|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.05. 22:48 - |
 - Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
- Nemsokára..aha! Látod? Kijött elénk!
 Végignézte a kettős leszállását.
- Remélem rendben ment az utatok során minden! - mondta mély, hatalmat sugárzó, dinamikus hangján.
Aprót hajolt Brünhilde felé.
Majd Beatlashez fordult, de a hatalams lény mosolygott.
- Szóval Te vagy Beatles. Ha nem tévedek, a tanítványon szeretnél lenni, ugye? Üdvözöllek itt! |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
*Viszonozta a gesztust és Ő is fejet hajtott.*
- Még mondanom kell valamit, mielőtt elmész. - *szólt Eris után.
Zenitet maga mellé hívta és tollai közé csúsztatott egy pávatollat, majd visszafordult a már épp elmenő félben lévő BoszorkányÚrnőhöz.*
- A visszajöveteled még nem teljes. A Lelkek Kövének három kulcsával tudjuk biztonságosan befejezni, ám ezek a kulcsok még nincsenek meg... Amíg ez a helyzet, óvatosnak kell lenned. A Varázs nem tudom, hogyan működik és fontos lenne, hogy ne érjen nagy trauma, valamint nem ártana, ha lenne melletted mindig valaki.
- Ha beleegyezel, Zenit szívesen kísérne Téged. Csak addig, amíg meg nem kerül az összes kristály-kulcs.
*Megtisztelve érezte magát, hogy Eris szólt hozzá és gyorsan, tisztelettudón fejet hajtott. Annyi mindent köszönhet Neki! Pont Ő ne segített volna? Kizárt dolog!
Catly mondandója végére kissé előre lépett és szívdobogva várta a választ.* |
 Elmosolyodott, és kivezette csapatát az Örök Télből. Vissza sem néztek.
|
 Eris arca elsápadt, aztán elborult. A földet kaparászó ujjai elernyedtek, aztán arca elé kapta a kezét, és jónéhány pillanatig szorosan behunyt szemekkel kapkodta a levegőt, erőltetve, szabálytalanul.
Mennyi megrázkódtatást kell vajon egy szívnek elviselni? És mennyit lehet képes elviselni?
Fel akarta tenni a kérdést, hogy miért, de aztán meggondolta magát. Talán senki sem tudta megmenteni....eddig. Vagy nem akarták volna? Vagy jobb dolguk lett volna? Talán.....talán valami más borzalmas csapás is érte a Birodalmat, ami fontosabb kellett legyen, mint ő.
Mindegy. Emiatt hiába is keseregne. És nem is akarta firtatni már az elmúlt idők dolgait.
Jobb is lesz, ha egyedül deríti ki mik történtek még, amikről nem tud. Úgy érezte kérdezgetni elég volt. És nem is érdekelte már semmi. Leginkább csak a saját magát és lényeit érintő eseményeket akarta már csakis megismerni.
Nehezen, de sikeresen tápászkodott fel. Lassan végigvándorolt a pillantása a lényeken, és Zeniten állapodott meg. Fáradtan elmosolyodott, és nyugodtan, derűsen szólt a fekete pegunihoz:
- Szervusz, Te világvándor Örökös! Látom még mindig váltogatod a színed. Azt hittem végül letettél erről, és felcsaptál vándormágusnak. De köszönöm, amit értem tettél - hajtott fejet.
Catlyre nézett, és újra fejet hajtott.
- Neked is köszönöm. Nem hiszem, hogy még sokáig ki tudtam volna tartani.....Odakinn más...a létezés. Én nagyon...kevés voltam ott....Minden ellen - keresgélte a szavakat kicsit zavarosan, de érthetően. Aztán csak kitisztult a pillantása, és visszatért a révedezésből.
- Most búcsúzom. Azt hiszem sokmindent elmulasztottam, és most el kell rendeznem a dolgaim. Remélem még nincs túl késő.
Meghajolt, és könnyed lépésekkel elindult kifelé. Igaz, hogy gyengén érezte magát, de nem állt meg vagy fordult vissza, sőt egyre gyorsabb lett. |
*Lesütötte szemeit.*
- 1 év, 5 hónap, 15 nap és 23 perc - *válaszolta csöndesen.* |
Lehuppant a talajra, miközben meredten nézett az Úrnő szemeibe. De tudta. Tudta, hogy ennek valóságnak kell lennie. Azt a szívével, nem pedig a mágiájával kellett volna éreznie, ha a lényeinek baja esik.....Tehát csakis a háló odaveszte lehet a magyarázata annak, hogy nem hallja őket, a hangjaikat, az életeiket.....
Remegő szájjal lebukott a feje.
- Mióta? - kérdezte halkan, a kőbe vájva körmeit két oldala mellett.
