|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.14. 15:31 - |
 Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Ott egy Kapu. Azon jött be, igen. Sokat, akár napokig kellett futni, míg egyet találni lehetett. Ezek vezettek ki és be. Közben pedig néha....
Házak, ahol a világ legfurább utazói fordultak meg, néhanapján, vagy épp az idők kezdete óta üresen álltak. Itt egy liget, ott egy tó.....Sosem lehetett felkészülni...És minden vándorolt!!!!
Ez volt az, amit igazán nehéz volt megszokni: a Dimenzió néha úgy gondolta, hogy át kell alakulnia és minden tovatűnt, abszolút máshova.
Ezért is jelentette ez a Dimenzió az abszolút szabadságot: nem volt mihez tájékozódni! Csak úgy ment az egyszarvú, ment és ment, akadályok nélkül, néha pedig érdekes dolgokra bukkant. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 Ködláng még mindig szorosan Ízisz mellett állt, de fekete szemeivel már gyanakvón és némiképp dühösen meredt a pegazusra. Névtelen nem mozdult és nem is csinált semmit, de azért Ködláng már nem hitt elsőre a szemeinek.
- Közelebb menjünk? - kérdezte, azután hirtelen döntésre jutott, és a kancák elé lépve megindult társa felé. Lassan haladt, minden lépést megfontolva, előre meredve. Szarva halványan fénylett, hiszen el volt készülve rá, hogy bármelyik percben vad védekezésbe fogjon.
 Névtelen szédülten, gyengén állt saját felhői gyűrűjében. Nem értette hogy hívta elő őket. Nemigen emlékezett semmire, csak egy borzalmas álomra.....Bizonytalanul megrázta fejét, majd zavaros szemekkel felnézett. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy valaki jön felé, Hosszú-hosszú időbe telt, míg rádöbbent, hogy ismeri az egyszarvút.
- Ködláng - motyogta. Nem mert felé lépni, mert olyan érzés gyötörte, hogy összeesik, ha megmoccan.
- Ködláng! Mi folyik itt? - kiáltotta inkább rekedten.
Nem akart arra gondolni, hogy a furcsa, groteszk, rémítő álom valóság lehet......Hisz az álomban a másik mén is szerepelt..... |
Bólintott Ködláng megjegyzésére, majd Íziszre esett a pillantása. Több helyen zúzódás borította, és Amon számára úgy tűnt, hogy a fejét is beverte. Odalépett hát hozzá.
-Várj...segítek, ha megengeded.-mondta nyugodtan, de választ sem várva szarvát Ízisz homlokához érintette. A kanca hűvős simogatást érezhetett, a következő pillanatban pedig a zúzódásoknak már nyoma sem volt.
-Ott van Névtelen.-mutatott a kanca kérdésére válaszolva a felhőgomolyagra előttük, aminek közepén a mén állt borúsan.
'Vajon hatott rá valahogy a fényhullám?' töprengett Amon. |
 Megkövülten bámulta Zenitet, és sokáig nem felelt. Csak elfehéredett az arca....
- Megszálltak? - nyögte ki végül rekedten, mint aki most jött csak rá, hogy hogyan is kell beszélni.
Zavarodott lett, és elbizonytalanodva ült le hirtelen.
- Eve...? Én...nem is tudom. Minden olyan homályos. Minden...Talán a Sötétségben voltunk. Azt hiszem. Én...olyan sok helyen voltam aztán...Olyan rengeteg helyet láttam...Evenion eltűnt mellőlem - szorult össze fájón a torka, ahogy a kanca alakja élesen elévillant.
Megrázta a fejét újra, és felnyögött.
- Mikor szálltak meg? Ki? Miért? - kérdezte halkan, lehajtott fejjel. |
- Hát igen, kellemetlen lehet, ha valakit megszállnak - *értett egyet. Szeretett volna korábbi részletetkbe is belemenni, de visszafogta magát.
~Nem ez a legalkalmasabb pillanat.~*
- Arra nem emlékszel, Evenionnal mikor és hol találkoztál utoljára? Most hol lehet? - *érdeklődött.* |
Asylon komoly arccal bólintott, és elkezdte összerakni emlékeit.
