|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.18. 10:37 - |
 * Khorall rövid repülés után meg is érkezett a patak mellé. Könnyed mozdulattal leszállt, majd megállva a kis patak mellett elkezdett inni. * |
[509-490] [489-470] [469-450] [449-430] [429-410] [409-390] [389-370] [369-350] [349-330] [329-310] [309-290] [289-270] [269-250] [249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 Brünhildének kicsit hamarabb tűnt fel a két csikó, és csöppet zavarba is jött tőlük. De örült kettejük pillanatának Despotával, így ő sem engedte el a mént egy jó darabig.
Aztán szende mosollyal ezt suttogta párjának:
- Hogyan mondjam el nekik?.......Épphogy helyrejöttek....Mi lesz most? - riadozott. |
*Despota az örömködések közben nyitott szemein keresztül nem látott, fülein meg nem is hallott. A külvilág teljesen megszűnt körülötte. Élvezte párja közelségét és a pillanat nyújtotta élményeket.
Csak jóval késöbb engedett párja ölelésén és pillantott a patak felé, amerre a csikóknak kellett volna lenniük, de ott nem voltak. Mielőtt még körbepillantott volna, apró szuszogásokat hallott. Arrapillantott, és a két kicsi közvetlenül mellettük állt.
Despota elmosolyodva pillantott rájuk.* |
Brünhilde elképedten, igazi boldogsággal adta át magát az ölelésnek. Igazi hajnali fényként, valkűrerővel ragyogott az arca, sőt, az egész lelke!
- Úgy szeretlek - sóhajtotta Despota sörényébe fúrva orrát.
Mostmár jöhet bármi! Az ő életük jó! Brünhilde elgondolkozott azon, hogy milyen soká váratott magára ez a boldogság és igazi megelégedettség. És épp saját magának köszönhette ezt, mert elzárkózott még a lehetőségétől is minden újnak és talán kockázatosnak, de izgalmasan jónak! Nem engedett be senkit és semmit a maga erődjébe, hanem ridegen, magányosan, bezárva élt......Kizárva mindenkit. Harcosként. Valkűrként.
S most ugyanaz a lény, de mennyivel másabb így! És rá kellett döbbenie, hogy tévedett! Semmivel sem lett gyengébb! És hitte, hogy ez a boldogság sosem múlik el.....Despotával.....Most is valkűr volt, de szinte mintha kicserélték volna....
'Mennyi ideig is tartott a rabságom? És mennyire bolond voltam! Hogy korlátoztam önmagam vakságomban!' horkantott fel.
 A két csikó már egy ideje a két felnőtt előtt állt, csodálkozva nézve őket.
Valamikor a vallomások és boldog ujjongások alatt érkeztek nesztelenül Brünhildéék lábai környékére, és azóta figyelték őket tipikusan csikós szájtátással. |
*Fülig ért a szája.*
- Ezt még kérdezni kell?
*Újra magához húzta párját.* |
Elkerekedett szemekkel nézett párjára, már amennyire ezt öt centiméteres távolságból meg lehetett tenni. Ennyire tudott ugyanis az ölelésében eltávolodni tőle. Valóban le volt nyűgözve!
- Te......tényleg örülsz? - kérdezte cérnavékony hangon. Az érzelmi vihar ugyan már eléggé meggyőző volt, de valahogy régi, rideg természete akkor is az ő természete volt! |
*Nem akart hinni a fülének... Párját látva már felkészült a legrosszabb drámai fordulatra, ami jelen helyzetükben megtörténhetett, erre mit hall? Egy olyan csodálatos hírt, mint hogy Brünhilde csikót vár.
Arcából először kifutott minden vér és néhány pillanatig csak állt mozdulatlanul.
Mikor magához tért, szorosan magához ölelte párját és cuppanósan megcsókolta.*
- De hiszen ez csodálatos! Ez... ez... leírhatatlan! El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok! |
Brünhilde hirtelen ideges lett és szomorú, de nem mutatta, vagyis igyekezett nem mutatni. Összeszorította száját, úgy fordult, hogy Claire-ék ne lássák és ne hallják, és egy nagy sóhaj után egyszerűen kimondta Despota szemébe:
- Terhes vagyok........ |
*Despota épp gyökereket kezdett volna kiásni.