- Mennyi ideig...voltam odaát? - kérdezte végül felnézve, égő pillantással. |
*Gyengéden elengedte Erist és hagyta, hagy kérdezzen és hagy mérje fel a terepet. Hallva a rémületet a BoszorkányÚrnő hangjában hátrapillantott és tekintetével Zenitet kereste. Nem volt egyszerű megtalálnia a fehér pegunit... ugyanis most fekete volt és eléggé beleolvadt a barlang falának színébe. Pillantásával megkérte Zenitet, hogy jöjjön közelebb, mire Ő közelebb is jött.*
- Tudom, sok még a megválaszolatlan kérdés, de igyekszem mindegyikre kielégítő válasszal előállni. - *fordult teljes figyelmével Eris felé. A másodperc töredéke alatt döntött úgy, hogy a kérdéseket sorrendben válaszolja meg.
Egyik karját kinyújtotta a lényei felé.*
- Ők mind vorstandiak. Nem ismerheted Őket, mert a Semmiben való tartózkodásod alatt érkeztek. Nautilusz, Celumbra, Lyric, Resurrect, Weird, Nemesis, Marclumo és Zenit. - *sorolta fel lényei nevét és az épp soron következő, megnevezett lény tisztelettudóan fejet hajtott.*
- Valóban nem a földalatti barlangrendszerben vagyunk. Az Örök Tél Birodalmának egyik erdeje alatt elterülű barlang ez. - *tárta szét karjait.* - Ahol a Lelkel Kövét találták meg a lényeink.
*Megnyugtatóan Eris vállára tette kezét.*
- Ez a valóság.
*Fürkészőn kereste a BoszorkányÚrnő pillantását és nem túl vidáman folytatta:*
- Igaz, ez a hely bizonyos fokig most le van zárva... - *próbálta enyhíteni a helyzetet.* de... - *mélyet sóhajtott és komolyan folytatta, immár szünet nélkül.* - A csata után sok dolog történt. Az eriszieket megviselték a történtek és nem tagadom, mi sem könnyítettük meg a dolgukat. A Hálótok már egy ideje oda, minden bizonnyal ezért nem érzed őket, de a lényeid egytől egyig itt vannak a Birodalomban. |
Ha lehetséges egyáltalán, még jobban elképedt a váratlan mozdulattól! Dermedt, döbbent csendben térdelt a jéghideg kövön percekig, miközben a világuk létének letéteményese szemben térdelt vele, őt átkarolva, a lényei körében.....
De végül elszállt a meglepetése, elmosolyodott, és bátortalanul felemelte karjait, hogy viszonozza az ölelést. Könnybelábadtak a szemei, de a mágiának hála gyorsan észrevette őket, és elporladva leperegtek a cseppek az arcáról.
- Hiszen Te szólítottál! És én mindig haza fogok jönni......- suttogta még kicsit fáradtan.
Aztán, talán egy örökkévalósággal később felpillantott, és elméjében kérdések kezdtek megfogalmazódni.
- Ezeket a lényeket nem ismerem - jegyezte meg elgondolkozva, szinte vizslatón méregetve a kis csapatot. Aztán kicsit hátrébb húzódva a barlangot vette szemügyre, a plafontól a falakon át a térde alatti kőig.
- Ez nem a földalatti barlangrendszer...Hol vagyunk? Miféle hely ez?
Hirtelen rémület cikázott át sötét szemein.
- Ugye ez a valóság?! De....miért nem érzem a lényeim?! Ez valami....valamiféle lezárt hely? |
*Csukott szemhéja megrándult és mélyet sóhajtott, amikor magához tért. Elméje vadul kavargott és lelke remegett. Nem tudta, mennyi ideig kíván még a földön maradni... de olyan jólesett.
A halk hang... nagyon halk volt, mégis úgy pattantak fel szemeit és olyan lendülettel ült fel a kövön, ami meglepő volt. Először végignézett talpon lévő lényein. Gyorsan ellenőrizte, hogy mindenkit lát-e és ki milyen állapotban van.
És kicsit odébb megpillantotta az alakot! Szíve nagyot dobbant és szélesen elmosolyodott. Megszólalni hirtelen nem tudott. Talpra küzdötte magát és Erishez ment. Ment? Talán inkább suhant.
A BoszorkányÚrnő mellett letérdelt és szorosan magához ölelte.*
- Köszöntelek ismét köreinkben - *susogta ködös szemekkel.* |
Különös dolog az idő.....Nagyon kevesen értik és érzik igazán, még kevesebben tudják ügyesen felhasználni. Uralni és átélni - úgy igazán - senki sem tudhatja talán. A mibenléte is rejtély, még a leghatalmasabb mágusok számára is.
Abban a világban, ahol csak a végső pusztulás várhat a lényre és a lélek szent teljességére, az idő olyasmi, amiért bármire képesek a megsemmisülésre ítéltettek. Bármire. De sosem kaphatják meg.
A Semmiből nincs kiút. Minden út, amit a lény bejár élete során (és azután) vezet valahová. A Semmibe jutókra nem vár további út. Ott csakis a szerteszét oszlás jut mindenkinek.
Ezért, ha képes rá, a még nagyjából ép, vagy legalább létező lélek általában falat emel maga köré az emlékeiből. Így kevésbé fáj a halálnak ez a mindörökre szóló és teljes formája.....Ez megvédi a teljes, megalázó, minden eredményt és örömet elsöprő, a létezés érvényét hatálytalanító semmítődéstől.
