|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.01. 00:31 - |
 Mély álmából ébresztette az elméje egyik sarka. A víz legmélyén aludt, de így is érezte az ébredése okát: messze, odakinn, a vízen és a barlangon túl, két lény közeledett..... |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 -Valóban. -*bólintott Elena.* -Különös, de ugyanakkor nagyszerű is.
-Nos, az, hogy különbözünk egymástól, még nem indok rá, hogy egyikünk ne lehessen magányos. Ha belegondolsz, tulajdonképpen ugyanazon csapda két különböző áldozatai vagyunk: te nem akarsz másokban kárt tenni, és pedig nem szeretném, hogy bennem tegyenek kárt. És most pont mi ketten, a két véglet találkozik.... Vicces, milyen irónikus tud néha lenni az élet, nem? |
 Ő is elmosolyodott, bár inkább lenyűgözve, mint vidáman.
Elenarya ugyanis még vakítóbban ragyogott, ha boldog volt! Legalábbis ő úgy látta.
Aztán kapta magát mosolygáson és még jobban elképedt a saját viselkedésén.
- Nem hittem volna, hogy más, főleg, aki ennyire különbözik tőlem, szintén magányos lehet.... - mondta.
- És szerencsés vagy, hogy van testvéred, jó ha néha fordulhatsz valakihez.... - összeszorult a torka egy kósza emléktől, de gyorsan elásta magába és biztos hangon folytatta:
- Hihetetlen, hogy két ilyen...ragyogó lény is él a világban! A Sors....különös egy dolog.... - mondta olyan merengő és valahol érzelmes hangon, hogy újra haragudni kezdett magára. |
-Ez igaz. De én akkor sem vetlek meg érte. Elvégre nem te tehetsz róla. -*mondta Elena.*
-Akkor teljesen magányosan éltél eddig? Borzasztóan rossz lehetett... Bár valamennyire át tudom érezni a helyzetet. Én életem legjavát egy magas sziklapárkányon húzódó barlangban töltöttem; az egyetlen helyen, ami többé-kevésbé biztonságot adott, tekintve, hogy képtelen vagyok még puszta önvédelemre is. Habár azért teljesen magányos nem voltam: a Fénynek két Leánya van, így volt egy nővérem is. Illetve, még most is van. -*nevette el magát Elenarya.* |
Felhorkantott.
- De nem hinném, hogy sokan lennének megáldva azzal, hogy a teljes pusztulás az elemük...... - mondta gúnyosan és keserűen.
|
| -Miért riasztanál? -*kérdezett vissza kedvesen Elena.* -Hiszen nincs rajtad semmi ijesztő. Mások is élnek fél szemmel... és ez egyáltalán nem borzaszt el senkit. |
- Itt nem nagyon él senki. Valamiért ide nem jönek más lények....
- Köszönöm, hogy meghallgatsz....Hogyhogy...Úgy értem...Téged nem risztalak el? |
-Semmi baj, én szívesen meghallgatlak. -*felelte Elena.* -Sajnálatos a sorsod, biztosan nagyon nehéz volt ilyen sokáig egyedül, de megértem, hogy féltetted a többi élőlényt az erődtől.
-Én nem menekültem, csak ide vetődtem valahogy. De ez sötét hely, s csupa olyan lény lakja, akik nem kedvelik a fényt, így azt hiszem, nem vagyok itt valami szívesen látott vendég... -*mondta Elenarya.* |
- Ez lett a mágiám.
Kis ideig hallgatott, majd, ahogy a szörnyű emlékek felidéződtek az elméjében, beszélni kezdett.
- Komoly varázserejű családból származom...Ez minden, amire emlékszem...A családomról....
- Az életem úgy alakult, hogy amikor kicsi voltam, mindig menekülnöm kellett...Nem tudom mi lett a családommal.....Nem is emlékszem rájuk...Csak valami durva hangra.....tűzre....Én menekültem....Mindig....És aztán elkaptak....Menekültem, de a kín már velem volt....
- És mikor megint el akartak kapni, az erőm megvédett...Mindenki meghalt....Én is csak alig menekültem meg...Azóta félek az erőmtől, de minél jobban félek, és haragszom, az erőm annál inkább valószínű, hogy kitör.....Mindig egyedül voltam....Féltem másoktól, és féltettem másokat önmagamtól....
- Te vagy az első....
