|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.17. 19:55 - |
 A fennsík szélén álldogált. Végignézett a végtelennek tetsző, kopár tájon és mélyen elmerült elmélkedéseiben. A világról, magáról és úgy általában mindenről. Sok dolgot nemm élt meg, sokmindent hallott már, de filozofálgató személyisége miatt szeretett mindent alaposan átgondolni. Hátha tanul belőle. |
[188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 Óriási szerencséjük volt!
Drongun már érezte a szélben a közeledők szagát, és érezte a dübörgést a földben, ahogy közeledtek azok a lények, akik mellett elszöktek.
De a kutatás a kövek közt a vaksötétben nem volt hiábavaló: találtak egy szűk ösvényt, ami felvitte őket egy csomó szikla tetejére, de aztán lejteni kezdett, és meg sem állt egy szűk résig.
Drongun a maga részéről inkább a Sötétség mélyben élő, ősi rémeivel szállt volna most szembe, így szinte megállás nélkül befurakodott, ügyelve, hogy Brünhilde lelógó szárnyai meg ne sérüljenek.
Egy kisebb üregben állt, amiben egy kisebb, földalatti folyó folyt át.
- Hrm.... - morogta, a vzíhez ment, mohón ivott, majd égő mancsát belenyomta. |
*Szótlanul felállt és Drongun után ügetett, hogy behozza lemaradását.* |
Drongun lassan, kínosan haladt, de lassan elmaradt mögötte a zavarodott méhkas módjára felzúduló torony.
A mancsa szürkének tűnt, mintha holt lett volna, pedig égett, mintha parázsba dugták volna!
Fájdalmasan sziszegett valahányszor a földhöz ért vele, pedig igyekezett magasra emelni.
Aztán lassan feltűnt neki a két lény a nagy, sziklák közti tér kijáratától nem messze.
Brünhilde öntudatlanul, Despota fáradtan feküdt, a jelek szerint aludtak. Drongun felhördült, és ahogy tudott gyorsított.
- Most nem pihenhetünk! - sziszegte, ahogy melléjük dobbant.
Aztán a szemei felvillantak.
- A valkűr sérült. - hörögte, és egyetlen szó nélkül feldobta a pegazus kancát a hátára. Aztán sietős bicegéssel elindult, a legközelebbi sziklafal felé.
- Gyere már! - sziszegett vissza a haragtól, a feszült figyelemtől, és a fájdalomtól eltorzult hangon Despotának. |
*Amikor már mindenki elhagyta a toronyhelyiséget, Ő is úgy döntött, hogy ideje lenne menni.
Kiszökkent az ablakon, széttárta szárnyait és elkezdett ereszkedni.
Nem sokkal késöbb megpillantotta a földön Brünhildét.
Ledobbant mellé, immár látható alakban.
Nem mondott semmit, csak a kanca mellé feküdt.* |
 Összerándult, ahogy a lánc leröpült a szárnyairól, és a fajdalom beleüvöltött az oldalába.
De akkor megérezte, hogy a szárnyai, az ő igazi szárnyai szabadok!
Nem gondolkodott, szédelegve, lázasan kirontott az abéakon!
Kizuhant, de a szárnyai szétnyíltak, befogták a szelet, és ő elkezdett elfele száguldani a toronytól.
Nem jutott különösebben messzire, a torony fényei alig maradtak el mögötte, mikor lezuhant a földre.
Elnyúlt és csak lihegett, szorosan becsukva a szemeit.
'Ez az egész nem igaz....Nem akarom ezt az álmot....'
Drongun áttörte az utolsó szint plafonját, és egy lépcsőre ugrott fel.
Oldalt egy ajtó volt, sötétség áramlott ki rajta.
Drongun hatalmas harci üvöltéssel beugrott, nekiment egy emberszerű, nem felé figyelő alaknak, belemart, a hátába jó mélyen belemélyesztette egyik mancsát, ami mintha jégbe és tűzbe mélyedt volna egyszerre, aztán a lendülete mindkettejüket kisodorta az ablakon!
A sikoltó alak elzuhant tőle másfeé, de ő csak arra gondolt, hogy túlélje a zuhanást. És sikerült!
Drongun tudatalatti mágiája valahogy elérte, hogy a talpára érkezett, berogytak a lábai, de törés helyett épek maradtak. A földön viszont repedések futottak végig minden felé, ahogy ő becsapódott.
A sérült lába, amivel átdöfte (tán meg is ölte) a sosem látott sötét lényt, viyzont izzott a fájdalomtól.