Erisnek nem volt erre lehetősége. Nemcsak azért, mert régi alkuja alapján ő már nem létezhet többé, ha halandó teste elvész, hanem a borzalmas úr miatt is, aki magához ragadta azon a bizonyos napon....Amikor a Nagyurat levágták és ide taszították.....Lényei nem tudták elkapni, mikor elhagyték a Semmit. Ő pedig, korábbi gyengesége folytán, nem tudott kiutni önerőből....
Azt hitte mindörökké fog tartani az örök álom előtt a kínnal telt harc köztük. A Semmiben nem létezett idő, nem tudta mióta vannak itt. De nem is igazán számított. Azt tudta, hogy nem képes az emberségét megőrizni. Azt tudta, hogy nincs az az emlék, ami így ereje fogytán, megóvhatná a lelkét fojtogató és lassan elfogyasztó két hatalomtól. Azért nem adta fel, mert nem is tudta volna. Itt nincs többé erő vagy mágia. MIndenki önmaga. De persze nem soká.
Eris sem igen maradt az. Csak lebegett a Semmi léttelen síkjain, és várta, hogy a Semmi vagy a Sötét Nagyúr számolja-e fel. Ennyit tehetett. Igaz, annyi könnyebbsége akadt, hogy az elképzelhetetlen nyomás alatt nem volt már öntudatánál.
Nem értette mi történik, amikor a szinte már vele eggyéolvadt Gonosz megmozdult, megváltozott, és megmaradt, még mindig hatalmas ereje másfelé koncentrálódott. Nem értette, bár nem is igen fogta fel.
A történések túl gyorsak lettek! Mintha valami második (vagyis harmadik) születés részese lett volna! Minden villódzott, kavargott, megragadták, húzták, hirtelen megszabadult a kíntól, ami annyira megszédítette, hogy azt hitte beleszakad, aztán valami.....sűrű álom jött egész lényére. Kábulat, mélység, ami nem tartozhatott a Semmihez! Már nem tudott tiltakozni, hogy bábu lett mások sakktábláján......
Az álom úgy ért véget, ahogy nem várta volna! Óriási energiát érzett, ezer kiáltást, kődarab volt a Föld fundamentumában, aki hallja minden források követelődző, vad, türelmetlen hangját, ami mind duzzzad az erőtől, és egyik pillanatról a másikra már nem része volt a milliárd színnek és életerőnek, hanem azok mind őbelőle szóltak valamiképp!
'A mellkasom!' akarta sikítani, de nemcsak a hangja hiánya miatt nem tette meg. Hanem azért is, mert a döbbenete túl nagy volt! Hiszen ha van mellkasa, az azt jelenti, hogy teste is van!
Huppanás érte el vadonatúj testet, mire minden sejt felkiáltott, és az összeszorult tüdő levegő után kapott.
Zsibongás.....Egyszerre csodás és fáj. Narancs, rózsaszín, zöld, fehér, sötét...Illatár, hogy mindet be akarja szívni....
Egy könny csordult le az arcán, ez volt az első érzete. Az érzések túl kavargók voltak benne, hogy elfojtsa. Dehát már ismerte ezt a hihetetlen, belsőjében dúló zűrzavart, mert egyszer már megélte ezt......Az újjászületést.....
'Újra létezem! Élek! Élhetek!!!' tombolt a lelke csapongva. De hogy lehetséges ez?
Az ébredés fájt. Megmoccanni, kinyitni a szemeit, rávenni mindent az életre...újra....
Nyöszörgött, és visszacsukta a szemeit, de mint mindig, Akarat varázsa nyert: újra kinyitotta a szemeit, és hiába rogyott vissza többször szédelegve, feltámaszkodott, és körbenézett.
Idegen lények.....mindenfelé.....De az az alak.....Ott, közöttük....
- Catly? - kérdezte alig hallható suttogással, miközben szemei elkerekedtek, nem törődve már a fény szúrásaival, habár legföljebb félhomály uralta a barlangot.
Kínlódva hasra fordult, aztán centiről centire feltérdelt. De ott muszáj volt megpihennie. |
 Miután Catliék beléptek az alagútba, felhzta a pajzsot:kis terpesztben állt a nyílás előtt pár méternyire, kezeit kiterjesztve szárnyai mentén.A nyílás kicsit megcsillant a fényben...buborékszerű pajzs védte.
Mindent a feladatai szerint végzett.Nemes segített neki a pajzsban, nehogy egy parányi Sötétség is kiszivárogjon a Birodalomba.Valóban nem volt könnyű dió a pajzs, de csak akkor vált igazán nehézzé, amikor érezte, amint "engedély nélkül" átléptek, a Kaput és a Peremet kihagyva a semmibe.Megszámlálhatatlan hang ordított elméjében, szemrehányásokat , kérdéseket téve neki, s hiába próbált lelke nyomatékosan nyugtatni az eltávozottakat, alig sikerült megakadályozni, hogy semmibe véve az ő jelentéségét és szerepét, együttes erővel törjenek ki az Élők Világába...