Aztán felemelte a fejét és arcát szembefordította a kancával.
- Látod? A másik szememet akkor vágták ki....Mikor először elkaptak....Azóta vagyok igazán veszélyes.....És azóta nem tudom elviselni az embereket....Azóta fogadtam el, hogy senki sem tud engem elviselni....
Leengedte a fejét. Mély sóhajjal és egy fejrázással száműzte magából az emlékeket.
- Nem akartam panaszkodni.....Sajnálom.
'Olyan furcsán beszélek!'
- Téged mi hozott ide? Nem hiszem, hogy Te menekülnél.... |
*Elena szelyden mosolygott.*
-Nem akartam elmenni. -*felelte barátságosan.*
-Hogy lettél te a Pusztulás? -*kérdezte finom érdeklődéssel a hangjában, mintha csak arra lenne kíváncsi, mi a kedvenc színe.* |
A félelem haraggá izzott fel a lelkében, de aztán valami olyan dolog történt, ami még soha, egész életében: ezek az érzelmek egyszerűen eltűntek belőle!
Felemelte a fejét és rámeredt a kancára.
'Igen, ő okozta ezt!' döbbent meg még jobban.
- Én....én...a nevem Kataklizma.
Kis ideig hallgatott, aztán úgy érezte, hogy többet kell mondjon magáról, hisz a fénylő teremtmény teljesen felfedte előtte a saját erejét.
Lehajtotta a fejét.
- Én a Pusztulás vagyok. Ez az erőm....Ezzé váltam....
Kicsit felemelte a fejét.
- Te nem ébresztesz bennem semmit! Ez még sosem fordult elő....Még sosem beszéltem senkivel...Vagyis....hosszú idő óta....
Emlékezni próbált, de csak homály kavargott a fejében.
- Más vagy, mint én....Kérlek, még ne menj el!
Egy pillanatra harag öntötte el a lelkét, mert gyengének, ostobának érezte magát, de aztán ez is elolvadt a vágyban, hogy ne legyen egyedül! Olyan rég nem volt senki sem.... |
-Namarié! -*búcsúzott Elena is, és a távozók felé biccentett.* -Ég Veletek!
*Elena elkapta a fejét, és a sötét lényre emelte pillantását.*
-Üdv! Én Tündöklő Elenarya vagyok, a Fény Leánya. -*érzett a lényben valami kis félelmet, ezért kedves, meleg hangon folytatta.* -Nem kell félned tőlem, ha akarnálak, se tudnálak bántani. Egyszerre születtem a Holddal és csillagokkal, tőlük kaptam a fényemet, és épp ezért a lelkem tiszta, ezt a tisztaságot bemocskolni pedig képtelenség. Vagyis képtelen vagyok erőszakhoz folyamodni. A természetemtől távol áll minden, ami fájdalmat, haragot, kétségbeesést, erőszakot szül. Semmi olyasmit nem tudok tenni, ami fájdalmat vagy haragot okoz másoknak. |
 - Vigyázz magadra! - szólt a távozó után.
- Ég legyen Veled.... - mondta halkabban.
A pegazusra pillantott, majd aprót biccentve halkan beszélni kezdett.
- Bocsáss meg, nemes tündefényű lény, de nekem is mennem kell. A Sötétség újra eljött, nekem is tenni kell ellene a dolgom...
Lehajtott fejjel ellépett a pegazus előtt, majd gyorsan kisuhant a barlangból.
Rövid ideig figyelte az idegent, aztán magához húzta Ayát és vízalatti járatokban elhagyta a barlangot ő is...
A napfény és a többi élő zaja kergette és űzte őt, így keveredett a barlanghoz.
Néhány eriszi (akik képesek voltak kapcsolatot teremteni vele), ajánlották neki ezt a helyet. Azért jött ide, mert csendet és sötétet remélt. És magányt...
Belépett és végigóvakodott a folyosón, és egy forduló után valami hatalmasba és fényesbe botlott!
- Ki vagy te? - kiáltotta és hátraugrott, aminek eredményeképp megcsúszott és nekizuhant a szikláknak.
Kóválygó fejjel nézett fel és megpróbált felkelni, olyan gyorsan, ahogy csak bírt.
A tökéletlen látása és elméje alakulta folytán most teljesen elborította a rettegés, és a barlang elkezdett remegni, olyan finoman, hogy csak ő érezhette. De ő tudta mit jelent!