- Nos, a Sötétség Birodalmában voltunk.....Mindazok után, amik történtek, Evenionnal jobbnak láttam eltűnni szem elől. Elvittem a táblák alatti házamba. Igazából...egyikünk sem volt túl jól, de nem tudtam hová máshová mehetnénk, ahol....nem vagyunk útban. Telt az idő, és nagyon untuk magunkat, így időről-időre ellátogattunk más tájakra.....Akkor...akkor történt, a látomások dimenziójában - vált bizonytalanná a tekintete.
- Nem is tudom hogyan kezdőtött. Egyik nap úgy ébredtem, hogy egy csomó idő kiesett az emlékezetemből. Evenion pedig félni kezdett tőlem...Azután...egy idő után mindig fájt a fejem, és Eve kerülni kezdett.
Megrázta a fejét.
- Innentől minden homályos...Hangok, képek fel-feltűnnek, például Ködláng, nem tudom miért, és Te is. És furcsa érzelmek. Düh, csalódás, sértődöttség.....
Bizonytalanul nézett fel Zenitre.
- Nem tudom mindez miért van. Elég különös..... |
- Én sem tudom, de ha csak parázunk, nem lesz jobb...!
*Röviden hallgatott.*
- Kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled, mi történt azelőtt, hogy idekerültél. - *javasolta.* - Hátha abból rájöhetünk valamire. |
 Ébredezett.Csak a fejét verte be, ezért szédüt és egy darabig homályosan látott.Néhány zúzódás borította, de nem figyelt rájuk.Nehézkesen felállt, megrázta magát, hátha enyhül a fejfájás, de inkább csak romlott.Jobbnak látta leülni is behunyni a szemét.
Örömmel hallotta, hogy mindenki hangját hallja.
-....Névtelen hol van?-kérdezte végül.Hátha észhez térítette ez a valami és most még fekszik valahol... |
Asylon elhűlve nézett Zenitre, felfüggesztve a kutakodást.
- Nem érted! - sápítozott - Nem tudom hogy kerültünk ide! És fogalmam sincs hogy juthatnánk ki!! Nem én csináltam a bűbájt, ami idehozott....
Eltöprengett.
- Egyáltalán.....Miért kerülhettünk ide? - vált kicsit zavarttá. |
*Együtt nevetett Asylonnal. A világ mintha kizöldült volna körülötte és csak ekkor jött rá, mennyire hiányzott neki a higanyszínű pegazus, akármennyire is tagadni próbálta korábban.
Követte barátja pillantását, de nemigen ismerte fel a helyet. Érdekes mód egyáltalán nem zavarta és idegesítette bizonytalan helyzetük. Nyugodt volt, még akkor is, amikor Asylon megállapította, hol is vannak.*
- Hm. Érdekes. Nem venném zokon, ha hazaküldenél. - *tréfálkozott.* |
Szemügyre vette Amont, és biccentett.
- Én igen, és azt hiszem Ízisz is. De - itt oldalra pillantott, a mellettük eltántorgó barna lényt nézve - Harsogóban nem vagyok biztos....
Messze előre pillantott, ahová az előbb a furcsán viselkedő unikornis is intett.
- Úgy nézem Névtelent sem hagyta minden következmény nélkül ez a.....dolog........ |
Amon csak száguldott Ködlánggal és Ízisszel, mikor az idegen unikornis feltűnt. Nem ismerte, de úgy látszott, Íziszéknek nem idegen... nem gyanakodott hát.
Azonban mikor köszönt volna neki, a hirtelen keletkező fényhullám letaszította a földre! Szeme tágra nyílt, ahogy az éles fényben próbált körülnézni...
Mikor vége lett, pár pillanatra megvakult, és hiába pislogott, semmit se látott. Mégis hamar összeszedte magát, és kitárult előtte a világ újra. Gyorsan a fejét kapkodta: hol vannak a többiek? Azután meglátta őket, és nagyot sóhajtott, látva, hogy nincs komolyabb bajuk.
Az ő lába ugyan csúnyán eltört, de miközben odaevickélt melléjük, a csont a helyére mozdult, a seb beforrt.
-Jól vagytok?-kérdezte aggódva. |
Zavartan állt egy pillanatig, elkerekedett szemekkel, aztán ő is felemelte áttetsző szárnyait, és megölelte Zenitet. Csak ekkor mosolyodott el. Nemigen tudta meddig álltak így, de mikor eleresztette Zenitet, és egymás szemébe néztek, tudta, hogy újra helyreállt a világ rendje.