Fájt is neki, hogy nem "törvényes úton" térnek be Catly lényei a Semmibe, érezte minden mozdulatukat, hiszen a Kapuőr felel az itteni és a túlvilági történtekért is.Érezte, ahogy kiragadnak egy lelket, mely már majdnem szétfoszlott, ahogy a többi lélek is a semmiben, fájt a helye annak a léleknek, mégha az "be nem végeztetett" lélek is volt.S érezte, miként jutnak vissza és zárják be a Semmibe vezető utat, mely, mint egy heg, uralkodott a kéd dimenzió közt...Mely még törékeny, egy erősebb, még tudata meglevő lélek könnyen átszakíthatná, s egy visszafordíthatatlan katasztrófát sújtana a világra-amint lesz szabadideje, ezt a heget fogja még jobban foltozgatni....
Amíg ezek az események történtek, teste többször is megrázkódott, rándult...hol erenyedt a keze, hol újra élet jött belé.Hogy kétfelé kellett figyelni, ez nagyon nehéz feleadat volt, de megállta a próbát.Nemessel az oldalán mindent kiállt.
A sok feszültség után letérdelt, lehigett, de kezei még mindig széttárva voltak.Még állnia kellett a pajzsnak...
Kis idő múlva a szeme felcsillant, arcára mosoly került:
-Itt van!-suttogta a többi Gazdának és lénynek. |
*****
Weird nyaka és oldala erősen habosodott, már teste egészét tajték borította. Catly mintha éveket öregedett volna ezekalatt a percek alatt és megszállottan meredt a résre nem sokkal a plafon alatt.
Egy villanás... egy sikoly... két szárny... óriási kavarodás... egy név...*
- Nautilusz!!!!
*Az unikornis pillanat alatt a rés alatt termett. Teste elködösödött és kinyúlt, magához húzva ezzel a most oly gyenge Úrnőt.
Zenit és Marclumo kizuhannak a résen.
Ezzel egyidőben Celumbra és Lyric erejüket Úrnőjükbe vezették. Catly egy lépéssel Nautilusz gomolygása mellé lépett, mellé emelte egyik kezét, a másikat pedig a Lelkek Kövéhez érintette. Fejét felemelte, szemeit lehunyta... Nautilusz gomolygásából kivált a halovány Eris és először még csak a Kő felé lebegett. Catly kinyitotta szemeit és az alakra nézett. Egy halvány mosolyra még volt ideje, mielőtt újból átadta volna magát a Mágiának.
Dörrenés... remegés... a plafon megremeg, darabok hullnak alá... valami csattan, robban... Weird összecsuklik... Lyric fölé ugrik... Celumbra még épp eléri a bezárúlni készülő Semmi kapuját... Ő is megremeg...*
- Még mindig nincs itt!!! - *kiáltja valaki kétségbeesetten.
Resurrect Úrnője mellé lép, megvárja a sorát. Mikor Eris hozzáér a Kőhöz, Mágiáját elereszti és a termet elárasztja a fény. Semmit sem látni. Egy árny mintha a plafonról érkezne, a földre zuhan... A Mágia dolgozik, az Erők fogynak...
.....
Mindenki a földön hever. Nem tudni, mióta... A nyolc lény mellett azonban nem csak egy, hanem 2 Úrnő fekszik.
.....
Lassanként magához térnek a lények. A két Úrnő azonban továbbra is mozdulatlan. A lények aggódnak...
.....
Nem kis kő esik le a kimerült lények szívéről, amikor a két Úrnő egyidőben ébredezni kezd.*
|
*****
A Semmibe lépés elég leírhatatlan érzést nyújtott mindegyikőjüknek. Zavaros képek, sikolyok, elmét döngető erők... Szerették volna az első néhány percben felmérni a terepet, hát erre elég lett 5 másodperc.
Őrült hajsza vette kezdetét a Semmiben! Ideérkezésük nem maradt titokban, így nem egy lélekkel kellett megküzdeniük, ha tovább akartak jutni. Sehol se maradtak pár másodpercnél tovább, máskülönben ittlakókká válhattak volna.
Nemesis vezetett, Zenit pedig előszeretettel nem értett egyet az iránnyal és Marclumo csak a szemeit forgatta.
A hármas mindvégig szorosan együtt maradt, nehogy elveszítsék egymást. Külön-külön könnyű prédák lettek volna.
Egyszer csak Nemesis váratlanul megállt, mire Zenit és Marclumo majdhogynem átbukfenceztek rajta. Mire összeszedte magát a két mén, minden elhallgatott és rémisztő, hörgő hangokra lettek figyelmesek. Nemesist kirázta a hideg...*
- Figyeljetek - *suttogta.* - egy ideig fel tudom tartóztatni. Siessetek tovább, keressétek meg Erist. *Marclumo heves tiltakozásba kezdett volna, de Nemesis hallgatásra intette.* - Nem vagyunk már messze. Mennjetek tovább, mindig csak északnak. Ne nézzetek már ilyen értetlenül, itt is élnek az irányok. Hamar meg fogjátok találni. Gyorsan utolérlek benneteket. - *mondta és a másik pillanatban már hűlt helye volt.
