|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Crollion a hátborzongatóan szűk térben pörgött, mint az őrült. A hatalmas penge hihetetlenül gyorsan követte a mozdulatait! Nem ért ette hogy lehet ez a monstrum ilyen gyors!!! Cikázott, tekergett akár a kígyók, néha a falról pattant vissza, a tér ismeretlen régióit fedezve fel a harcban, közben igyekezett harapni és égetni, de az óriás csak vagdosott felé fáradhatatlanul! Legalább ugyanannyiszor akadt ne a falba a kard, mint a farkas szárnyai.....
Crollion véknya vérzett....Egyszer nem volt elég gyors.....Ahogy egy pillanatra a belőle csepegő vérre pillantott, vad ötlete támadt....Sok energia nem kell hozzá, akkor ki sem bírná, de egy vad és bonyolult varázs most kapóra jöhet....Talán meg is mentheti őket!
- Szauron.....Szauron indulj el befelé! - ugatta akadozón, ahogy az ősigézet szavai után kutatott homályosuló elméjével. Az alagút vége nem is lehetett messze...Nagyon védték és Crollion egyszer mintha valami ajtót látott volna benn, amikor épp lezuttyant a talajra egy suhintás elől. Csak át kell jussanak ezeken a lényeken és bennlehetnek!
Igyekezett nem gondolni arra, hogy odabenn mi is várhat rájuk........
Taréja felmeredt, hátborzongató, túlvilági hangon felvonyított, és rémítő, kísérteties kék lángba borult. Szeme fehér lett és áttetsző. A tüze egyre nagyobb és nagyobb lett körülötte, mint valami ördögi palást! Az óriás egy pillanatnyi tétovázás után lecsapott rá....és míg karja a levegőt szelte a pengével, Crollion oldalra lobbant, mintha maga is tűzből lenne, aztán vicsorogva, velőtrázó üvlötéssel nekiugrott a lény torkának! Az óriás nem tudta maga elé kapni a kardot, így a nagy, lángoló farkastest nekicsapódott, és a falhoz nyomta, aztán a kék teremtmény marcangolni kezdte a szörnyeteg torkát!
A következő pillanatban pedig elszabadult a pokol.......Crollion leugrott a haldokló lényről, és szárnyait szétterjesztve suhanni kezdett be az alagútba! Mögötte a testből akkora lángok csaptak ki, hogy fojtogató gyehennává változtatták a sziklaüreget! A farkas is egyre nagyobb erővel égett, mintha valami titkos forrásból merítene erőt egyre nagyobb és nagyobb lendülettel szállva és égetve! A kövek fehéren izzottak a noymában és a lángok ropogó harsogásától mitsem lehetett hallani. Dárdaként zúgott Szauron felé, és remélte, hogy a pegazus képes elég gyorsan futni vagy repülni, hogy ne égjen el......A világ azután fehérséggé változott, minden elmosódott, mintha semmi sem lenne való, még a tűz is eltűnt ebben a fényben....
Bezuhantak az ajtón. Úgy tűnt mögöttük épp elég a bánya kemény anyaga, elpusztítva mindent és mindenkit. De Szauron és Crollion épségben feküdtek a hideg, fekete kövön. A farkas nagyon fáradt volt....Elemésztette az óriás minden erejét, és a sajátját is csaknem.....Nem véletlen félik a Tüzet az őselemek közül...A legirányíthatatlanabb mind közül.....De bent voltak!
Feltápászkodott és körülnézett. Lángjai nem maradtak, csak ködös kék sejtelem a fekete bunda körül. De élt. Egyelőre ez is elég. Úgy tűnt itt már nem lesz harc.......A szoba kicsi volt és nem nyílt belőle több ajtó vagy járat. Egyetlen szoba volt.....Crollion mégsem a fekete falakat nézte vagy az érezhető melegen csodálkozott.....Egyre a középen látható, barna fátyolokkal eltakart ágyra meredt....Az onnan áradó szag undorító volt és annyira megrémítette, hogy a szíve a torkában dobogott........Elindult oldalra. A szakadt baldachinon majdcsak láthatja......amit nem is akart igazán látni....
Eltöprengett. Ez az ágy, vagy a kevés fal mellé tolt asztal felszerelése nem tűnt nemesi használati tárgynak. A baldachin is inkább valami függönyféle volt.....Sokkal inkább orvosi műszereknek tűntek........Mintha....mintha......egy kórházi szoba alvilági mását látták volna!
- Ne kukucskálj! - szólt a farkasra hirtelen egy hang, amitől Crollion métereket szökkent hátra a pegazus mellé. A szoba egyik sarkából (az imént még nem lehetett ott!!) egy kislány állt fel. Egyszerű, szakadtruhás embergyereknek tűnt volna....de holtspáadt arcából két hatalmas, fekete szem meredt rájuk a vértelen ajkak fölül. És azokban a szemekben nem emberi lélek kacagott rajtuk gúnyosan. A kedves, szelíd és mégis rémítő hangocska újra megszólalt:
- Nem szép dolog leskelődni.....Igazán nem, Crollion.....Igaz, sok csúnya dolog történt itt, de ne kukucskálj! - mondta derűsen és gúnyosan a kislány.
- Ki...ki vagy? - nyögte ki akadozó hangon Crollion. Vajon mitől lett ilyen hideg egyszerre a mellkasában? Miért akar szűkölni? Remegett a lába....
- Sok nevem volt már....Rengeteg és rengeteg! Mindenki ad nekem egyet! De aligha ez számít....Ti nem ezért vagytok itt. Nem is miattam...Vagy őmiatta - intett fejével egy aprót az ágy felé - Ti azért vagytok itt, mert én azt akartam, hogy ittlegyetek! - csattant hirtelen parancsolón, kétséget nem hagyón az apró alak.
- Izabó.... - suttogta elhalón, valahogyan a farkas, maga sem tudta honnét véve ehhez az erőt.
- Ó igen....A kis pegazus kanca... - vált merengővé a hang, de a lenéző derű maradt - Ő is része a történetnek, valóban. De igazából nem számít.....Most csak az számít, amit én akarok. Most megtudjátok az igazat. És azután a tudásotok birtokában kell cselekednetek. Én, vagyis mi akartuk, hogy idegyertek. Sok-sok év telt el.....Mostmár elég. Nem vártunk méltó lényt a küldetés beteljesítésére, de Ti épp tökéletesek lesztek! Azért is segítettünk idejutni, de persze tudnunk kellett, hogy bírjátok-e. Lám, sikerült. Találkoztatok az Angyallal, utána az őreinkkel is, és bejutottatok! Ezért...elmesélem nektek azt, amit senki sem tud rajtunk kívül. A Város és a Félelem történelmének titkos fejezetét.