Gyorsan úgy fordult, hogy lássa a fényes lényt, akiről ekkor derült ki számára, hogy egy pegazus kanca! A remegés elmúlt a döbbenettől, ahogy szeme kerekre tágult. Aztán hátrálni kezdett újra, mert a fény számára túl erős és ijesztő volt.
- Ki vagy te? - kérdezte ezúttal halkabban, de még mindig rettegve. |
*Porthos meglepetten nézett a tündöklő pegazusra.*
- Üdv ! - *köszönt vissza.*
- Nem, sajnálom Scytho, de ideje lenne mennem. Rendesen elszaladt az idő, nekem meg már egy másik helyen kellene lennem.
- Örültem, hogy találkoztunk - *egyesével biccentett mindenkinek, lopva a vízbe pillantott és kiügetett a barlangból.* |
Épp időben ugrott a vízbe, majd a víz alól figyelte az érkezőt.
- Üdv! - köszönt a fénylő teremtésnek, igyekezve leplezni meglepetését.
Jelentőségteljesen pillantott Porthosra, hogy az nehogy elárulja, hogy nem csak ők ketten vannak itt.
- Volna kedved másutt is körülnézni majd? - kérdezte végül az unikornist.
- Vannak itt más szép és biztonságos helyek!
A ragyogó pegazushoz fordult.
- Bár nem tudom mi célból érkeztél ide, velünk tarthatnál.... |
*Elenarya könnyedén suhant be a barlangba. A sötétség azonnal szertefoszlott, ahogy végigrepült a járaton, mivel teste ragyogása egyetlen csapásra fénybe borította az egész barlangot... Mikor meglátott maga előtt két lényt, nem messze tőlük finoman lehuppant a földre, összehajtogatta kecses szárnyait, és az idegenek felé fordult.*
-Üdv! |
- Hát igen. De nem lehet mindenki szociális. - *felelte fejcsóválva.*
- Ha nem baj, kicsit körül néznék.
*Azzal már indult is a barlang feltérképezésése végett.
Jó 10 perc múlva tért vissza.*
- Nem mondom, szép kis hely ez a barlang. |
| - Elég magának való típus... - nézett Cassandra után. |
*Porthos érdeklődve nézte Cassandra és Silence műveletét.
Aztán mikor Cassandra távozni készült, elköszönt tőle.*
- Örültem, hogy találkoztunk. |
Kis ideig nézte Ayát, aztán bólintott és megszólalt.
- Kérlek, Cassandra, fektesd a vízre!
 Megtette, amire Silence kérte, majd hátralépett és épp meg akarta kérdezni, hogy miért kellett ezt tennie, mikor észrevette, hogy Aya a víz felszínén fekszik, nem süllyed le.
Meglepődve nézte, ahogy Aya eltávolodik a parttól, bele a sötétbe, aztán hirtelen a víz felcsapott körötte és mira a hullámok elültek Ayának nyoma sem volt.
- Mi történt?
- A víz alatt, egy jókora légbuborékban teljesen biztonságban lesz. - magyarázta.
- Ha felébred, kijöhet, ha tovább alszik, néha felhozom majd és kicserélem a levegőt. De ott nyugodtan alhat és Te is megnyugodhatsz, mert teljesen rendben lesz.
- Rendben!
Megkönnyebbült, hogy letudhatta végre ezt a feladatot.
- Akkor örültem a találkozásnak, legyetek óvatosak, legyen egy szemetek mindig hátul, vigyázzatok magatokra és egymásra! Az Erő legyen Veletek! - mondta, aztán megpördült, kivágtatott a barlangból és nemsokára tovatűnt az égen..... |
*Porthos bólintott.* |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mély álmából ébresztette az elméje egyik sarka. A víz legmélyén aludt, de így is érezte az ébredése okát: messze, odakinn, a vízen és a barlangon túl, két lény közeledett.....
-Valóban. -*bólintott Elena.* -Különös, de ugyanakkor nagyszerű is. 
Ő is elmosolyodott, bár inkább lenyűgözve, mint vidáman.
- Vigyázz magadra! - szólt a távozó után.
Megtette, amire Silence kérte, majd hátralépett és épp meg akarta kérdezni, hogy miért kellett ezt tennie, mikor észrevette, hogy Aya a víz felszínén fekszik, nem süllyed le.