Először Marclumo tért magához ésmegbökte Zenitet.*
-Hallottad, siessünk tovább!
*A fehér peguni csak bólintott és továbbsiettek. Nemesisnek igaza volt. Nem telt pár percbe és megtalálták, akiért jöttek. kicsit távolabb megálltak és Marclumo apró, de annál erősebb fénygömböt küldött a magasba. Néhány pillanat múltán már csak halványan értek le hozzájuk a sugarai a sok köré gyűlő szellemtől. Marclumo ismét létrehozott egy kis gömböt, aminek Zenit mindennapos, itteni színt kölcsönzött. Belül azonban a gömb rengeteg élményt, lényt és emléket tartalmazott, ami másoknak jelentéktelen volt. Ők azonban azt a bizonyos illetőt keresték, akié ezek az emlékek, lények voltak. Jó ideig álltak, mire mozgolódást, feléjük igyekvést éreztek. Mindketten arra mozdultak... Hiba volt... A Nagyúr minden erejével, ami ezen a helyen maradt, rájuk támadt és hatalma alá akarta vonni őket. Zenit hallotta elméjében az oly utált hangot és látta maga előtt a hang tulajdonosát is. A csata gyorsan lepergett szemei előtt, de nem a megtörtént formában. Nem Ők nyertek...
Nemesis a semmiből tűnt fel és vetett véget az egésznek. Elügetett a két megviselt lény mellett és a mellettük maradt, végtelenül halvány alakra nézett. Nem látszott rajta, de nagyon megviselték az elmúlt idők történései.*
- Zenit, gyere, segíts, hogy mihamarabb mehessünk - *húzta maga mellé a pegunit, aki csak bólintott. Gyorsan összeszedte magát és igyekezett a terv rá eső részét teljesíteni. Óvatosan körültapogatta Erist. Titkon megpróbált kommunikálni vele. Halvány, de annál tipikusabb rezgéseket küldött felé és örömére az alak körvonalai mintha erősödtek volna!
Figyelmét Nemesis felé fordította és mondott neki és Marclumonak valamit. A kanca erre csak bólintott és elkezdett visszaszámolni. Amikor elérte a 0-t, Marclumo fénye körbefogta Erist, Zenit maguk felé rántotta, Nemesis pedig pillanatok alatt lerántotta róla a tolakodó, nem oda tartozó szellemet.*
- Gyorsan! Kifelé!! - *siettette a menetet Nemesis, magával vonva Erist.*
***** |
- A Kő mostmár ártalmatlan. Köszönöm mindnyájotok segítségét. -*mosolygott lényeire, de hamar ismét elkomorult.*
- De ez volt a dolog kevésbé problémás része... - *vette át a szót gazdája helyett Weird.* - A Kőnek a jövőben tartás kell.
- Tartás! - *horkant fel Zenit.* - Úgy beszélsz, mintha...
- Elég!!! - *dörrent Catly hangja, mire mindketten elhallgattak és kínos csönd telepedett rájuk.*
- Khm. - *köszörülte meg a torkát Nemesis.* - Engedelmeddel Úrnőm, kicsit körbetapogatóztam a Követ. És mivel kívánságom szerint bármely történésbe belenézhettem - és Én éltem ezzel a lehetőséggel - fény derült a BoszorkányÚrnő hollétére.
*Catly a kancát fürkészte és kíváncsian hallgatta.*
- Folytasd, kérlek.
- Számomra a Kő nagyon érdekes, tanulságos tárgy. Az elememnek köszönhetően többet megtudhatok belőle, mint mások. Elsőként ugye az okot és a helyet kerestem. Nem kellett sokat törnöm magamat ezzel, hiszen egyértelmű: a volt Nagyúrral függ össze a dolog.
*Catly halványan elmosolyodott.*
- Nemesis... - *kezdte kedvesen.*
- Igen, persze, mondom a lényeget Úrnőm. - *váltott tempót Nemesis.* - A helyzet elkeserítő. A BoszorkányÚrnő messzebb van, mint Niphredille Úrnő volt.
*Marclumo felhorkant.*
- Miket beszélsz? Túl a Peremen? Azon túl már csak a Semmi van! - *borzongott bele még a gondolatba is.
Nemesis nem szólt erre semmit, csak jelentőségteljesen bólintott.*
- De még így is nehezített a dolgunk. A volt Nagyúr ereje valószínűleg keveredett... nem, azt azért nem, de biztosan megpróbált keveredni a BoszorkányÚrnőével. A visszahozásban ez ismét nehezítés...