Az apró kéz meglebbentette a barna, szakadt anyagot oldalt, bemosolygott mögé, azután beszélni kezdett, ide-oda sétálgatva, szökdécselve, ahogy a gyerekek......De a szavai nyomám nem maradt kétség, hogy ő nem gyerek....Hiába volt a hangja mesélő, kedves, gyermekien csevegő:
- Nem is volt olyan rég....Nagyjából akkortájt, amikor az első erős lények elkezdtek nevelőkkel a Birodalomba szállingózni....Igen, akkor kezdődött mindez. A Félelem lassan sodródni kezdett a térben és időben, és sejthetővé vált, hogy a Birodalomnak végérvényesen része lesz. Ezen bánya akkoriban virágkorát élte, és a felettünk elhelyezkedő város urai gazdagok és hatalmasak voltak. A lények nyomorogtak....És ahogy minden zsarnok, úgy a város urai is rettegni kezdtek, hogy elvesztik aranyozott székeiket....Igen, féltek! Tudták, hogy az Úrnő, akié a Birodalom, hatalmas. Hatalmasabb, mint ők, és nem hagyja annyiban a tetteiket, mert nem voltak részei a Harmóniának vagy Rendnek. Ugyanúgy, ahogy távoli ősük, aki miatt ezen ország megszületett és elszakadt a normális tértől oly hosszú időre, ők is élősködői az élő, szabad világoknak...Szörnyű mágiákkal nyújtják hosszúra az életüket.....A város urai féltek...És féltek az ideérkező lényektől, hisz ha nevelőjük van, nem bűbájolhatják el őket maguknak vagy ha igen, szörnyű vészbe sodorják magukat vele....Így a város urai úgy döntöttek, hogy védekezeni fognak. Tudjátok mi a védelem alapja? - csengett a kedves hang - "Ismerd meg az ellenfeled!" Ők úgy döntöttek megismerik...Az a szegény bukott angyal sosem jött rá, hogy az évezredek során....gyűlt az ereje....Meg sem próbált kitörni......A város urai viszont tudták és mikor ráakadtak a bánya mélyén, megcsapolták az erejét, mintha a vért szívnánk el egy még élő testből...Az angyal ereje égette ezeket a lényeket, de kibírták, mert bármi áron ki akarták bírni, hogy használhassák, és mikor sikerült alkotni kezdtek vele. A legborzasztóbb tettek egyikét hajtották végre: élete adtak egy új, ismeretlen fajnak, amiről mit sem tudtak. A félelem legerősebb démonait ötvözték az angyallal......Azt akarták, hogy olyan rabszolgát kapjanak, aki haláláig hű hozzájuk, olyan erős, hogy az ő védelmében ne kelljen tartaniuk senkitől és ismeri a Fényt. De elfelejtették, hogy a Félelem mágiái mind torz mágiák, és hogy a tolvajlott erő nem gyilkolásra való.....Elf |
 *Bólintott, jelezve, hogy megértette a feladatot. A késes alakok felé fordult, és arcán ismét szétterült az ördögi vigyor.*
-Helyes, akkor csapjunk bele. -*nyerítette.
~Ezt érted, Cardassya...
Magasra szegte fejét, orrlyukai kitágultak, majd aprót ágaskodott, és amennyire csak az alagút engedte, szétesre tárta szárnyait. A következő pillanatban Szauron lendületesen csapott velük egyet, majd még egyet és még egyet, s az orkán erejű szél örvényszerűen vágta mellbe a felé vánszorgó késes lényeket. Azok egytől egyik hátraestek, ledöntötte őket vékonyka lábukról a hatalmas széllöket.
-Ezt nektek, mocskok! -*nevetett Szauron, s kacagva vetette rá magát a fölre zuhant testekre. Az első áldozata mellett megtorpant, majd rávigyorgott, és kőkemény patáját annak arctalan képébe vágva egyszerűen összezúzta ellensége fejét. A következő két-három alakkal ugyanígy bánt el; koponyájuk hátborzongatóan recsegett Szauron súlyos, izmos lábai alatt, a fekete mén azonban csak kacagott, hangjával elnyomva a csontok ropogását.
Ám amíg az első bűzös, dermesztő kinézetű testekkel foglalkozott, addig a távolabbi alakok lassan, vontatottan feltápászkodtak, s a csődörhöz legközelebb álló rém felévágott késével. Szauron felszisszent, s izzó szemekkel kapott a vagdalkozó alak után. A penge felsértette másik oldalát a vállától egészen háta közepéig, de szerencsére nem jelentett többet egy karcolásnál.
Szauron dühösen letiporta támadóját, és szétzúzta a fejét. Azt azonban be kellett látnia, hogy nem intézheti el ilyen módon az összeset. Ahhoz túl sokan voltak... Más megoldás kell! |
Crollion elismerte: itt csak megosztva lehet esélyük......Különben ittpusztulnak......Az alagútban lassan odaértek a hatalmas dög mögé a vézna alakok....Be előrejönnek és visszaszorítják őket.....hiába jöttek....
- Mindenképp át kell jutni rajtuk! Én lefoglalom az óriást, Te söpörd el a késes lényeket! Mostantól ne álljunk le! Rohanjunk, ahogy bírunk! Nem véletlen védhetik így az alagutat!! Ott lesz a lényege mindennek! - üvöltötte, és kicsit emelkedve becsukta a szárnyait, és a pokolbéli hóhérra ugrott odalenn! |
-Nem foglak szánni Titeket. -*prüszkölte hideg, már-már fagyos hangon.* -Sem Téged, sem társaidat. Én nem érzek ilyesmit, nem is érezhetek... A Sötétségből születtem, és soha nem is éreztem. Így hát hiábavalóság ez a szócséplés, nem fogok bűnbánatot érezni irántatok. Bánod, hogy Eris megbízott Legendben? Hát bánd. Én nem bánom. Oly nagyon hírdetitek, hogy neki mindig mindenre jó oka van. Én - ellentétben Veled, ó, Farkas - sosem kérdőjeleztem meg a BoszorkányÚrnő hatalmának nagyságát. Jó oka volt rá, hogy bízzon, és nyílván tudta, mit csinál. És többek között ez a bizalom, ez a hit adott neki erőt ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell. Hogy levágja a Sötétség Nagyurát. Hogy aztán a csalódása az ő vesztét is elhozta? Te magad mondtad, mártítok vagyunk mindketten. Ugyanaz a sors jutott osztályrészül Nektek is, mint nekünk, tudom, mit éltek át, de ha mi túléltük, Ti is túl fogjátok.