Kínos sántikálással kocogott el a toronytól. |
*Despota egy szökkenéssel a gyenge Brünhilde és az árny közé ugrott.
Jelzésképpen egyik szárnyát hozzáérintette a kanca oldalához.
Másik szárnyát megkeményítette és minden erejéből rávágott az egyik láncra...* |
Brünhildét Despota képessége mentette meg. A láthatatlan lény berontott, lekapta a torkáról a tőrt, és nekiugrott a fekete árnynak.
Brünhilde lezuhant a padlóra, és tágra meredt szemekkel nézte ahogy a két küzdő félelmetes párbajba kezd!
'Ne....Ne'
Nagyon meg volt döbbenve, de zsibbadt tudata alig jutatta ezt el hozzá.
Úgy érezte, mintha kitépték volna a testéből, és a szellemét némaságra, bénult tehetetlenségre kárhoztatták volna!!!!
Rettenetes érzés volt, hogy a testét csupán láncok tartották, és a moccani sem bírt! Despota ott küzdött, és ő szólni sem tudott, hogy a hatalmas fekete teremtmény biztosan nem fogja hagyni magát, és a csődör inkább meneküljön!
A tehetetlenség volt az, amit gyűlölt és rettegett...És most ezzel kellett szembesülnie...
A fekete alak közben a tőrrel védte magát, és a láthatatlan lény visszaszorította őt a falhoz. De akkor fordult a kocka: az árnyékok megnagyobbodtak, körülölelték őt, és hirtelen rettentő erővel, borzasztó gyorsasággal vagdosva kivágódott a fal mellől, neki a támadónak!
Közben az árnyékok mozogni kezdtek....Lassan körülfonták a rémült pegazust, aki a földön feküdt még mindig bénított, letört, csaknem elnyert elmével.
És akkor hirtelen eltűnt a küzdőfele elől, és a leláncolt teremtény fölött jelent meg!
Ezúttal a szárnya alá nyomta a tőrt, neki a szívének, és hatalmas hangon suttogni kezdett:
- Add fel! Mutasd meg magad! Vagy vállald eme lény halálát!
Brünhilde meg volt rémülve, és érezte, hogy lassan már nem tud érezni, gondolkozni, hogy a védtelen, meggyötört elméje már nem tudja őt megtartani. De annyi része még épen maradt, hogy pillantását a láthatatlanság felé irányítsa, és könyörögni kezdjen általa.
'Ne.....Hisz harcos vagyok! Tudod, Despota, tudod! A halál nem nagy dolog!'
Aztán valami megpattant benne, és ő hatalmasat dobott magán! Felnyerített, a kín végigdübörgött a testén, érezte, hogy a tőr belészalad, de nem tudta hová, és akkor ez a hihetetlen "elrugaszkodása" kitépte őt a bénultságból!
Valahogy talpon találta magát, és bár rohanni akart, végül csak eltántorgott az árnytól, akire nem nézett vissza, és így nem tudta mi történik...Csak el onnét, el, el! |
*Despota berontott az ajtón.
A kétségbeesést megérezte és tudta, hogy ide kell jönnie.
Habozás nélkül rárontott a csuklyás alakra. Tépte, ütötte, rúgta, rángatta...* |
'Hm...szerintem nem......Talán másképp hasznosabb lehetek....'
Hirtelen kihúzta magát, és felkapva a fejét hatalmasat ordított!
Aztán körbevágtatott visszafelé, és egyenest a legnagyobb bejárathoz állt irányba!
Harcias üvöltéssel nekirontott a feléje tartó orkoknak!
Kétségbeesetten rángatta a láncait, és sikoltozott a fájdalomtól, meg a félelemtől, mikor hirtelen valami borzasztó jelent meg a sötétbe borult szobában.
Brünhilde még elzárt érzékekkel és elmével is érezte, hogy szörnyű dolog van ott, a sötét sárokban.
Aztán egy magas alak lépett ki onnét. Őt nézte, de a hatalmas köpeny csuklyája alatt semmi sem látszott, csak Sötétség....És rémület..
Brünhilde hátrálni próbált, lenyűgözött elméje azonban valóságos bénultságot okozott minden részében....Mintha kívülről, borzalommal eltelve nézte volna az egészet!
És akkor az alak előrerontott, elkapta a rémült pegazus torkát, és valahogy úgy karolta át, hogy Brünhilde semmit sem tehetett ellene, és egy penge nyomult az állla alá.....
Rémült volt, és bénult....Az idegen elme ránehezedett az övére, és semmit sem tudott tenni!!! Semmit!!! |
*Alaposan szemügyre vette a tornyot.*
- Ott fön találkozunk.
