 Nyugodtan lépkedett a szép éjszakában.
Nem tudta mi vonzotta ide, nem tudta miért nem megy innét messzire, hisz nem vágyott a múltba nézni, és éhes sem volt - márpedig a falu mást nem kínálhatott.
Mégis, nyugodt dobbanásai lassan kivezették a fák közül, egyre keményebb talajra.
'Út lehetett itt hajdanán...'
Lépkedett tovább a kemény szakaszon, és elmerült a gondolataiban a közelmúltról, saját múltjáról és a világokról.
Aztán olyan hang ütötte meg a fülét, hogy egész éne megfagyott belé, és lába bénultan fékezett.
'Ez a hang!' gondolta.
Hosszú ideig állt ott, aztán valami mégis előrefelé indította.
De mostmár nesztelenül haladt, és minden érzéke pattanásig feszülve figyelt előre.
Aztán elért oda, ahonnan már beláthatta a hajdani falu elejét.
Az az......ahonnan be kellett volna látnia a romokat, és a növéyneket, amik lassan átvették az uralmat felettük.
De nem ezt látta. Messze nem!
Leonardo a torkában dobogó szívvel lépkedett tovább.
'Nem! Nem! Nem! Nem lehet!'
De a valóság nem tűnt el.
Félig elkészült házak, kunyhók, sátrak, magas póznára felszúrt lámpások.....és csendes alakok, akik ide-oda mozogtak....
'EMBEREK!' üvöltötte az elméjében egy rémítő hang.
Már csak a lendület vitte előre.
Emlékezett a hallottakra! Az emberek különböző időkben, különböző okok miatt eltűntek a faluból, amiből magából is rom lett! Ellenségek lettek, akiket elűztek a Sötét Nagyúrral együtt, akinek rabszolgái lettek! Mit keresnek most mégis itt?!
A legszélső sátornál megállt.
Éppen felé nyílt a lapja.
Éppen belátott.
Vastag köpenyben két alak állt egymással szemben. Valószínűleg a falu őrszeméé lehetett a sátor a berendezésből ítélve, de egyik alak sem törődött az aig pár lépésre álló hatalmas lénnyel, akire még a lámpás fénye is rávetült.
A két alak egymás arcában, szemében merült el. Nem szóltak, csak álltak, és nézték egymás arcát.
Leonardo ismerte ezt a nézést.....
Mint egy karikás ostor csattanása, úgy robbant a pegunira egy kiáltás:
- LÉNY! LÉNY A HATÁRON!
Leonardo rémülten felágaskodott, és hátrálni kezdett.
A két alak ekkor már kifelé rohant, rémült arccal, egyenesen a fekete lény felé, és hatalmas csapat közeledett a nem is olyan távoli többi épületből.
Leonardo felkészült a felszállásra és a harcra....
Mikor hirtelen odaért elé az első két alak, és hasravetették magukat előtte!
Leonardo döbbenten nézte őket, aztán gyorsan a többi alakra kapta tekintetét, akik szintén görnyedten meghajolva közeledtek, magasba emelve kezüket.
Végül kivált közülük egy szálas, egyenes alak, és bár vastag ruha fedte, Leonardo hamar felismerte. "férfi".
Az alak meghajolva közeledett, de így is látszott rajta valami méltóság és nemesség. Odaállt a két hason fekvő alak mellé, és a peguni fülét halk szóváltás hangjai ütötték meg:
- Bocsáss meg!
- Ostobák! Ezen múlik az életünk!
- Annyira...
- Elég! Ha ez a bajotok, szólhattatok volna! Tűnjetek el!
A két alak el csúszott-mászott, így Leonardo alaposan szemügyre vehette az elébe állót.
Épp fontolgatta, hogy lesunyja-e szarvát, mikor zengő hangon beszélni kezdett hozzá az ember.
- Kérlek nézd el nekünk a fogadtatásod! Jobbat terveztünk, dehát....nincs kész a falu, és az őrszemünk sem látta el a feladatát! Engedd meg, hogy szóljak Hozzád, nemes lény!