*Horkantott, szemei összeszűkültek..*
-Hiába gúnyolódsz, Farkas, hidegen hagy. -*vont vállat.* -Az, hogy mit teszel, a Te dolgod, nem szólok bele. Békíts, ha jónak látod. Úrnőmnek talán még fontos is, mert tudom, hogy bántja a békétlenség. De az én számomra a bocsánatotok nem oszt, nem szoroz. Te mondtad; mi nem számítunk Nektek, Ti pedig nem számítotok nekem. Ezalól egyedül Cardassya képez kivételt... -*elharapta a mondatot, mert a hatalmas penge, ami megsebezte Crolliont, csak centiméterekre kerülte el jobboldali szárnyát.*
-Mi a...? -*hörögte, és kiperdült oldalra. A tőle balra álló Crollion ekkor már perzselte is kék lángjaival a rémséget, aki fájdalmában össze-összerándult, de nem nyüszített, nem szűkölt. Néma maradt.
Az a szag! Az a rettentő, förtelmes szag! Émelyítő, borzasztó! Szauronnak lassan a gyomra is felfordult. Crollionra sandított, hogy lássa, a farkas vajon érzi-e, hiszen ő mégiscsak valami kutyaféle, nyílván éles a szaglása. Az idős farkast azonban túlságosan lefoglalta hangtalan ellenfele.
Szauron felcsapta farkát és megperdült. Hideg, pupilla nélküli fehér szeme tágra nyílt a rémülettől, s egy pillanatra minden levegő kiszorult a tüdejéből. Arctalan, emberszerű lények imbolyogtak feléjük az alagút végén. Furcsa, dermesztően bűzős, magas alakok, akik egyre csak közeledtek feléjük, botladozó, tántorgó léptekkel. Első ránézésre esendőknek tűntek a gyakorlatlan szemek előtt, hisz oly nagy mértékben kilengtek oldalra bizonytalanul álló vékony lábaikon, mintha bármelyik percben feldőlhetnének. Nem is léptek szinte, csak vonszolták előre saját magukat.*
-Inferusok... -*suttogta rettegve Szauron.* -Ez a bűz, ez a holtszag... De nem, mégsem. Az inferusok holtak ugyan, de az arcuk... az arcuk megvan. Mik ezek?! -*nyögte, a mondat vége kiáltásba csapott át.
A hatalmas, kardos rémalak, aki nemrég még Crollion vállát metszette végig óriási pengéjével, most eltalálta Szauron oldalát. A vágás hosszú volt ugyan, és csúnyán vérzett is, de szerencsére nem volt mély. Szauron egy gyors félordulattal ágaskodva a bestia felé vágott, és az alagútban fémes csendülés hangzott fel, ahogy a hosszú penge és a csődör patája összecsapott. Halvány, sárga szikrák röppentek fel, ahogy a kemény szaru végigszántotta a kardot, aztán Szauron visszadobbant a földre.
Hörögve kiáltott Crollion felé.*
-Itt most te vagy a főnök, vén farkas, halljam, mihez kezdhetünk? Mik ezek az újabb rémségek? -*fújtatta, miközben tekintetét felváltva járatta ide-oda a feléjük tántorgó arctalan holtak és a robosztus, kardos bestia között.* -Ők kínozták Izabót?
*Már semmiféle félelem nem tükröződött az arcán, csupán az izgatottság, a kaland és az előrelátható pusztítás öröme, no meg az oldalán húzódó karcolás iránt érzett düh. Ajkán sötét mosoly húzódott, olyan, amilyet csak az képes felölteni, aki jól ismeri a gyilkolás izét, s várja, hogy ismét kóstolhassa.*
-Ha igen, úgy csak arra lennék kíváncsi, melyiket szeretnéd? A böhöm bestiát, vagy a pofátlan késelőket? -*somolygott sötéten.* |
Finoman kivillantotta fogsorát.
- Befejezted? Ha soká szereted magad ismételni, inkább maradj csendben. Én is így teszek. És habár megkértél, ha lehet ezt a szót használni, hogy ne vitatkozzam, egy dologra felhívom a figyelmed: senki sem hibáztatta a tündédet Eris pusztulásáért. Az, hogy úrnőm mit érzett független a tünde tetteitől vagy felelősségétől.
Vállatvont.
- Ó igen. Mondhatnánk, hogy Eris csak magának köszönhet mindent. És egyben mondhatnánk, hogy mindenki más felelős érte, és ő maga nem. A Birodalom nagy bajainak esetében ez mindig igaz volt. Eris számított a gazdádra. Az távolmaradt. Mindegy miért. Úgyhogy.....nos miért ne.... - halkult el elgondolkozón.
Aztán megvillant a szeme. Hidegen, keményen kezdett beszélni:
- Legyen, ahogy kívánod! Legend egy csöppet sem volt hibás egyetlen katasztrófáért sem, nem hibázott soha, és Eris csak gonoszságból és rosszindulatból tört össze elmaradása okán és tűnt el a Birodalomból! Nem érdekel a gazdád véleménye, vagy a tiéd, ahogy Téged sem a miénk, mondjuk ki hát őszintén! Az én gazdám reagált egy történésre, ami a Tiéddel összefüggött. Tény, hogy felelősnek véltük a tündét emiatt. Fordított helyzetben úgyis ugyanígy éreznél, ne tagadd. De elfogadom, hogy ki akarok vonni a nevelőd. Talán jó okkal teszed. Nektek is volt bajotok elég. Szóóóóval, a tündehölgy távolmaradt, Eris csalódott, átokba keveredett, és habár a tünde okozta a fájdalmat, de akaratán kívül, és most persze minden a mi hibánk....Rendben talán így van......De soha senki nem mondta, hogy a fénylényetek szórta volna az átkot! Vagy hogy akarta volna. Ám ő okozta, ha közvetve is. És tetszik vagy nem tetszik, a történéseknek már nem lehet gátat vetni, és végképp nem lehet visszacsinálni! Az erisziek nagy többségének most ugyanúgy küzdeni kell a létért, mint régen nektek. Ne verd a melled itt nekem. Mártírok vagytok? Mi is. Semmi különbség nincs. A fő feladat az lesz, miután elköszöntünk, dícső mén, hogy a legtöbb lénytársam rávehessem arra, hogy a Ti gazdátoknak megbocsásson, mert (akár kell ez a megbocsátás, akár nem) ezt kell tennünk, hogy megmeneküljünk.