*Elrugaszkodott és felszállt a levegőbe.
Nem sokkal késöbb már magasan a torony felett lebegett. Látta, hogy a jópár őr őrködik. A torony teteén azonban csak 2 állt, egymás mellett.
Puhán leszállt a figyelők mögé, megkeményítette szárnyait és egymásnak csapta a két őr fejét, mire azok holtan estek össze a torony tetején.
Körbenézett, de láthatóan senki sem vett semmit észre.
Óvatosan lépkedve elindult a lefelé vezető lépcsőn.* |
Türelmetlenül vágtázott tovább.
Majdnem ennek köszönhetően estek egy óriási féreg csapdájába, de végül kettéválással megoldották.
Aztán valami óriási lény utánuk kapott, mikor egy kanyonon haladtak át, de elég lusta volt, hogy a mozdulat után visszabújjon az üregébe és ne csináljon bajt.
Aztán jöttek a Gargoyle-ok, de azoknál sikerült egy-két őrszem agyonrúgásával megoldani a problémát.
Ezután egy hatalmas sátortábor következett, aminél óriásit kellett kerülniük, és így csaknem sárkányokba botlottak, de az óriási lényekről kiderült, hogy nem tartoznak a Sötétséghez, így vad száguldás és némi bújkálás árán azo kelől is megmeneültek.
És akkor hirtelen a sziklák eltűntek, ők átrohantak egy nagyobb, tág téren, és akkor hirtelen....ott volt előttük egy égbe nyúló torony, magas, karcsú, girbe-gurba, sziklákból, de a réseken fény szüremlett ki! És itt-ott sötét alakok álltak ablakokban, nyiladékokban, vagy épp a földfelszínen nyíló nagyobb bejáratok környékén.
- Itt lennénk... - mondta halkan, és a szeme villogott.
Brünhilde égő szemekkel állt az ablakban..és akkor észrevette az apró fekete foltot!
Nem tudta honnét és miként, de tudta, hogy az lasz az a lény, aki érte jött.
'Ne! Menj el! Menj el! Tűnj innét!' könyörgött némán, de a Blokkoló felizzott, a fejébe kín hasított, és ő kétségbeesetten bámult ki, mert tudta: a figyelmeztetés mit sem ért....
Nagy szerencséje volt. A szél néha feltámadt, és a torony felől fújt, ő pedig így érezte, hogy Brünhilde előttük van!
- Ez az! - szisszent fel, és lelapulva elkezdte körbecsúszni a tornyot.
|
*Hátra pillantott. A hatalmas lények továbbra is nyugodtan köröztek az égen.*
- Igen... - *felelte a "semmi".* |
Egészen résnyire szűkítette a szemeit, és hihetetlen sebességgel újra elindult.
Ekkor már semmi lószerű nem volt a mozgásában, a nagymacskák gyilkos, hangtalan, villámgyors, lapuló vágátjában haladt.
Elhagyták a jelet, és már lassan, de biztosan kialakuló vaksötétben vágtáztak, alig néhány csillag pislogott felettük.
'Ez nem jó jel...' morogta magában, de aztán csak a fejét rázintotta meg, és még kegyetlenebbül kezdte magát hajszolni.
Aztán...
- AZ első akadály! - morrantotta, és valóban: óriási, fekete, szárnyas lények keringtek körben az égen hang nélkül, talán alva. Drongun még jobban gyorsított, meg jobban behúzta a karmait, hogy semmi zajt se csapjon, még jobban lelapult, és még jobban figyelt felfelé füleivel, orrával, levegőt halkan kapkodó szájával.....
Aztán lassan érezte, hogy az árnyak mögöttük maradnak, és jó eséllyel nem vették őket észre.
Nagyot sóhajtott, és újra normálisan futott.
- Szerencsénk volt. Ha rossz felől fúj a szél, és ezeknek van akármijük, amivel érzik a szagokat, nekünk végünk! - morrantotta a mellette nyomokat hagyó semminek.
Brünhilde nem aludt.
Csak ment, ment körbe-körbe, néha megbotlott, de ha el is esett, felkelt.
Az elméje fáradtan hajtotta őt, és lassan már tudta miért történik ez vele...Miért kellett ő élve....Miért nem kínozzák durvábban, csak ezen a kegyetlen, kifinomult módon....
Ő volt a csali......És Brünhilde nem mert aludni, mert reménykedett, hogy talán az érkezőt figyelmeztetheti, elküldheti, megmentheti.....Rettegett attól, hogy ő most eszköz, amivel valakit el fognak kapni, és talán ölni, kínozni, átalakítani fognak......