- Hát elég furcsa helyet választottál, hogy újra találkozzunk! - nevette el magát. Körül is nézett ezen a végtelenbe nyúló, vigasztalanul szürke és kihalt helyen.
- Voltaképp hol lehetünk? - tette fel a logikusnak tetsző kérdést. Körülnézett újra és újra. Valami nagyon nem tetszett neki. És egyre kevésbé tetszett.
'Na ne!' érte villámcsapásként a felismerés.
- Mikor kerültünk mi az elmémbe?!?!?
Ködláng a hatalmas fény után lihegve hevert az oldalán. Elvakította a hatalmas varázs, és sok erőt ki is vett belőle. Nem értette mi történt. Ez sem Asylon, sem Névtelen műve nem lehetett!
'Mi az ördög folyik ezen az istentelen helyen?!' villogott lassan tisztuló szeme.
Keservesen, kínlódva talprakászálódott, és Íziszhez tántorgott. Csak azért imádkozott magában, hogy a szeretett kanca jobban viselje a bajt, mint ő.
- Ízisz! Ízisz! Szólj hozzám!
Harsogó eleme javarészt az Erő, az Energia megtestesülései voltak, így tán ő viselte legjobban az iszonyú fényvihart. Egy részét magába szívta, a többit elviselte.
Igaz, meg is részegült. Felkelt, és jobbra-balra kilengve elkezdett járkálni a többiek körül, valamiféle homályos szándéktól vezérelve, hogy kiderítse: merre tovább. Maga sem tudta miért lett féktelen jókedve, de nem tudta abbahagyni a vigyorgást.
- Elmúlt a vihar - jegyezte meg akadozó nyelvvel.
Valóban: az eddig előttük száguldó viharfelhők tovatűntek, és az ég tökéletesen tiszta volt. |
*Örömében legszívesebben ugrálni tudott volna!
Néhány szapora lépéssel közvetlenül Asylon előtt termett és átölelte barátját.* |
-De....minden bizonnyal....-noha maga sem tudtam, milyen dolgok, bár volt fogalma róla....
Ekkor hirtelen valami fény hullám kapta oldalba őket-valóban rossz irányba mentek-, s elsöpörte őket, mint tavaszi szellő a virágszirmokat....Mégsem sérültek meg különösebben, pár zúzódástól eltekintve. |
- Zenit! Zenit! - kiabálta lelkesen, és nagy, esetlen szökkenésekkel nekieredt a tájnak. Nem tudta miért, de hol kemény volt a talaj, hogy ragadós, így több alkalommal is majdnem orrabukott, de nem érdekelte. Csak az lebegett a szemei előtt, hogy mindjárt odaérhet! Oda......oda.......
A homály hirtelen oszlott el, valósággal szerteszakadva körülöttük, és Asylon döbbenten, dermedten ácsorgott, földbegyökerezett lábakkal, szemben Zenittel. Tanácstalanul nézett rá, mintha csak most ébredt volna a kábulatból. |
*Csukott szemhéjja alatt szemei vadul mozogtak.
Egyre gyorsabban változik a kép... Csak a szempár marad. A helyszín mindig más. Ő maga változik, a csábítás nagy, aminek ellenállni hosszútávon nem tud. Asylon szempára mellett megjelenik egy nem mindennapi tónusú, opálos szempár. Zenitnek belefájdul a szíve.
Hogy válhattak Ők el? Már csaknem zihált, amikor szemei felpattantak és mereven maga elé bámult. Ekkor furcsa bizsergés futott végig a testén. Ismét megpróbálta felemelni patáját a talajról, és most már sikerült neki!
Lépett néhányat, mire úgy érezte, nincs egyedül. Nem is volt kérdés, mit tesz, hiszen gondolatai jelenleg egy lénnyel voltak tele:*
- Asylon? - *szegezte a kérdést a ködnek.* |
A fehér lény egyszercsak lezuhant róla! A lélek döbbenten kapott utána, majd visszahelyezkedett Asylon testébe.
'Mi történhetett?' gondolta zavartan, azután lefelé fordult, mert úgy döntött megnézni a hullát. Biztos volt benne, hogy kiszemeltje az ostoba Kitöréseivel megölte magát. Dühös volt, hiszen a lehető legjobb testtől esett el így, de legalább a mostani megmaradt....