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
- Tudunk a múltról. Tudunk a Sötétségről.....Tudjuk mit tettek elődeink......De most mégis ezt kell mondanom: itt szeretnénk élni, és soha, de soha nem fogunk tenni ellenetek, ezen világ ellen! Esküszünk mind!
A háttérben heves bólogatás támadt, és a falu vezetője, szószólója folytatta:
- Azt kell kérnem Tőled, hogy vidd hírül: mi nem vagyunk azonosak azokkal, akik elcsábultak! Mi nem akarunk harcot! Békében szeretnénk élni! Felépítjük a falut, és nem fogunk ártani! Volt néhány ember, aki elmenekült, ők hozták ezen vidék hírét! A veszélyét is.....Mi hazátlanok voltunk, és ide akartunk jönni már akkor, vállalva a veszélyt, hogy méltónak mutatkozzunk új otthonunkra, de nem engedtek ide minket az elmenekültek...Csak most értünk ide....Hogy élhessünk...Most pedig bocsánatot kérek minden eddigi sérelemért, és békét szeretnék kötni!
Leonardo hosszan hallgatott, majd megszólalt, mikor látta, hogy őrá várnak:
- Rendben! Beszélgessünk! De a szemetekbe akarok nézni!
Döbbent moraj futott végig az embereken, Leonardo meg elmosolyodott. Akármilyen fejlettek is, erre nem készültek fel! Csupán állatnak látták, vagy alig többnek! Az erős mén elmerengett, hogy ezt tekintve mennyire lehetett komoly a békeajánlat.
Aztán az alakok felegyenesedtek, és most Leonardón volt az elképedés sora: egyikük sem volt közönséges ember! Legtöbbjüknek a szeme volt megdöbbentő színű, de volt köztük hegyes fülű, mintás bőrű, sőt, egyiküknek határozottan ragadozós fogai villantak elő.
A fau vezetője, kinek homályos kontúrjai és szürke szemei voltak, ami tünde ősökre vallott, újra beszélni kezdett:
- Bocsásd meg meglepetésünk! Csupán.....magunk sem tudtuk mire számítsunk itt....
Intett a szárnyával, mintegy legyintésképp.
- Én is meglepődtem. - mondta komoran, és a falu lakói felé intett.
- Választ kaptam az első kérdésemre: miért kellett idejönnötök...
A szószóló bólintott:
- Igen...Mi mindnyájan kilógtunk a varázsmentes világokból, vagy éppen olyan mágikus világokból jöttünk el, amikből kiveszőben a varázslat........
Leonardo bólintott.
- Miért éppen velem akartok békét kötni?
- Mert Te vagy az első, akivel találkoztunk....Idejövet senkit nem láttunk, és azóta éjjel-nappal figyeltünk, hátha jön valaki, akinek megmagyarázhatjuk jelenlétünk....Mi nem akartuk elhagyni a falut, mert nem akartunk betolakodóknak tűnni...Igaz, voltaképp most is azok vagyunk! - mosolyodott el keserűen az emberféle, és aztán lesütötet szemeit, és hallgatott. Vele az egész falu.
Leonardo rájött mire emlékezteti őt ez a kép: mintha ítéletre várnának!
Gyorsan összeszedte gondolatait, és beszélni kezdett:
- Nos, először is, ha jól értettem, Ti egyáltalán nem vagytok semmiféle kapcsolatban azokkal, akik nekünk támadtak. Így nincs miért elnézést kérntek, nincs mit megbocsátani. Nem vagytok felelősek a történtekért. Ami az ideköltözködést illeti: azt hiszem ez már régen eldőlt, mert a Birodalom Uralkodónője akarata és jóváhagyása nélkül bizonyára nem juthattatok volna be! De elviszem jelenlétetek hírét ahová csak tudom. Harmadszor, és ez csupán ez én személyes véleményem: Ti egészen mások vagytok, mint azok az emberek. Ti, éppen mert nem tartoztatok az emberek soraiba, sokkal inkább tartoztok ide, hozzánk. Ha pedig a mágiában gazdag vidékeket keresitek, a mágia-aszály elől menekülve...Azt hiszem Ti nem tartoztok az életet, mágiát pusztító Gonoszhoz, így jó életetek lehet majd itt. Emberek vagytok...de valahol lények is. Én békét kötök veletek!