- Úgyhogy akár veheted úgyis, hogy nem számítotok. A véleményetek és érzéseitek sem. Ahogy nektek sem a mieink. És neked feltűnhetett volna, hogy soha senki nem kérte számon a szilnori lények kimaradását a csatából.....Sajnálom, hogy gazdám bízott a Tiédben..... - fejezte be szárazon, aztán vicsorogva szökkent egyet az előttük lévő sötétség felé....
A hatalmas dobbanás egyetlen másodperccel előzte meg a lecsapó pengét! Crollion oldalra siklott, így csak véres karcolás maradt a vállán, de nem esett súlyos baja, aztán egy pillanat alatt a levegőbe dobta magát, és kék lángözönt zúdított arra a helyre, ahol nemrég még ő maga állt. Kardját szorítva ott állt az a hatalmas rémalak, aki elől épphogy elmenekülhettek! Fájdalmasan rángatózott a tűztől, de nem adott ki hangot! Crollion maga is megdöbbent, és eloltotta lángjait, de utóbb rájött micsoda ostobaságot csinált. A maszkos szörnyeteg hatalmas lendítéssel felemelte a rémületes fegyvert, és a farkas felé lódította, de az égnek hála itt volt elég hely kimanőverezni előle. Az idős farkas ide-oda csapongott, és eszeveszetten járatta az agyát, hogy mit tehetne a lény ellen....mert épp mögötte ott sötétlett az egyetlen tovább vezető út....A lángok fényében látszott, hogy egy felfelé táguló kürtőben rekedtek, ahonnan csak előre vagy hátra vezet az út. Crollion pedig nem fog meghátrálni!!
Kerülgette a lényt, aki egyre dühösebben vágott utána, de az nem tágított a réstől.....Aztán a tollas farkas szemei elkerekedtek egy nagyobb összecsapás után, ahogy belátott az alagútba....Alakok közeledtek.....Bizarr, kétlábon járó emberforma lények........De nem volt arcuk! Mintha saját bőrükből varrt zsák lett volna a fejükön, és bizonytalanul, tántorogva közeledtek abnormálisan vékony lábaikon......kezükben majd félméteres késekkel!!!!
'Mi a pokol?!' |
*Lábát szilajul megvetette a talajon, felprüszkölt és nem mozdult. Daccal nézett Corollin alakjára. Arcán már-már sértett komorság tükröződött.*
-Semmit sem tudsz! -*horkantotta és irdatlan patájával keményen dobbantott egyet. Farka ostorként suhogott mögötte, tüzesen szikrázó szemei haragosan villogtak.* -Ki vagy Te, kik vagytok Ti mindnyájan, hogy mások fölött ítélkezzetek a BoszorkányÚrnő bukása miatt?!
*Hangja dühödt volt, és fehéren ragyogó szemei acélos keménységgel fúródtak az eriszi lény tekintetébe.*
-Ostoba, botor dolog volt a gazdád részéről Niphredillie Úrnőbe fektetni minden reményt. Arra számítani, hogy eljön, hogy ott lesz, hogy segít majd.... A Tünde lelke akkora már a Peremre taszíttatott! -*Szauron fújtatott és keményen a kéklángú farkas aranyló szemeibe nézett.*
-Ó, nemes eriszi, hát nem töprengtél el rajta, miért nem vett részt a csatában egyetlen szilnori sem? Nem a gyávaság tartott vissza minket, csak hogy tudd, drága bölcs. Úrnőnk elvesztésekor mi magunk is összeroppantunk. Akárcsak Ti most. De amíg Eris emberi lélekkel bír, a Tündének fénye bennünk is él, átjár, összeköt, s ha ő szenved, azt érezzük mi is. Ha úgy tetszik, nos, a lelkünk egy része kizuhant vele együtt a Peremre. Azok, akiket elvesztése nem taszított a teljes öntudatlanság állapotába, s nem vesztették el eszméletüket hosszú-hosszú órákra, azok olyannyira letaglózottá, gyengévé és nyomorulttá váltak, a kétségbeesés annyira szorongatta szívünket, s gyengítette elménket, testünket egyaránt, mintha csak élettelen szellemek lennének itt, régi énük halvány, evilág másolatai. Csatában nem vették volna hasznunkat. Már ha egyáltalán össze bírtuk volna szedni annyi erőnket, hogy félholt-félélő állapotunkban a csatatérig elbotorkáljunk. Ne mondd hát, hogy Erised lelke a mi Úrnőnk távolmaradása miatt senyved valahol, a szabadulást várva! A felelősség nem az övé, ne terheld hát a mi szívünket vele! Könnyű bűnbakot keresni. A kérdés most csak az, hogy érdemes-e. Niphredillie Úrnő már nem volt ezen a világon, mikor Eris megküzdött a Sötétség Nagyurával.
*Megrázta fejét, és halkan fújtatott. Dühe jócskán csillapult.*
-Tudatlanságodban elhamarkodottan szóltál róla az imént. Ha azt mondod, Úrnőm önhibájából maradt távol, talán még ez áll a legközelebb az igazsághoz. De azt nem tűröm - még Tőled sem, bölcs Crollion - sem most, sem máskor, hogy erejének kicsinységét firtasd. Nem ismered őt. Látatlanban ne ítélkezz. Hatalmasabb ő, semhogy megérthetnéd lénye mélyét, lényegét. Még én sem értem. Nem tűröm hát, hogy ilyen hangon beszélj az Úrnőmről. A jelenlétemben nem. És most menjünk.