Félúton járt a levegőben, mikor hirtelen a világ a feje tetejére állt, minden összezavarodott, s ő megdermedt röptében!
'Mi ez?!?!?!' sikoltott fel a tudat dühösen és rémülten, és vadul csapkodni akart a szárnyakkal és kutatni érzékeivel az okokat, de vak és béna lett az egyhelyben lebegő testbe zárva. Tombolt, de...nem volt kin levezetni!
Egy egész élettel mélyebben, egy sötét tóparton pedig egy apró, fényesfehér csikó, ezüstös folttal a homlokán az anyja mögé bújt. Az szelíden, de határozottan rászólt, hogy köszönjön, így Asylon visszaköszönt az idegen, fehér kis lénynek.
Ugrott egyet a világ.....Kacagva futottak a cseppkövek közt, miközben Zenit hol sötét alapon fehér foltos, hol fehér alapon sötét, míg hirtelen anyja és az Üstökösként megismert nagy peguni hirtelen szét nem választotta őket......Nagy rándulás.....Reszketve ülnek egymás mellett egy kőpárkányon és nagyon félnek egy nagy csigától, aki őket akarja, és sehol egy védelmező felnőtt....
Vad, görcsös reszketés és képek színes örvénye......Egy nagy fekete peguni két kisebb fehéret okít.....Az egyiknek megy a mágikus trükk, a másik inkább veszekszik.....
Óriási rántás, zúgnak el mellette a képek....Suhan a levegőben (vagy az időben?)......Fekete ló. De ismerik egymást. Nem kell test, hogy tudják ki a másik....Hatalmas kaleidoszkóp a tér és az idő, csak kavarog és kavarog minden.
Óriási fekete kapu. Félelem nélkül dörömböl be rajta, és hárman mennek végül be......
'MI a neved? Ki is vagy te? Ki vagy Te? KI VAGY TE?' zúgnak összeállva a szavak a pegazus fejében, akit mostmár úgy vonz ez a kérdés, mint oázis a haldokló sivatagi vándort. Türelmetlenül kutat utána a homályos emlékek között. Ki volt ez a lény, aki mindig mindenhol ott volt?? Nyomás nehezedik rá, de nem is érzi, mert ki kell ásnia a kincset a fényre....
'ZENIT!' robban be bronzharangok orkánjával a név. Végre!
Asylon hirtelen felült. Valami ködös vidéken feküdt eddig. Furcsa, de nem tűnt valósnak.....
Feltápászkodott, és elindult előre. Tanácstalan volt és kissé szórakozott is. Hogy kerülhetett ide?
A névvel bíbelődött, amit megtalált....Azután hirtelen megtorpant és összehúzta szemeit. Előtte állt valaki a ködben.....Valami fehérség... |
*Szárnyai engedtek a szorításon, amivel eddig Asylont fogta. Izmai elernyedtek, Ő pedig egy kőhöz hasonlóan zuhant a levegőben, míg nagy puffanással talajt nem ért.
Nyaka megroppant, Ő pedig egy rándulással talpra is állt. Először csak pislogott maga elé, mivel nem látott semmit. Érzékei lelassultak, mintha víz alatt lett volna és annyira nem látott, mintha kilóméteres köd vette volna körül. Megpróbált elindulni az egyik irányba, de patái mintha a talajba forrtak volna!
Meglepő módon fáradtságot nem érzett, csak tanácstalanságot. Hol van? És hogyan fog innen kijutni?
Gondolatok ezrei cikáztak elméjében, hihetetlen sorrendben, mindenféle badarságról. Először rendet kell tenni... Lehunyta szemeit és mozdulatlanul, szótlanul állt, miközben rendezte elméjét. Ez nem tűnt túl egyszerű feladatnak. Fogalma sem volt, mennyi ideig foglalkozott ezzel, de az eredménnyel meg volt elégedve.
Nyugodt volt, tiszta, tettrekész elmével. Mást nemigen kívánhatott volna!
Itt tartózkodása óta először most jutott eszébe, hogy mintha hallott volna valamit. De mi? És vajon fontos? emlékeiben kutatva megtalált egy elmosódott, halk hangot, de a szavait először nem tudta kivenni. Minden érzékével koncentrált, mire sikerült megfejtenie a szavakat. Immár a feladat adott volt. Csak meg kell oldania.