Nem tudta maga Eris-e a célpont.....Vanwum üzenete volt az, amitől olyan gyorsan száguldott a nővéreiért....Félt, hogy őket akarják elkapni eszköznek...Csalinak.....Erre ő maga lett azzá......Nem tudta, hogy Eris-e az érkező, hogy aki jön, vagy ha nem Eris az, akkor mi lesz vele...............
És félt.....Nem magáért......Másokért......És a jövőtől, a tervektől, amikben nem volt része, csak mint eszköz........Olyan eszköz, mai nem akart lenni....... |
*Despota egyetértését egy bólintással jelezte.
Pár pillanat múlva már semmi sem látszódott belőle, igaz, a lábnyomait nem tudta eltűntetni.* |
- A Jel! - kiáltotta, és úgy fékezett le, hogy jópár métert csúszott, óriási port verev fel.
A messzeségbe fúrta szemeit, és hatalmasakat kezdett szívni a levegőből.
- Igen....Ez a Jel....Innentől már igazán a pusztában leszünk, de már túl leszünk az út nehezén.....És ha jól sejtem, akkor jön az a rész, ahol már nem olyan kihalt a táj....Nehéz éjszakánk lesz.......de ha változtatunk a stratégián, nemsokára elérhetünk arra a részre, ahol talán megtaláljuk a pegazust......Mostantól tűnj el és kerüljük ki a Sötét lényeket! Én tudom, hogy érjem el a feltűnést....ha belopakodunk, talán sikerül......de ha sokáig megyünk még így, mindenkivel megküzdve, nem biztos, hogy egy darabban találjuk meg a valkűrt...... |
*A nap időközben nyugovóra tért, miközben a duó rendíthetetlenül igyekezett a cél felé. A sötétben kevésbé lehetett Őket látni.
A távolban egy földből kiemelkedő magas kőhalom bontakozott ki.* |
Drongun nem állt meg, mikor látta Despota érkeztét, és végül inkább csak gyorsított, a távolba meresztve szemeit, és kinyújtózva a vágtában a föld felett.
Brünhilde a fennsík elrejtett sziklatornyában állt.
A sziklából kivált, nem épített, hanem a természet által alakított, és csupán belül faragott-épített torony magas volt, és nem volt hatalmas. A csúcsra vezető folyosókon Brünhildét csupán egy troll vonszolta fel. Több nem fért volna el! Bár a troll előtt és mögöttük is orkok jöttek lándzsákkal.........
Brünhilde emlékezett....
Három hete.....ekkor érezte, hogy nővérei bajban vannak.....de azt nem tudta pontosan miben.....A segítségükre sietett....és végül a magányos pusztában csak nyomokat talált....Üldözték a két számára kedves teremtményt, de semmi egyebet nem tettek....
És akkor rázuhant a sötét....Álomtalan álom volt az, amiben valaki az elméjét próbálta megtörni, és furcsa képek vették körül, de a Sötétségbeli rabság után nem tudtak már vele mit kezdeni.....Sosem hitte volna, hogy abból jó is származhat...
És az ébredés a halálnál is rosszabb volt. Blokkolót raktak rá, a nyakán szorosan ülő gyönyörűen kovácsolt fémörv azonban a legpokolibb dolog volt, amit valaha is tapasztalt.....Mert az erejét vette el...Semmilyen mágiához nem tudott férkőzni...
Annyit sem tudott, hogy az erisziek tudnak-e róla és a kelepcéről.....Nem értette, hogy jutottak a nyitott, üres téren a közelébe, és azóta is csak marcangolta magát. A szégyen miatt megtagadta volna az evést-ivást (főleg mivel nem bízott a fogvatartóiban), de olyan ritkán kapott ilyesmire esélyt, hogy végül a szégyent legyőzte az élni akarás......
És nem volt méreg a vízben és a magban, amit kapott....Sőt, még kábítószer sem. Erre a gondolatra mindig elcsüggedt.......A Blokkoló miatt nagyából egy lóval tartják egyenlőnek....
Most a szűk teremben állt, ami a torony utolsó előtti emeletén volt, felfelé nézve...Még ablaka is volt, a rab pegazus naphosszat ez előtt álldogállt, míg a láncok, amik a szárnyait fogták le, szorosan vágták és zsibbasztották őt, és a lábain a béklyók alig engedték lépni....Körbe-körbecsoszogni, majd újra az ablak előtt állni....ezzel teltek a napok.....