*Végre ő is elindult a farkas után, fejét nemesen leszegve, s még hozzátette.*
-Te csak egyetlen szemszögből látod az eseményeket, csak egyetlen nézetet ismersz - azt, amelyik Úrnőd nézete is. Bölcsebb lenne, ha máshonnan is meglátnád a dolgok mélyét. Nem csak egy verzió létezik. Elhamarkodottan ne ítélj! -*nézett a farkasra sötét-komoly tekintettel.*-Vagy mit bánom én, ítélkezz csak, ahogy tetszik! Hidd, hogy Eris bukása a mi hibánk. Hidd azt bátran! De nagyon kérlek, mindezt csöndben tett, mélyen magadban, s az utunk során ne hergelj engem ezzel. Talán én is csak a magam igazságát vagyok hajlandó meglátni, csak a magam szemszögéből ismerem a történteket, talán csak ezt az egy véleményt vagyok hajlandó elfogadni, s akkor aztán végképp nem jutnánk dűlőre. Segítek Neked, mert az ügyed nekem is fontos, több szempontból is. Nem lenne túl gyümölcsöző a küldetésünk, ha lépten-nyomon emiatt kellene marakodni. Tudom, te talán szó nélkül hagynád, de én nem. Heves vagyok. Ez is számos hibám egyike. Én feltétel nélkül hiszek abban, hogy Úrnőm ártatlan volt és a gazdád bukása nem az ő vétke. S ha kell, kész vagyok kiállni az igazamért, akár ellenedben is. |
Crollion lángjai végigégették a falakat, amik közt szállt. Nem futás volt ez, szárnyai sem látszottak a különös kék tűztől, amivé átlényegült. Egyszerűen zúdult. Mint egy lángfolyam. A falak izzottak mögötte, itt-ott fehéren, máshol vörös erezetet kapott a fekete világ, attól függően, hogy mit és mennyire bányásztak itt hajdanán a rémuralom korán a rabok.....
Crollion érezte az itt elveszettek bánatát és dühét. Fogcsikorgatva remélte, hogy a lelkek érzik: ők nem a kínzóik utódai. Ó, nem! Hanem az utódok legutolsóinak elpusztítói! Ha ez a gondolat áthatotta, vad tettvágy robbant minden kicsiny részébe, és fel-felvonyított, amitől még élesebb lett ködös fénye és a körülöttük lévő sötét kontrasztja.
'Lobogj lélek! Lobogj! Amíg csak kell, az utolsó kis szikralobbanásig!!!'
Néha a szűk járat kétoldalt eltűnt, ami járatok leágazására utalt, ilyenkor még több erőt sugárzott ki, egy ízben valami leírhatatlan borzalmat törölve el, ami két pillanatig kitartó létezése alatt még rémületet és gyűlöletet oltott Crollionba, de a lánglény gyorsan továbbsuhant, nem engedve át magát a búcsúvágásnak......Száguldása hamar kisöpörte belőle a majdnem-kételyt. Megvadult, de élvezte, és szilajul engedte hatalmát tombolni! Hatalmas volt és tapasztalt, és ezúttal feltüzelt is, olyannyira, hogy mágiája ki-kilobbant a valójából!!
Hirtelen fékeznie kellett!
Egy hatalmas terembe ért! A messzeségben szemben továbbfolytatódott az alagút, de Crollionhoz ez elig jutott el. Itt...a Félelmek országának mélyén....ahol egy hatalmas gonosz magához láncolt számtalan legyilkolt lelket, akik örökké kísérteni fogják az idetévedőket, elmét-lelket szorongatva....ahol megkínozták az erisziek Fekezte Hölgyét.......ahol sosem ragyog már fény többé......egy gigantikus terembe értek, ahol a falak, a kupolás menyezet és maga a padló is gyöngyházszín fényben derengett, és olyan békét éreztek valami különös bánattal vegyülve, hogy minden szörnyűség csak rossz álom tovatűnő foszlányának tetszett.....Crollion ámulva állt, teljesen visszanyerve farkas alakját, és eltüntetve lángjai javát. Itt úgysem volt értelme égni. Minden fénye eltörpült és jelentőségét vesztette ennyi Fénytől!
Crollion Szauronhoz akart fordulni, megkérdezni nem csak hallucinál-e, vagy ha meghalt, akkor ez-e a menny. De még azelőtt, hogy kimondhatta volna, minden elmét betöltőn egy csodás zenékkel teli hang csendült:
'Béke Veletek! Nem kell félnetek. Itt valóban a Fény otthonára találtok a Félelem Országában. Ha létezik ilyesmi.....'
'Hogy lehetséges ez?' válaszolt Crollion, és az ő hangja is felzendült a levegőben, de az előzőhöz mérten csak szánalmas rekedtségnek tűnt......
'A történetem hosszú.....De kérlek benneteket, hallgassátok meg! Ne feledjetek el.....'
Crolliont teljesen elbűvölte a hely....Gondolkodás és kételkedés nélkül leült. A hangban sóhaj hallatszott, majd fényes, ezüstös-aranyos csíkok jelentek meg a teremben körülöttük, lustán úszva a falak közt.
'Ennyi maradt belőlem....Ennyi vagyok ma már csupán....A Félelem Urát nem hatották meg követeim....A fénylények, akik először jöttek ide szembeszállni vele rémuralma idején az ártatlanokért, akiket kínzott.....Azokból a küldöttekből lettek az első lelkek, akiket idezárt az elpusztítások után....' a hangban zokogás hangzott fel, szívettépőn, de nem hosszan 'Az én hibám volt! Ezzel mindörökre együtt kell már léteznem....Hiszen ezt nem nevezhetjük életnek......Az uralkodó a követeim okozta félelmétől hajtva hozta létre a Viharfalat.....De mielőtt ez az ország leszakadt volna úgy igazából, a gonosz varázsok miatt, én idejöttem.....Ostoba voltam, de a lényeim veszte úgy megrázott, hogy nem tudtam mit teszek! Idejöttem, előbb harcolva, majd követelőzve és fenyegetőzve, ó milyen bolond is voltam!!! De legvégül a könyörgésem sem hatotta meg.....Folyamatosan erőt csalt ki belőlem....Hazudozott, és mikor indulni akartam, habár nem is tudtam hová, már megmérgezte kétellyel a lelkem, hogyha valamit megteszek neki, talán elereszti a lényeim.....És én igent mondtam!!!' a hang újra elvesztette önuralmát, ezúttal a csíkok is homályosabbak lettek tőle.
'Nevelő voltál?' kérdezte borzadállyal telve Crollion.
A hang szelíden felelt:
'Nem...Habár én nem voltam máguslény, és a lényeim hozzám tartoztak.....'
'Mi voltál hát?' kérdezte, félve a választ....
'Angyal voltam.........A bűnöm pedig annyi volt, hogy lepaktáltam az uralkodóval, habár nem is tudtam mire. A lényeimet akartam menteni......De a paktumról csak utóbb tudtam meg, hogy a mennyeket kellett volna elárulnom, hogy mentsem a szeretteim.....Letaszítottak onnan, amikor vissza akartam jutni.....Nem is tehettem semmit....És addigra már olyan gyenge voltam, hogy az adott szavam ereje ide húzott vissza evilágba!!! Az uralkodó csak nevetett és nevetett rajtam....Elvette az erőm, a formám...és végül idezárt, hogy ne legyek útjában, hogy elnyomjon mindent, ami én voltam, hogy elrejtsen, ha valaki keresne, és persze, hogy érezzem mindörökké a kínokat a munkásaiból....Nem tudom ez mikor történt.....Ebben a cellában csak én vagyok és a rámboruló gondolatok....Nem tudok innen kiszabadulni! Megkötött az az átkozott!'