Ismét csöndbe burkolózott...
... apró négylábúként ügetett Üstökös mellett, aki ugyan csak lépett, de így is sietnie kellett, ha nem akart lemaradni. A földalatti barlangrendszerben haladtak, egyik járatot a másik után vették. Türelmetlenül kérdezgette minden járatban úra és újra, hogy mikor érnek már oda, mire üstökös csak türelmesen mosolygott és biztosította, hogy hamarosan...
... megpillantotta a többszarvú unikornist. ~Ő volna?~ Tekintete tovább siklott, mire megpillantotta az ismerős szempárt. A másik oldalán álltak a tónak... Üstökös nógatja, mire kelletlenül bár, de elindul a két lény felé...
... - Szia Asylon! - szólal meg elsőként. Köszönését viszonozza pajtása és tekintetük találkozik...* |
A megszálló lélek fület-, lelket-, velőtrázó hangon üvöltött, de olyan makacsul ragaszkodott gyalázatos, természetellenes létéhez, hogy Asylonba kapaszkodva majdnem őt is kitépte a testéből! A mén fájdalmasan reszketett a Fényhullámok alatt, és fogalma sem volt róla mi történik és miféle újabb szörnyűség várhat még rá.....A két lélek tusakodása kezdett a végletekig fajulni, ezúttal a szellemlény erejének felszabadulásával fenyegetve...Hihetetlenül erős mágia csapott le rájuk, és bár Asylonnak bizakodást és reményt adott, nem tudta lerázni a kínzóját!
Aztán egyetlen pillanatra egy fényben fürdő peguni került a csaknem megvakult szemek elé....
'Zenit????' döbbent meg a valóság tényétől Asylon. És épp ez lett a veszte.....Egy pillanat alatt újra eltűnt a fojtogató homályban.....
'Sötétség és Fény fia! Mi volt az első emléked a Holttal, Aki Él? Idézd fel, idézd fel, idézd fel! Csakis az, csak az vezethet el....a barátodhoz!' súgta el hallhatatlanul halk hang Zenitnek. Aztán valami érezhetetlen, hatalmas erő elkapta, és hihetetlen lendülettel előrelódította!
Furcsa labirintusba zuhant a fiatal lény........ |
*Elméje eltompult, szemei hiába voltak nyitva, nem látott semmit. A szavak csak foszlányokban jutottak el hozzá és érezte, hogy elvesztette az irányítást.
Keservesen próbálta tartani a kitörést, nehogy elsiesse a dolgot. Csak egy esélye van. Az Erő azonban máshogyan vélekedett az időről. Nem volt ereje tovább tartani.*
- Asyloooon!!!!! - *tébolyodott kiáltásával egyidőben Mágiája elszabadult.
Teste ragyogni kezdett, ahogy elméje is és három hullámban tört ki belőle a Fény, végigsöpörve az egész Birodalmon.
Asylon testét csak részben járta át a Mágia. A régi barát, akivel igaz, csak a másodperc töredékére érintkezhetett, védelmet élvezett, nem úgy, ahogy megszállója.* |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Ködláng még mindig szorosan Ízisz mellett állt, de fekete szemeivel már gyanakvón és némiképp dühösen meredt a pegazusra. Névtelen nem mozdult és nem is csinált semmit, de azért Ködláng már nem hitt elsőre a szemeinek.
Névtelen szédülten, gyengén állt saját felhői gyűrűjében. Nem értette hogy hívta elő őket. Nemigen emlékezett semmire, csak egy borzalmas álomra.....Bizonytalanul megrázta fejét, majd zavaros szemekkel felnézett. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy valaki jön felé, Hosszú-hosszú időbe telt, míg rádöbbent, hogy ismeri az egyszarvút.
Megkövülten bámulta Zenitet, és sokáig nem felelt. Csak elfehéredett az arca....
Ébredezett.Csak a fejét verte be, ezért szédüt és egy darabig homályosan látott.Néhány zúzódás borította, de nem figyelt rájuk.Nehézkesen felállt, megrázta magát, hátha enyhül a fejfájás, de inkább csak romlott.Jobbnak látta leülni is behunyni a szemét.