Brünhilde az első időkben még küzdött a Blokkolóval, és a mágikus láncokkal, mert még azok is leszorították a képességeit! Akkor, a teste fel-felragyogott, izzott még kicsit, majd kihunyt......és a bőre égett az őt sújtó átoktól.....
Mostmár csak állt, és némán bámult ki.
A lények, akik néha ránéztek, nem voltak lényegesek. Az ellátói nem azok voltak, akiktől tartania kellett.......Az ellensége nem mutatkozott, aki a szörnyű fogságba záratta őt......
Valami megérintette az elméjét! Bódultan fúrta újra a távolba a szemeit, és reménykedett.
Aztán a szigor felriadt benne, és kétségbeesetten próbált üzenni az elméjével (biztos volt benne, hogy eriszi jelenlétét érezte....), hogy ne jöjjön oda senki.....
Nem tudta ki jön, de bárki volt is az, oda, őérte akart jönni....
És Brünhilde rettegett, hogy milyen lenne látni bárki mást ugyanitt, ugyanígy.....
Megrázta a szrányait, keservesen felnyerített, és szétrúgott a lábaival.
Hatalmasat esett, és a kongó fájdalom üresen visszhangzott a lelke vak végtelenjében.
Aztán, ahogy lassan bealkonyult, és ő még mindig lent hevert, és már nem is akart felkelni, mert minden, de minden üvöltött az elméjében, és ő csak azt érezte, hogy ez a forró, darázsrajként zúgó kín elemészti....
lassan gyöngyházfényű könnyek kezdtek végigperegni az arcán...... |
*Despota visszaváltoztatta színét és Drongun után eredt.
Nemsokára utol is érte.* |
Drongun látta, hogy az egyik mantikór holtan esik össze, és mivel látta már Despota trükkjét megsejtette miről van szó!
Az utolsó mantikór így rá maradt....
És Drongun nem volt felkészülve arra, hogy hirtelen valami oldalról feldönti, majd felkapja a hátsó lábainál fogva, és a magasba röpíti!!!!!!
Felordított, és dobálni kezdte magát, nem félve a rohamosan növekvő magagasságtól.
De a mantikór erősen fogta, és belévájta a karmait!
Aztán a lény ledobta őt, de utána zuhant, és ide-oda kerengve körülötte rúgdosta, marta, és Drongun a vörös ködtől üvöltve próbát védekezni, de semiféle eredményt nem ért el.
Aztán hirtelen meglátta a felézuhanó talajt, és a jeges rettenet lehiggasztotta. Megvárta, míg a mntikór újra közel jött, és egy csavarral hirtelen elkapta!
A lény vadul csapkodott, de a szárnyaival csak mindkettejüket lefékezte, és még a farkával sem érhette el őt.
Drongun pedig közelebb jutva a földhöz egyszerűen kibelezte egyik lábával.
Lehuppant a földre, mert már korábban elrúgta magát a dögtől, így a hulla jópár méterre pufant le, semmiben sem kárt téve.
A fekete lény megrázat magát, végignézte, ahogy a mantikór még egyet rándul és kiszenved, majd körülnézett.
Aztán ügetésbe vágott a korábban kiválasztott irányban.
Despota majdcsak jön magától, és egy repülő lény csak könnyebben megtalálja őt, ha akarja, mint fordítva....... |
*Despota a hrc hevében valóban messze került Dronguntól.
Körbepillantott és messze megpillantott egy elég nagy porfelhőt a talaj felett. Futásnak eredt. Út közben beleolvadt környezetébe...
A vadul csapkodó Drongun kishíjján fejbe csapta egy hatalmas mancsával, amikor elvágtatott mellette. Még épp ideében sikerült félre hajolnia. Amikor átért a másik oldalra, rávetette magát az egyik mantikórra.
Az láthatóan cseppet sem lepődött meg. Mi több! Fel volt készülve a védekezésre.
Despota egyik szárnyával feldöntötte a hatalmas lényt, majd addig rúgta, amíg a lény szörnyet nem halt.* |
[188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A fennsík szélén álldogált. Végignézett a végtelennek tetsző, kopár tájon és mélyen elmerült elmélkedéseiben. A világról, magáról és úgy általában mindenről. Sok dolgot nemm élt meg, sokmindent hallott már, de filozofálgató személyisége miatt szeretett mindent alaposan átgondolni. Hátha tanul belőle. 
Óriási szerencséjük volt!
Összerándult, ahogy a lánc leröpült a szárnyairól, és a fajdalom beleüvöltött az oldalába.