Crollion úgy érezte nagyon nehéz a szíve. Azt akarta mondani "sajnálom", de nem bírta. És nem érezte helyénvalónak. Eristől hallott a bukott angyalokról. Hiszen gazdája is hasonló utakat járt be, tán ezt a típust értette a legjobban! Most, összeszoruló torokkal kezdte csak felfogni a gazdája szavaiból csengő őszinte szomorúságot, mikor ezek az angyalok kerültek szóba egy-egy beszélgetésben.
'Kik vagytok ti?' kérdezte a hang csendes fájdalommal.
Crollion lassan beszélni kezdett:
'Sötét lényekre vadászunk, akik a bánya mélyére menekültek a büntetésük elől. Egy társam elfogták és megkínozták. A felelősök még élnek.....Őket keressük. Én Crollion vagyok, ez a pegazus Szauron. Talán.....tudsz segíteni? Azt remélem megmenthetem a gazdámat a pusztulástól, ha a büntetést elnyerik azok, akiknek el kell, és a társaim közt helyreáll a harmónia!'
'Tudok és nem tudok....Nem véletlen, hogy csak most és Ti botlottatok belém.....Az uralkodó mágiájával egy ideje történt valami....Így lett elérhető a börtönöm. Talán mert valamit, csak nem tudjátok mit, nagyon kerestek......és engem talált meg a szívetek.....Mert a labirintus szobái mozognak. A sziklában....És régebben egy-egy szobát például csak az uralkodó találhatott meg....Ezt a termet is. Most a rendszer, ha volt egyáltalán, megbomlott. Így nem kizárt, hogy sosem találjátok meg, amit kerestek.....De az is lehet, hogy ha itthagytok, máris megtaláljátok...'
'Ezek nem túl jó hírek....' mormolta csendesen a farkas, lehajtva fejét.
'Azt hiszem nem.....De ne add fel a reményt! Én sem teszem! Meglehet, hogyha a mágia változik, amit mindenki öröknek hitt, a lényeim kiszabadulnak!'
A farkas el kellett mosolyodjon ezen. Annyira tiszta volt....és igaz!
'Bárcsak minden remény ilyen erős lehetne!'
'A te gazdád is megszabadulhat a bajból...Ha hűek a lényei...'
'Nemcsak ez a baj....' mormogta szégyenkezve és kicsit dühösen.
'Hanem? Nem kell félned, a titkodat bizton állíthatom, megőrzöm!'
Crollion Szauronra pillantott. De tudta, hogy az angyal egy öröklétet töltött itt, és nem kizárt, hogy annyi vár még rá. Miért ne beszélhetne? Sokkal rosszabb helyzetbe már nem kerülhetnek az erisziek.......Ki tudja?
'A világunkba hatalmas zavar köszöntött be. A lények lelkék alapszik minden, így hát abból fakad a bajunk...Odalett a harmónia....Mert....az én Úrhölgyem szíve összetört és kiszakadt ezen világból. Levágta a Sötét Nagyurat, aki miránk tört....De elveszett az ereje, például ahhoz is, hogy visszatérjen közénk......' Szauronra függesztette a pillantását 'Féltett egy másik Úrnőt a Sötétségtől.....és mikor eljött a vész, nagy bizalmat helyezett abba az Úrnőbe.....De az, tán önhibáján kívül, tán hatalma kicsisége miatt, tán figyelmetlenségből, tán mert nem hitte, hogy vannak, akik hívek hozzá, távol maradt, mikor nagy, tán a legnagyobb, szükség lett volna rá....A gazdámra, akit a csalódás meggyötört, átok szabadult a Sötétségtől és elvesztette testét is.....És ahogy a fájdalom és bánat innen-onnan beszabadult miközénk, a lényei közé is, lassan minden erőnk odalett, és persze ezzel az övé is......Egyre több átok szakadt ránk.,....Most próbáljuk visszahozni az életbe a nevelőnket, és megtörni őket. De az átkok függnek egymástól. Ha egyet felszabadítunk, a többi újra életrehívja......Talán nincs kiút. Oly későn tért magához a Birodalom a háborúk után! Ez a...távolmaradt Úrnő is bajba került a Sötétség miatt. Az én gazdám eltűnése és lényei megzavarodása csak mostanság lett fontossá azok számára, akik segíthetnek....'
'Azt hiszem a megoldást hiába keresed a bánya mélyén....' jegyezte meg csendesen a hang...
'Hogy érted ezt?'
'A gazdád ember, nemde? Azok a legesendőbbek, ha fájdalomról van szó, és az ő kapcsolatuk a legbonyolultabb a fizikai megjelenésükkel....Nagyon kötődnek bizonyos dolgokhoz, és habár sokmindent véghez tudnak vinni, éppolyan sokmindenben gyengék......Figyeltem őket eleget odafentről......Ha pedig Ti úgy függtök tőle, akkor azt hiszem elsősorban a fájdalom okára kell rájönnötök, és azt megszüntetni, nem átkokat pusztítani.....Az az ok a cserbenhagyás érzése lehetett....Ó, szegény emberek! Olyan fiatal faj....Ha nem fogják a kezüket, kétségbeesnek és sok szörnyűséget képesek tenni miatta....'
'Az én gazdám nem ilyen!!' hördült fel, minden fényt megremegtetve.
'Biztos vagy benne?' kérdezett szelíden a hang 'Az ember ember marad....És hiába mész le a mélybe, ha az, ami az átkok megtörését lehetetlenné teszi, voltaképp a lelkedben rejtőzik....meg az övében....Dehát a kettő egy, nem?....Az önmagadra szórt átok a legszörnyűbb, és minden más átkot örökerejűvé képes alakítani.....Tán én is hibás vagyok hosszú rabságomban......'
'Ugyanmár! Az én nevelőm ugyan miért szórna átkot magára??'
'Fájdalmában......És mert nem képes megbocsátani.....'
'Ostobaság! '
'Mégsem vagytok szabadok, és ő ki tudja hol szenved....De keresitek a megoldást....Tehát elegetek van a fájdalomból......Talán, ha a lelketek még egy, ez mutat valamire......A valódi megoldást keresed.....'