*Csend telepedett rájuk. Mindenki elmerült gondolataiban. Catly körbe-körbe sétált a kő körül, miközben a lehetséges lépéseiket latolgatta. Nem tetszettek neki a lehetőségek, hogy bárkit a Birodalomból a Peremre küldjön, vagy ami még annál is rosszabb, azon túlra, a Semmibe...*
- Rendben van. Figyeljetek kicsit rám - *fordult lényeihez.* - most elmondom, hogyan lesz. Mindannyiótokra nagy szükség lesz és nagyon fontos, hogy a megbeszéltek alapján, pontosan időzítsünk mindent. A terv...
.....
- Marclumo, Nemesis, Zenit... készen álltok? - *hangzott a kezdés előtt az Úrnő kérdése.* - Ne feledjétek, nincs sok időtök. Időre vissza kell érjetek.
*A hármas némán bólintott. Zenit állt középen, egyik szárnyát Nemesishez, a másikat Marclumohoz érintette.
Weird szemeit lehunyta. Az Úrnő közvetlenül mellette állt és kezét megnyugtatóan lénye hátán nyugtatta. A hármas felett egyszerre egy rés nyílt, amin földöntúli szél csapott ki közéjük. Néhányan megborzongtak, de mire kettőt pislogtak, Marclumo, Zenit és Nemesis eltűntek. A rés tovább tágult, míg el nem érte a szükséges nagyságot és Weird megtartotta. Teste bele-beleremegett a hatalmas varázsba.
Catly folyamatosan ellenőrizte Weird állapotát.
- Már nincs sok hátra...
***** |
Celumbra kicsit oldalt lépett, hogy helyet hagyjon Lyricnek. Most rajta volt a sor... Szelíd pillantással lépett a Kő mellé. Fejét lehajtotta, homlokát a Kő pajzsához érintette, mire az szikrát szórt! Lyric meglepetésében elemelte fejét a pajzstól. Mikor sikerült megértenie a helyzetet, a többiekhez fordult.*
- Nem fog menni.-*suttogta halkan.* - Túl erős és határozott, hogy kellőképpen befolyásolni tudjam. Sok benne a Sötét...
*Zenit közelebb lépett.*
- Hagy próbáljam meg Én. - *szólalt meg Zenit.* - A Sötéttel elboldogulok és ha közelebb sikerül jutnunk az egyensúlyhoz, Lyric boldogulni fog. - *érvelt határozottan.*
- Legyen - *szólalt meg Catly késöbb. Át kellett először gondolnia a dolgot. Felesleges lett volna óvatosságra intenie az ifjút. Tisztában volt a dolgok súlyával és segíteni akart. A végsőkig el fog menni, ezt Catly jól tudta, ezért is aggódott legbelül.
Zenit Celumbra és Lyric közé állt. A pajzsot a többiek ismét megnyújtották, így Zenit hozzáérhetett a pajzson túl, magához a Kőhöz. Megremegett, ahogy a Varázs irdatlan mennyisége és erőssége elérte. Egy pillanatig mindannyian azt hitték, összecsuklik a hófehér peguni és szemeit nem nyitja ki többé. Zenit gyorsan dolgozott azonban. Szinte nem is kellett keresnie, azonnal elérte a Sötét. Mágiájával kinyúlt és minnél több Sötétséget kerített be és irányított maga felé... Kívülről csak annyi látszott, hogy összeszorítja ajkait és alig néhány perc múlva először igaz, csak szárnyai, majd egész testén a szőr hihetetlen sebességgel feketedni kezdett. A természetes hófehér színét most felváltotta a csillogó fekete. Zenit semmiféle jelzést nem adott állapotát illetően, míg egyszer csak kirántotta szárnyát a Kőből és vagy 2 métert hátrált. Fejét leeresztette, szemeit összeszorította és egész testében remegett.
Catly egy pillanat alatt mellette termett és lágyan megérintette az oldalát. Zenit erre összerándult, kissé felkapta fejét, de hamar ismét vissza leengedte.*
- Nézz a szemembe - *kérte az Úrnő.
Zenit habozott... Nem véletlen tartotta csukva a szemeit és hajolt a földre... De Úrnője eddig mindig tudta a megoldást. Kinyitotta égő szemeit és lassan ugyan, de felemelte fejét. Először csak pár pillanatra találkozott a tekintete Úrnőjével, majd mélyen egymásba fúródtak.
.....
Késöbb Zenit fejében a zsongás elcsillapodni látszott és hamarosan meg is nyugodott. Szőre igaz, továbbra is fekete maradt.*
- Az is visszaszíneződik majd idővel - *törte meg a csendet Catly.*- Ahogy eddig mindig is tette. -* gyengéden végigsimított a peguni arcán, de továbbra is méllyen Zenit szemeibe nézett.
Lyricnek nem kellett mondani, magától is tudta, hogy most ismét rajta a sor. Megismételte a varázst, mire a Kő ismét szikrákat szórt, de ezalkalommal Lyric nem emelte el homlokát a pajzstól, hanem ott tartotta.
A Kő elemelkedett tartójáról és forogni kezdett a tengelye körül, miközben szikrákat szórt. Az egész egy csillagszóróhoz hasonlított. Jó időbe telt, mire a Kő forgása lassulni és a szikrák fogyatkozni kezdtek. Végül a Kő ismét leereszkedett a helyére.