Kinyújtotta szárnyát az emberi alak felé.
A döbbenet csendje honolt a tömeg felett, de az arcok annál inkább beszéltek: mosolyok, hitetlenkedés, határtalan megkönnyebbülés.....és könnyek.....sok-sok gyémántként ragyogó könny.
A falu szószólója is úgy nézte a peguni arcát, szemét, aztán a kinyújtott szárnyat, mintha valóság lenne. Aztán lassan, mintha félne, hogy összetöri az álmot, kinyújtotta a kezét...és megfogta a hatalmas tollakat.
Ekkor tört ki az üdvrivalgás, és a tömeg meglendült! Leonardo először megriadt, de még a vezető sem tudta megállítani népét, ami körülvette a kettőst, és Leonardót simogatni kezdték, a vezető vállát meg csapkodni.
A mén eltűrte a kis ünnepséget, aztán lassan újra egyedül állt, a falusiak meg visszahúzódtak a vezető mögé. Elhárította a meghívást, hogy maradjon éjszakára, és így szólt:
- Örülök nektek! Ti is élők vagytok, akik segítetek majd felépíteni a romokon....valami jobbat! Még az előzőknél is jobbat! Két dologra felhívnám a figyelmeteket: sok lény jár a gyümölcsösbe, kérlek tűrjétek el ezt a dézsmát! Nem eszünk olyan sokat! A másik dolog pedig a tény: nem fogja mindenki általam megtudni a falu újjáépítésének hírét. Akiknek pedig fülébe jut, azok is idejöhetnek, hogy megbizonyosodjanak róla! Mondjátok el nekik is mindazt, amit nekem! Úgy nem lesz baj....és Béke lesz a Birodalomban!
Fejet hajtott, az emberek is meghajoltak, aztán Leonardo nekifutott, és ünneplő tapstól kísérve felszállt a magasba!
Tett pár kört, majd mosolyogva nekilendült a sok-sok tájnak, hogy elvigyen Simbelmyne lényeinek egy nagyon fontos hírt...... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya kecsesen vágtatott a felhők között. Hatalmas szárnycsapásokkal haladt, de nem látott semmit az egyre sűrűsödő, koromfekete felhőktől.* -Ahh, Szauron már megint nem bír magával! -*bosszankodott Elena. Szauronnak szokása volt sötétséget borítania egy adott tájra, ha épp kedve tartotta. Imádta ijesztegetni az élőket, így rendszeresen sötétségbe vagy homályba burkolta az erdőket, réteket, mezőket. Elena és Elbereth volt az egyetlen, aki elég fényesen világított, hogy Szauron féljen tőlük, vagyis a fényüktől. Elena és Elbereth egy idősek voltak a csillagokkal és a Holddal, és fényüket egyenest tőlük kapták. Mindketten a csillagok fényével bírtak. Ezért csak ők tudták megzabolázni Szauront.*
A magányos, fekete alak csöndesen vágott át a tájon, és láthatóan nem volt felkészülve arra, hogy nemsokára emberekkel, vagy legalábbis nagyon emberszerű lényekkel fog találkoni.....
*Elkezdett ereszkedni, majd egy fa mellé leszállt.
Jiffy bagyon meglepődött, hogy mi baja ennek a csődörnek!Mindenesetre nem hagyta annyiban!Nyugodtan utána vágtázott!Aztá meglátta és nem akarta zavarni, de mégis megszólalt!
Lesunyta a fejét, az éles fémszarván táncoltak a fények....