Crollion már nyitotta volna a száját, hogy megeresszen egy röhögést, és egy újabb "Az én gazdám nem ilyen" lényegű mondatot. De az utolsó pillanatban valami megvillant a szemében, és megállt. Szeme gyanakvón összeszűkült, és elgondolkozva lassan Szauron felé fordult. Úgy kezdte nézni a pegazust, mintha egy életre meg akarná jegyezni a külsejét, és valami fontosat akarna kérdezni. De valójában nem is látta.
Lassan leperegtek benne az események, amiket a többiek elméjében látott, amiket maga is megélt, amikről csak hallott, és maga Eris is, egyre inkább homályosan, de megjelent a fejében egy kicsit. Lehajtotta a fejét, miközben szőre finoman felborzolódott.
'Angyal.....Már tudom miért féltek Benneteket a Pokolban.....' morogta olyan halkan, hogy csak sóhajnak tetszett volna, ha nem a furcsa gondolati kommunikáció világában ülnek.
A hang nem felelt, de egy pillanatra minden csík felfénylett, ragyogón, őserejűn, és egy kisebb darab körbefonta a kék bundát......
'Mégis mit kellene tennem?' kérdezte Crollion olyan hangon, ahogy egy tanácstalan, rémült kölyök faggathatja mesterét, hogyan meneküljön a csapdából.
'Szerintem tudod.....Fejezd be a küldetést, amit vállaltál....Azután gondoskodj róla, hogy mindenki tisztázza magában a düh és fájdalom egyetlen orvosságát......Ami az egyetlen menekülési út kapuja a nevelőtöknek......'
Crollion a fénycsíkokra emelte tekintetét......aztán felpattant, és a továbbvezető alagút felé ügetett.
- Gyere, Szauron! - vakkantotta üres hangon.
De az ajtónyílásban megállt, és nem azért, hogy előreszimatoljon. Visszanézett a szótlan hangra, az oszlóban lévő csíkokra.
- Visszajövök. Egész biztos visszajövök - fogadkozott suttogva, szentimentális kölykök lobogó elszántságával.
'Hol tanulhatná meg jobban egy jéggé dermedt szív a megbocsátást? A Félelmek Országának mélyén, az elátkozott bánya labirintusában, egy hol létező, hol nem létező, Fénnyel teli teremben, egy bukott angyaltól......' gondolta horkantva.
'Hol máshol?' felelte szelíd derűvel a halkuló hang.
Crollion szeme megvillant, arcára egy majdnem-mosoly költözött fel, és miközben lángjai újra fellobbantak, bevetette magát a hatalmas éjszakába. |
*Szauron vicsorgott. Nehezen tűrte, ha utasítgatták. Soha senkitől nem viselte el, hogy megszabja neki, mikor, hol és mit tegyen, ám most ráharapott a nyelvére és magába fojtotta ellenkezését. Be kellett látnia: sajnos jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy efféle dolgokon rágódjon. Az öregnek igaza van, és itt, ebben a percben sokkal komolyabb és nagyobb dolgok forognak kockán, mint az ő jóhírneve.
Így, bár nem állhatta a parancsokat, most fejrándításszerűen bólintott, morgott valamit válaszul, és elnyújtott, ütemes ügetésben követte Crolliont a mélybe.
-Az, hogy valóban a Sötétség Fia vagyok-e, hamarosan elválik... -*nyerítette, s harcra felbőszülten fújtatott egyet.* -Ha túléljük, ezt magad is eldöntheted. Ha nem... nos, úgy mindkettőnknek késő lesz azon rágódni, hogy mi lett volna, ha nem csak egy szájtépő ficsúr vagyok. -*zengte, miközben fehér, pupilla nélküli szeme egyre erőteljesebben fénylett, s bár a barlang belsejében jártak, mögöttük mégis felcikázott egy kósza villám......... |
*Arca pillanatok alatt megmerevedett és az eddigi nyugodtságot a szomorúság és a pótolhatatlan elvesztésének veszélye árnyékolta be. Nyugtalanságában a ruhájába markolt.
Tekintetével hosszan követte Rodust, akit szabad szemmel már a levegőbe emelkedése után sem látott volna.*
- Amit tudok, visszaadok Neki és Nektek. - *válaszolt a kérdésre halkan, továbbra is a távolt figyelve.
Ki tudja, mennyi ideig állt így?... Mikor fejét elfordította, pillanat alatt felvette páva-alakját, a magasba emelkedett és a Viharfalat megcélozva távozott.* |
 Rodus újra meghajolt.
Mielőtt azonban a mozdulatot kihasználva a magasba rúgta volna magát, egy pillanatra a Birodalom Úrnőjének szemeibe fúrta sajátját.
- A gazdám a Birodalomért áldozta fel magát. Azért veszített el mindent...Ugye nem volt hiábavaló az áldozata? - kérdezte, és a következő pillanatban tovatűnt a komor égen, mint egy rémálomból szökött árny. |
*Lágyan megsimította Rodus feketén csillogó sörényét.*
- Köszönöm a lehetőséget, de nem volna helyénvaló.
*Felpillantott a magasba és aprót sóhajtott.*
- Szeretném, ha Te minnél gyorsabban és zavartalanul haladhatnál. - *fordult vissza a ménhez pillantásával.* - A következményeket illetően nem kell aggódnod. - *fűzte még hozzá gyorsan.
Egy lépéssel eltávolodott a pegazustól.*
- Ha szükséged, szükségetek lenne valamikor valamire - *kezdte és kihúzott egy hajszálat a többi közül* -, csak gondolj Rám és jövök, ahogy tudok. - *mondta még végezetül és Rodus tollai közé csúsztatta az időközben (hajszínével megegyező színű) lánccá változó hajszálat.* |
- Nem mondanám - lihegte nehézkesen.
- Nem, valójában semmi, de semmi nincs rendben.
Kilógott a nyelve.
- Mocskos egy út vár ránk....Minden régi borzalom felébredt itt. Az a lény az itteni sötétség csatlósa. Szolga, de a nyomorultabbaknak ura.....Hatalmas ereje van. Nem vagyunk elegek ellene, habár nagyon félni sem kell.....Megölhet.....De ez szinte bármiről elmondható itt.
Vállatvont.
- Más létezésbeli lények jöttek vissza ide. Valaki nagyon rohadt dolgokat művel itt....
Villódzottak a szemei,
- Ezek a lények nem ide tartoznak. Az, aki megtámadott minket, és a többi, aki itt lehet. Valaki áthozta őket ide. Céllal, ami nem az eredeti céljuk. Nagy veszélyben vagyunk!
