|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.01. 22:42 - |
 *Pallas néhány órai repülés után megérkezett társával a pusztaság sziklás részére. Ez volt a legközelebb a tengerparthoz.
zeironra néezz.*
- Na, megérkeztünk. Ez a pusztaság sziklás része, de ezt Te is látod.
*Gyönyörködve végignézett a tájon.* |
[286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
- Bármihez, ameddig Veled lehetek!
*Pillantása Zeiron szárnyára esett.*
- Mi adná vissza leghamarabb eredeti színeidet? |
 - Nagyon igaz! - mosolygott ő is.
- Mihez lenne kedved? |
- Biztosan! - *felelte, mikor kiemelte fejét párja sörényéből.*
- Szerintem csak idő kérdése. Amiből ugyebár van most elég! - *mondta mosolyogva.* |
Hosszú, nagyon-nagyon hosszú ideig álltak ott összeölelkezve.
Zeiron sosem tudta felidézni pontosan mennyi ideig is, de hosszú ideig.
Aztán elnevette magát.
- Vajon visszakapom az igazi színem valaha? - kérdezte csak úgy a semmitől, és felemelte korábban fényes arany szárnyát. |
*Boldogan viszonozta az ölelést.
Hozzábújt, ahogy csak tudodt és arcát párja söréyébe fúrta.* |
A hatalmas pegazus büszke tartása összeesett, és feje lehorgadt.
De a színüket vesztett sörényszálak közt egy szégyenlős, elfojtani vágyott mosoly látszott.
- Óh, Pallas...... - mondta halkan, aztán felegyenesedett újra, és odalépett párjához.
Egy szót sem szólt, csak mikor már nem volt köztük egyetlen lépés sem.
Átölelte és magához húzta a mindig gyönyörű pegunit.
- Te voltál a remény a Sötétben, mikor azt hittem már minden elveszett.......Te élesztetted fel bennem a Fényt, hogy megmentsem a társaimat általa, mikor úgy tűnt minden Fény örökre kihuny majd..... - mondta halkan, hisz arcuk majdnem összeért.
A szeme lassan megtelt könnyel, és emlékek árasztották el.
Aztán lassan elmúlt a fájdalmas hullám, tovavonult a múlt ködébe örökre, és Zeiron ott állt, még mindig Pallast ölelte, és a lelkéből a borzalom elszállt, ahogy a köd oszlik el a napsugár után. És ez volt a valóság......
- Soha többé nem engedem meg, hogy bárki és bármi elválasszon Tőled, és a bizonytalanba lökjön. Soha. - suttogta. |
- A mindenem vagy! - *kiáltotta.*
- Imádtalak, és most is oda vagyok érted! Nem számít, hogyan nézel ki! A fő, hogy itt vagy velem!
- Mióta elváltak útjaink nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna Rád!
- Akkor teszel boldoggá, ha itt maradsz velem. - *mondandója végén már csaknem suttogva beszélt.* |
Megállt, és visszafordult.
Miután kiszabadította Pallastól, szárnyai közé fogta párja arcát.
- Nézz rám! Mi szép és jó van most bennem? Hogy legyek méltó Hozzád, hogy legyek védelmeződ, támaszod és rajongód? Nézz rám! A szégyened vagyok....... |
- Nem hagyhatsz itt! - *szólt Zeiron után és megragadta párja egyik szárnyát.*
- Nem mehetsz el! A történtek után... - *hangja elcsuklott.*
- Hát nem emlékszel? Jóban és Rosszban, Egészségben - Betegségben...
*Megfeszítette szárnyát és megpróbálta visszafelé húzni Zeiront.* |
- Nem akarom, hogy így láss! - mondta, azzal felemelte megtépázott szárnyát, elrejtve a sörényével már eltakart arcát.
Elfordult, és elindult kifelé. |
*Értetlenül nézett Zeironra.*
- Minden rendben? Jól vagy? - *amint feltette a második kérdést, észrevette, hogy párja csak árnyéka önmagának.
Aggodalmas arccal várta a választ.* |
Zavartan oldalra nézett, majd ezt hümmögte:
- Pallas..nahát...Te itt....
Aztán finoman eltolta magától a pegunit, és a földre szegezte tekintetét. |
*Kicsit éberebben nézte a hamar tovaszálló vihart.
Csodálkozva látta, ahogy egy pegazus beszáll a barlangba. Aztán...
Felkapta a fejét. Egyből megismerte a jövevény körvonalait.
Szárnyait a földnek támasztotta és a lehető leggyorsabban, ahogy tudott talpra állt.
Arca felderült, hihetetlen boldogságot érzett.
Néhány vágtaugrással párja előtt termett és szárnyaival átölelte.*
- Zeiron, úgy örülök! |
Ráhasalt az irdatlan szélnyalábra, és elnézegette a vihart.
Cassandra igazán nemeslelkűen biztosította a gyors és - viszonylag - kényelmes utazását, megóva őt a nem kívánt tekintetektől.
Mert nem vágyta at, hogy bárki lássa. Teste, arany ragyogású tollai és sörénye meg farka most legföljebb szalmasárgának lett volna nevezhető, testén több seb éktelenkedett....
