is potyogtak a könnyei..... |
Délceg követte és figyelte a kancát.
Nem szólt, gonolta minek kérdezzen, most minden kiderül. |
| - Rendben - mondta kicsit idegesen, és lassan elindult. |
-A Tündék mindenről tudnak!-mondta mosolyogva.
-Gyere!Menjünk közelebbű! |
- Látom - suttogta remegő hangon, és elmosolyodott könnyei közt.
Aztán vett néhány nagy levegőt.
- Gondolod, hogy tudnak a régi világomról? |
Délceg megállt mellette és csodálattal nézte a tünde"várost".
-Hát itt lennénk!-mondta hallkan. |
Lefékezett az erdő bejáratánál, és döbbenten úgy is maradt.
Nem is messze, az egyik fán, már látszott egy ház, pont amilyet tündék szoktak építeni.
Könnyek lepték el a szemeit, és remegve kifújta egész eddig visszatartott levegőjét..... |
[314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Könnyedén ügetett be az erdőbe.Órákig ment,aztán hirtelen egy erős fényt pillantot meg.Még soha nem látott hozzá hasonlót.Kíváncsiságtól égve az erős fény felé vette irányát.
A csodás fák közt, a csendben, néha megszólalt egy-egy dal, ami édes-bús emlékeket idézett fel, és néha elöntötték még könnyek a szemeit, de aztán a könnyek elmaradtak, és minél beljebb értek, annál boldogabb lett. A csodásvizű szökőkutak, a kevés ittmaradó vendég sátrai mind-mind segítették, hogy elfogadja ezt otthonául, a régit pedig elengedje.
Délceg érdeklődve hallgatta Ezüstcsillagot.Nem igazán tudott mit mondani, csak követte Őt.