- Nem várhatunk tovább.....Egyre nagyobb sötét borulna csak ránk.....Le kell menni a bánya mélyére....
Szimatolni kezdett. Szemei a fekete ménre villantak.
- Remélem valóban a Sötétség Fia vagy, Mert most a legmélyére megyünk mindannak, ami csak Sötétnek mondható a világon!
- Én megyek előre. Te lemaradsz. Ha valaki rámtámad, próbálj fedezni. Tartsd a tempót! Ha elszakadnánk, tovább kell menned! A legmélyére. És bármit találsz ott......öld meg. Én is így tennék!
Nem várta meg a választ. Túlvilági hangon felvonyított, teste kék és sárga lángok lobogásává torzult, és harsogva, zúgón beleáradt a mélybe vezető járatba |
Bólintott.
- Akkor ideje indulnom. Habár ezt másnak nem engedném, talán.....
Oldalt fordult, szárnyát leengedve.
- Kegyeskedj csatlakozni hozzám, kérlek! Gyorsabban haladok, mint más lények. Ha jól sejtem, Úrnő, azért léptél a világba, mert szükség van Rád. Elvihetlek egy darabon valahová, ahová gondolod, ahol még segítségre szorulnak.....
Szemgödre fekete volt, így nem mutatta érdeklődését a válasz iránt. |
Ő is lihegett, lábai remegtek, és az, amelyikbe belemartak a farkasfogak, még tompán sajgott is.*
-Mi a... mi a kénköves pokol volt ez... ez az izé? -*lihegte és ingerülten fújtatott.* -Ocsmány egy jószág, annyi szent...
*Lepillantott a mellette szuszogó farkasra. Az öreg nem festett valami jól.*
-Hé -*bökte meg Szauron az orrával.* -Minden rendben? |
- Természetesen tudom, miért kerültél a néhány perccel korábbi helyzetbe. A döntést már meghoztam. - *válaszolta csöndesen.
~Most már "csak" meg kell értenem és meg kell oldanom~* |
Üres szemgödreiben (amióta világ a világ, most először és tán utoljára) felparázslott valami, ahogy eltöltötte az élet.
Mélyen fejet hajtott az előtte állónak.
- Megértem a kérést, Úrnő. Teljesítem. De tudod, hogy ezzel nemcsak rám vagy Magadra, de sokakra a végzetet hozhatjuk el?.......Nagy szabályok kötnek, Birodalmadon túlnövők. Azért vállaltam a hideg sziklát sorsomul, hogy segítsek, amit tudok......Ez volt a büntetés, csak néhány szóért.....Mi lehet a vége nagyobb tettekért.....? |
*Nesztelenül suhant a sötét égbolton.
Nehéz uta volt... A Viharfalon nem volt egyszerű az átkelés, a néhány lény, akivel meg összefutott cseppet sem könnyítették meg és gyorsították fel útját.
Birodalmában nem volt minden rendben, ezt tudta jól. Sok minden... Eddig nem tudott az itt élők és bajba jutottak segítségére sietni. Lényei ahol tudtak, segítettek, most azonban ez is kevésnek, nagyon kevésnek tűnt. Az idő egyre csak haladt, de a problémák legjava még hátra volt.
Nem véletlen haladt most a Félelmek Országának óriásvárosa felé. Keresett valakit... akinek a tudása mások nagy segítségére lenne és akiknek igenis szükségük van rá.
Lassított tempóján, kikerült néhány égbetörő tornyot és egy éles kanyarral elkezdett lefelé ereszkedni. Kikerült jónéhány sötét szobrot, mire megtalálta akit keres. Körberepülte a mozdulatlan, fekete pegazust, majd leszállt elé.
Egy pillantással késöbb már nem csak a lény térdéig ért. Szomorú pillantása végighaladt az átok súlytotta pegazuson.
Kezeit felemelte és gyengéden megfogta a pegazus állát. Jobb kezével végigsimított Rodus rideg üstökétől az orráig, majd egészen közel hajolt a pegazus arcához.*
- A hatalommal - mely megadatott nekem - most élni kívánok. - *mondta tisztán érthetően, türelmesen és kedvesen*. - Rodus nem tett semmi olyat, amivel erre kárhoztatott volna, - *pillantásával Rodus tompa szemeibe nézett* -, így az Átkot megtöröm, védelmemet ajánlom és a tetteiért a következményeket magamra vállalom. - *fejezte be ugyanolyan érthetően, mint kezdte.
Kezeivel elengedte a fekete pegazust és hátrébb lépett. Az orrától, ahol utoljára ért hozzá Rodushoz, a tompa szürkeség elkezdett oldódni. Lassan felkúszott a füleiig, majd végig a nyakán, a hátán és végül a farka végén eltűnt.
Szótlanul megvárta, amíg az átok teljességgel megtörik. Tudta jól, pillanatra pontosan, mikor ér véget, hiszen érezte. Hagyott egy kis időt, hogy Rodus megérthesse a helyzetet, de nem vesztegethették az amúgy is kevés idejüket.*
- Bölcs Rodus, mindenbizonnyal nem ért váratlanul megjelenésem. - *kezdte ismét kedvesen, lágy hangján.* - A segítségedre van szükségem, szükségünk. Niphredille Úrnőt sikeresen visszahozták, az időnk tehát rohamosan fogy. A nemes Izabónak és Hektornak a segítségeidre lenne szüksége. Kifutnak az időből...
- A választ a "Miként?"-re Rád bízom. Személyesen vagy küldöttel, üzenve vagy ihlettel... Ahogy jónak látod. A lényeg csak egy: miharabb. |
 *Követte a fekete pegazust.*
|
- Rendben, menjünk - mondta, és hajmeresztő suhanással indult meg kifelé a nyomorult vidékről..... |
- Természetesen - *válaszolta gyorsan, majd kis szünet után hozzátette.* - Csak kérlek, vezess. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
ette hogy lehet ez a monstrum ilyen gyors!!! Cikázott, tekergett akár a kígyók, néha a falról pattant vissza, a tér ismeretlen régióit fedezve fel a harcban, közben igyekezett harapni és égetni, de az óriás csak vagdosott felé fáradhatatlanul! Legalább ugyanannyiszor akadt ne a falba a kard, mint a farkas szárnyai.....
*Bólintott, jelezve, hogy megértette a feladatot. A késes alakok felé fordult, és arcán ismét szétterült az ördögi vigyor.*
Rodus újra meghajolt.
*Követte a fekete pegazust.*