Catly nagyot sóhajtott és elengedte Lyric sörényét. Végigsimított a kanca hátán és egy intéssel eloszlatta a körülöttük lévő pajzsot. A Kő már nem jelentett veszélyt. Egyenlőre...* |
*Érdeklődve nézett Konira és pillantásában mintha hála csillant volna.*
- Az óriási segítség volna, Koni. Mivel a Kő hatalmas Erővel rendelkezik, nem kis dologra vállalkozol. Véleményem szerint szükséged lesz a lényeid segítségére is. - *a kőajtó felé fordult*- A kőajtó helyére kellene varázsolnod a pajzsot. Eddig is ott volt lezárva a terem, hátha kis időt nyerhetünk azzal, hogy nem próbál meg egyből kitörni a Kő.
*Rövid időre elhallgatott, lehunyta szemeit és halványan ugyan, de elmosolyodott.*
- Nem tudom megmondani, mire kell készülnöd - *fordult komolyan ismét Konihoz.* - Csak arra szeretnélek kérni, hogy tarts ki. Bemegyünk és igyekszünk mihamarabb pajzsot emelni a Kő köré, hogy jobban hozzáférhessünk. Nektek még ezután is, mindvégig fenn kellene tartanatok a pajzsot. Ha történne valami, amire nem számítok... az még jól jöhet. -*hangja mondandója végére elhalkult.
Néhány percig szótlanul állt, a kőajtót vizsgálgatta. Apró, először alig érezhető, majd egyre nyilvánvalóbb rezgések keletkeztek a levegőben, nem messze Tőlük.
Köd gomolygott nem sokkal a hó fölött. Hamar kirajzolódtak az érkezők körvonalai. Elsőnek természetesen a varázslat birtokosa, Nautilusz, majd sorban a többiek: Celumbra, Lyric, Nemesis, Weird, Resurrect és Zenit.
Catly mosolyogva fogadta lényeit. Időközben Marclumo is csatlakozott a kis csapathoz, így már mindannyian együtt voltak.
Az Úrnő Konihoz fordult:*
- Itt az Idő. Miután eltűntünk a járatban, fel kellene állítanod a pajzsot. Az elején segítek, utána azonban a többi rajtatok áll.
*A Kőajtó elé lépett, lényei mögé sorakoztak. Halkan susogott néhány szót nekik, majd egyik kezét maguk elé nyújtva eltüntette a kőajtót, a helyére átléphető pajzsot állított. Mikor már lényeivel áthaladtak a bejáraton, érezte, ahogy Koni felálltja mögöttük a megbeszélt pajzsot.*
- Celumbra, ellenőrizd kérlek még egy darabig a pajzsot és az elején segíts a fenntartásában. - *fordult a mögötte lépkedő kancához, mire az némán bólintott. Csendben haladtak tovább.
A járat egyre lejjebb és lejjebb vezette őket a föld alatt. Catly pajzsbuborékot varázsolt maguk köré, hogy minnél jobban megközelíthessék a követ. Az elején nem ütköztek semmi akadályba. Semmi külső erőt nem éreztek... egészen addig, amíg közel nem értek a Kőhöz. Még nem látták, de a Mágia egyre jobban kezdett dolgozni körülöttük.
Volt pajzs a Kő körül... egy darabig, amíg az át nem törte!
Celumbra jelzett a kintieknek, hogy most jön a java és muszáj volt elengednie a kinti pajzsot, hogy a sajátjukat fenn tudják tartani. Megállásra kényszerültek egy rövid időre, míg ütőképes pajzsot nem varázsolt főként Catly, Celumbra és Zenit maguk köré.
Nem telt néhány percbe, mire megpillantották végre az emelvényt és rajta a Lelkek kövét. Odasiettek a Kőhöz.
Catly ismét Celumbrához fordult elsőként.*
- Kérlek, helyezz rá egy biztos pajzsot.
*Celumbra nyomban a kőhöz lépett. A Kő érezte a szándékukat. Minden erejével a pajzs azon részét kezdte támadni, ahol a nagy pegazus állt. A többiek kiterjesztették a pajzsot, így Celumbrának lehetőségében állt először csak szárnyaival lefedni a Követ (persze a pajzson belül) és csak ezután húzot köré kemény pajzsot.
A Kő őrjöngött! A terem remegni kezdett, a plafonról jónéhány darab kő és földdarab hullott alá. Az egyik nagyobb darab föld és kővegyület pont fölöttük vált el a plafontól, de Zenit még idejében észrevette és eltérítette a pályájáról. A remegés továbbra sem hagyott alább. |
 Boldog tekintettel nézte párját egy pár pillanatig, amjd megcsókolta.
-Szeretlek!-csak ennyit mondott.
Elmosolyodott, mikor végül hradra tekintett.
-Menjünk!Ne várakoztassuk meg Hradot és a csikókat! |
Szárnyait mágará szorítva állta a hideget.Háta mögött várokoztak lényei.Egy negyedik lényét is érezte a közelben, érte most kicsit aggódott-túl közel van hozzá!Gondolatban elküldte egy másik helyre.
