|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.30. 23:28 - |
 Illustrissima talán butaságot csinált. De nem érdekelte. Világéletében kivételes volt.
A pilleszárnyúaknak nem volt ajánlatos ilyen magasra szállni, mert a szárnyaik nem alkalmasak az ilyen magasságban előforduló viharok leküzdésére. De ő szeretett itt lenni és lenézni. Ha veszély jönne, majd kikerüli, gondolta. És csapongott, csapongott boldogan. Bátornak hitte magát. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 Alexander részvéttel nézett a lényre.
- Nehéz lehet újra itt neked - pillantott körbe komoran.
- De jobb, ha elfelejted! Nem is értem....hogy mehetett csak úgy el! Ilyesmit...furcsa dolog tenni.....Talán Szabadságelemű volt? |
 -Szerettük egymást!De a tengerparton elvágyott tőlem és egyszerűen elment!-mondta és mikor a lény próbálta vígasztalni halvány mosoly jelent mag az arcán.Eszébe jutott a sok emlék.
-Itt is jártunk!A háán voltam és röpültünk!Olyan boldogok voltunk!-mondta és újra előtörtek a könnyei. |
- Én Alexander vagyok...Nagyon sajnálom, Tinny - mondta halkan.
- Nem lehetett sem bölcs, sem nemes lény a párod....Sem pedig szemekkel rendelkező lény, ha egy ilyen csodás kancát elhagyott - próbált vigasztaló lenni. |
Felemelte fejét a felhőről.Arca tiszta könny volt.
-Ezen már senki sem tud segíteni!Elhagyott a párom!-mondta és tovább folytak a könnyei.
-Amúgy Tinny vagyok!-mondta és próbált nem Táltosra gondolni. |
Ráakadt a zajok forrására, és igazán szívszorító látvány tárult a szeme elé, ahogy egy összetörten zokogó kancát talált.
- Üdv - mondta halkan, bizonytalanul.
- Mondd, mi baj? Tudok segíteni? - kérdezte óvatosan, de lágy hangon. Igazán szívenütötte az idegen lény bánata! |
| Mikor ideért pehely könnyű volt teste így hamar feljutott egy felhőre.Mikor felért újra nehéz lett de a felhőn maradt.Szívét gyötörte amit látott.Hamar elsírta magát.Eszébe jutott amikor együtt röpültek és mintha a felhők között egy alakot látott volna!Táltos alakjában.Hangosan és boldogan felnyerített.De hamar rájött ,hogy csak a képzelete játszik vele.Elterült a felhőn és zokogott. |
 Követte. |
 Megfordult és elindult a mező felé.
(reag oda is) |
Kicsit bizonytalanul elnézett a messzeségbe, de az csak nem nyújtott választ Szilajról, így Tryker felé fordult, és bólintott.
- Jó, menjünk oda! |
| -Ha gondolod menjünk egy mezőre!hátha akkor megnyukszol!-mondta. |
- Én általában nem jövök ilyen magasra, de most kellett a levegő, és azt reméltem.....Hát, nem is tudom mit reméltem! De örülök, hogy feljöttem ide, legalább találkoztunk - mondta félénken, de már kezdett bizakodni.
- Úgy egyébként én a mezőket és réteket szeretem, vagy a fényes ligeteket....A hegyeket, régi otthonomat el kellett hagynom...... |
-Én mindenkivel jól el szórakozok!-mondta bíztató mosolyal.
-Amúgy vándorlok!Amúgyis peguni vagyok imádok repülni!-mondta. |
- Kedves Tőled, bár nem hiszem, hogy most túl jó társaság lehetnék - mondta újabb remegő mosollyal.
- Te hogy kerültél ide? A felhők fölé ritkán járnak.... |
| -Figyelj!Nekem most nincs semmi dolgom ,úgy hogyha gondolod veled maradok amíg egymásra nem találtok!-mondta vígasztalóan. |
Reszketegen elmosolyodott.
- Nem találom a párom....Eltűnt, nagyon rég, és borzasztóan hiányzik! Nem tudom hol keressem.....Nem tudom miért nem keres ő engem.... |
| -Mi bánt?-kérdezte. |
Gyorsan vett pár mély lélegzetet, és megrázta fejét a könnyek miatt.
- Én - szedte össze magát - Celyaryon vagyok, és nem hiszem.....Ez egy nagyon egyszerű és mégis szörnyű probléma..... |
Gyors spirálokat csinált és élvezte az életet.Nem voltak gondjai és a vadságnak élt.Amikor észre vette a szomorú pegunit.
-Üdvözletem!-mondta és fejét meghajtotta.
-A nevem Tryker!Mond tudok valamit segíteni? |
Felért a felhők fölé és ott, a sörényét tépő szélben, nagy, csattogó szárnycsapásokkal lebegni kezdett. Körülnézett, arcán könnyek peregtek végig, és tanácstalanságában csak sírt tovább.
Oly rég volt, hogy elszólították a tengerpartól, párja öleléséből! És azóta nem találta! És olyannyira úgy érezte, hogy Szilaj sem keresi őt.......
Magány szorította össze a szívét, vadul, könyörtelenül, úgy, ahogy soha korábban!
- Most mi lesz velem? - nyerítette hirtelen az ég végtelenségébe.
- Mi lesz velem?! Hol vagy, Szilaj?! Már nem kellek Neked?! |
 Követte... |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Illustrissima talán butaságot csinált. De nem érdekelte. Világéletében kivételes volt.
Alexander részvéttel nézett a lényre.
-Szerettük egymást!De a tengerparton elvágyott tőlem és egyszerűen elment!-mondta és mikor a lény próbálta vígasztalni halvány mosoly jelent mag az arcán.Eszébe jutott a sok emlék.
Követte.
Megfordult és elindult a mező felé.
Követte...