De ahhoz már elég egészségesnek és erősnek érezte magát, hogy nekiinduljon a világnak. Nem is akarta megvárni az alaposabb, teljes gyógyulást. Úgy érezte: menni kell. Maga sem tudta hová és miért.
Azt tudta, hogy a nyugodt Síok nyitva áll előtte, ha gyógyulni, pihenni, eltűnni akar. De mégis inkább bekóborolta a Birodalmat.
Most meg itt volt.
Nem messze onnét, ahol...
Megrázta a fejét. Nem akart erre gondolni.
Mégis arra fordult a vihar, amerre Pallas eltűnt....
Zeiron mégis arra tartott.
Nagyot sóhajtott, és végül határozottan arra fordult.
Pár pillanat múlva ledobbant a barlang szájába...és a vihar elkezdett eloszlani!
Kissé csodálkozva vette tudomásul, majd egy sóhajjal beletörődött.
'Könnyen jött....könnyen megy...Örülhetek, hogy idáig elhozott...'
Elindult befelé.....
Aztán földbegyökereztek a lábai! |
*Miután átesett az általános kezelésen, egyből a pusztaságba indult. Fáradtnak és gyengének érezte magát, az úton, amin eddig mindig olyan gyorsan haladt, most örökkévalóságnak tűnt.
Amint beért a síkabb részébe a pusztaságnak, kénytelen volt leszállni és a földö folytatni az utat. Azzal a kis széllel sem bírt, ami süvített és erőt gyűjtött, ogy amikor a sziklákhoz ér, fel tudjon egy ismerős párkányra kapaszkodni.
Mire elérte azt a barlangot, ahol utoljára látta Zeiront, hisztérikus állapotba került.
Hiányzott Neki a párja és mindennél jobban szerette volna látni, de ugyanakkor haragudott is Rá. Nem értette, hogyan hagyhatta ilyen sokáig magára és még a közelmúlt eseményei után sem került elő. Mintha már nem is érdekelné...
Pallas teljesen elkeseredett.
Kicsit beljebb lépkedett a barlangba és leroskadt egy szélvédett sarokba.
Orrával megtámasztotta fejét a hideg talajon, amit most szokatlanul nehéznek érzett. Bágyadtan nézett ki a pusztaságra, amin egy vihar kezdett tombolni.* |
 Mithrandir tűrte a mágiát, miután Angel "rendet tett".
Örült, hogy sikerült együtt maradniuk, de annak még jobban, hogy oda jutottak, ahova akarta és sértetlenül! |
 Már sokat mentek, közben Angel egyre lasabbodott, hogy párja mellé érjen.Elég közel lehettek a sötétséghez, amikor ugyanaz a szélvihar elkapta őket, de ezuttal számítottak rá.Angel felszállt suhintot szarvával, majd a vihar kétrészre szakadt, csakhogy mindkettő mostmár külön "életet" élt.Az egyik Angelt, mást Mith-et kapta el, de ezuttal mégbelyebb, a Sötétségbe vitték őket, egymás mellé...... és sértetlenül. |
| Mithrandir ledöbbent, aztán elmosolyodott, és gyorsan Angel után eredt. |
| Angel kicsit elfáradt a gyaloglásban, de mikor párja szomorúan elmondta búját, elmúlt minden baja.Kicsit fel is mérgesedett, amikor Mith feltételezni merte, hogy felesége itthagyná-egyszerűen megelőzte, ment néhyány métert előre, majd hátra nézett és komolyan felelt a kétségbe esett csődörnek:-Most jössz, vagy mi lesz?-Ő is érezte a gonoszt a levegőben, így még maga biztosabb lett.Igaz mindenki óvta a Sötétségtől, de ez már az ő élete és igenis ki tud mászni a csávából is. |
Egy éj és két napi gyaloglás....
Ennyi volt mögöttük, és semmi!
Sehol....semmi!
A mágia jelenléte érezhetően erősödött, de sem lények, sem semmi más nem mutatta, hogy egyáltalán élet lenne rajtuk kívül a kopár tájon....
Csak sziklák....és sziklák..
- Nem adhatom fel... - állt meg hirtelen és kezdett beszélni.
Lehajtotta a fejét, nem nézett hátra Angelre.
- Tovább akarok menni, de nem várom el tőled, hogy tovább küszködj velem....Nem tudom meddig kell itt maradnom, nem tudom mit hajszolok...Téged pedig végképp nem akarlak veszélybe sodorni! Szeretném, ha velem jönnél......de nem mondom, hogy maradj..... |
[286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Pallas néhány órai repülés után megérkezett társával a pusztaság sziklás részére. Ez volt a legközelebb a tengerparthoz.
- Nagyon igaz! - mosolygott ő is.
Mithrandir tűrte a mágiát, miután Angel "rendet tett".
Már sokat mentek, közben Angel egyre lasabbodott, hogy párja mellé érjen.Elég közel lehettek a sötétséghez, amikor ugyanaz a szélvihar elkapta őket, de ezuttal számítottak rá.Angel felszállt suhintot szarvával, majd a vihar kétrészre szakadt, csakhogy mindkettő mostmár külön "életet" élt.Az egyik Angelt, mást Mith-et kapta el, de ezuttal mégbelyebb, a Sötétségbe vitték őket, egymás mellé...... és sértetlenül.