Türelmesen, bár izgatottan várta és hallgatta végig Úrnője beszámolóját, de még nem fűzött hozz á semit, csak bólintott.
Gondolkodóba merült. "A kő ugyebár egy út a túlvilágba...Megvan!"
Hallkan megszólalt:
-Ha más nem, én megpróbálnám blokkolni a Követ, nehogy az egész Birodalmat maga alá vonja!Elég erőm van hozzá...
 -Csodálatos lények!-mondta őszinte derűvel!
Hirtelen valami belé nyilalt...
-Holdsugár, menjünk innen!itt veszélyben vagyunk! |
*Horkantott, ahogy a havas erdőkhöz értek. A hőmérséklet drasztikusan csökkent, ahogy beértek a fák közé.
Leheletüket tisztán láthatták volna, ha nézelődni jöttek volna, de gyors és céltudatos vágtájuk ezt nem tette lehetővé.*
*Dorcsyra mosolygott, amikor figyelmeztette őket, hogy elérik a fákat. Képességeiknek köszönhetően nem kellett lassítaniuk, csak amikor elérték a célt. Nem volt nehéz rátalálni. A levegő csak úgy rezgett a nem is olyan régen történt varázslatoktól és a föld is elárulta, mit rejteget a felszín alatt annak, aki kérdezte.
Catly lassabb tempóra fogta Marclumot, míg meg nem álltak. Elengedte a mén sörényét és közelebb lépett a kőajtóhoz, ami elválasztotta őket a Lelkek kövétől.
Letérdelt a hóba, kezét óvatosan a kőhöz érintette és lehunyta szemeit. Amint ujja hozzáért a hideg kőhöz, valaki felsikoltott elméjében és mintha egy filmbe csöppent volna, egyik helyszínről a másikba rántották, de mindenhova csak egy pillanatra. Rengeteg lényt látott, mindenkit más-más helyen, a Birodalmon belül.
Tenyerét széttárta, most azonban nem ért a kőhöz, csak fölé helyezte. Rövid ideig nem történt semmi, majd csukott szemei előtt a kőfal áttetszővé vált, rálátásd biztosítva a másik oldalra. Lélekben végighaladta a járaton, míg egy tágas helysigbe nem ért és meg nem pillantotta a követ. Néhány pillanatra megmerevedett.
~Hát itt volna...~ - sóhajtotta magában.
Nem ment közelebb látomásában a kőhöz. Távolról szemlélte és hamar feltűnt neki, hogy amint belépnek a kőfalon, a Kő ereje az egész Birodalomba kijuthat. Egy gyenge védőbűbájt érzékelt... vagy csak egy régebbi védőbűbájt?... Nem tudta eldönteni.
Kinyitotta szemeit és kezét elemelte a kőajtótól és az Űrnők felé fordult.*
- A Kőhöz egy hosszú, lejtős járat vezet. Maga a kő egy emelvényen van. Sajnálatos mód azt nem tudta megállapítani, hogy védőbűbáj van, vagy nincs körülötte. Ha van, akkor csak nagy gyenge, ha nincs, akkor viszont nagyon körültekintően kell bejutnunk, ugyanis ha a bejáratot kinyitjuk, a Kő ereje beszabadulhat a Birodalomba, aminek előreláthatatlan következményei lehetnek. - *mondott el mindent, amit a néhány perc alatt sikerült megtudnia a kőről.* |
Holdsugár tündére is alaposan kifáradt, így rátelepedett a kanca szarvára, s egy fénysugár megjelenésével eltűnt.
Holdsugár nagyokat pislogott, mintha álomból ébredne. Mikor meglátta Díva őszinte mosolyát, úgy érezte, sikerült kicsalnia belőle valódi énjét! Viszonozta a mosolyt.
-Nos, mit szólsz a tündérekhez?-kérdezte kedvesen. |
Addig-adig táncoltak, míg Díva tündére teljesen el nem fáradt.Ekkor lehuppant Díva homlokára, még egyet rámosolygott a másik tündérre, majd tüzijáték formájában hirtelen szét esett.Dívába újra visszaköltözött az élet.S milyen derűsen mosolygott Holdsugárra!Igen, ez volt valódi önmaga! |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
Végignézte a kettős leszállását.
Elmosolyodott, és kivezette csapatát az Örök Télből. Vissza sem néztek.
Eris arca elsápadt, aztán elborult. A földet kaparászó ujjai elernyedtek, aztán arca elé kapta a kezét, és jónéhány pillanatig szorosan behunyt szemekkel kapkodta a levegőt, erőltetve, szabálytalanul.
Miután Catliék beléptek az alagútba, felhzta a pajzsot:kis terpesztben állt a nyílás előtt pár méternyire, kezeit kiterjesztve szárnyai mentén.A nyílás kicsit megcsillant a fényben...buborékszerű pajzs védte.
Boldog tekintettel nézte párját egy pár pillanatig, amjd megcsókolta.
-Csodálatos lények!-mondta őszinte derűvel!