Aggódva pillantott párjára. Furcsa volt a hangja...*
- Minden rendben? Csak nincs valami baj? |
Leszállt a lombok közt. Szép hely volt. Aggodalma egy része elszállt, és elmosolyodott. Letette Claire-t.
Azonnal Faible-hez szaladt, akivel (bármi is történt köztük) nagyon megörültek egymásnak, és első dolguk volt a vízhez rohanni.
- Bele ne essetek! Hideg! - kiáltott rájuk, majd Despotára nézett.
- Beszéljünk...... |
*Rövid repülés után megpillantotta a patakot a fák lombjai alatt.*
- Igaz, nem folyó, hanem patak, de megfelel a célra. - *dünnyögte magának és elkezdett ereszkedni, míg a fák sűrű lobjait és a törzseket kikerülte, majd puhán talajt fogott.
Úgy rendezte szárnyait, hogy Faible könnyedén leszállhasson a hátáról, feltéve, ha akar.
Várakozva pillantott a lombokra.* |
 Átértek a rétre.....
|
 Bólintott egyet mosolyogva.Innentől kezdve már csendben haladt tovább... |
 Megpróbált jóképet vágni a dologhoz.
- Igazad van, és hidd el, próbálok úgy gondolni rá. Valahol az elvándorlásunk is ezel magyarázható: némi időt akarunk, hogy megbékéljünk...Nekem is lesz majd időm..... |
Bólintott.
-Nem ismerem a múltat.Mindenesetre remélem jól cselekszetek!Mi, angelidek nem voltunk fontos részesei a múltnak, ezért nem sok beleszólásunk van...de nem szeretjük a konfliktusokat,de sajnos nem tehetünk ellenük semmit!-mosolygott keserűen.
Hátra nézett Marannára.Sajnálta..-Maranna...hosszú az élet!-célzott az események váltzohatóságaira, s viszont láthatja még Triopót.-Ne bánkódj...nem miattad történt......-mosolygott vidítón. |
Kyara látta, hogy Maranna utoléri őket, és kicsit szomorúan horgadt le a feje.
Résztvevő szavakat keresgélt, de nem talált.....Tudta jól honnét a fájdalom, ami őt is érte, és nem tudott mit mondani kanca barátnőjének, sőt, Triopóra sem tudott volna bármit is mondani.....A vorstandiak azon csoportba tartoztak, akikkel találkozott már, de sokat nem tudott róluk.....
Úgy érezte most az a legjobb, ha mennek a Rémségek Szigetére....Talán különbözött ebben a többi eriszitől körülötte, de Kyara már annyi bajt megélt, hogy most túl akart lenni rajtuk, ha pedig ez vándorlásba került, akkor mondják tán menekülőnek, de vándorolni fog. Tenni nem tud, a helyzetet nem érti, talán az a legjobb, ha elmennek gondolkozni.....
Éji Táltosra pillantott oldalán.
- Szép kis helyzet.... - ironizált.
- Remélem azt azért tudod, hogy javarészt azért megyünk el, mert éppen nem akarunk veszekedni, harcolni vagy bármi egyéb módon súlyosan szembekerülni a vorstandiakkal. Baj van, amiért talán mindenki hibás...és most elmegyünk, hogy lehetőleg ne folytatódjon. A fájdalom...elől menekülünk, és reméljük, hogy valahogy elfelejtjük....Hogy ki mit gondol emiatt és mit hoz a jövő..nem tudom...
Maranna lehajtott fejjel lépkedett társai mögött, és még mindig sírt, de megértette a rá sem néző elöl menetelőket. Ők nem úgy gondoltak tán Triopóra, mint ő. Ők nem is ismerték...És csak tették, amit tenni keleltt.....
Kicsit még bűntudat is gyötörte, hogy mindenkit ilyen helyzetbe hozott!!! Így nem is akart beszélni. Csak ment és ment.... |
*Triopo megvárta, amíg Marannáék eltűnnek a bozótban, csak utána pördült meg és vetette magát a levegőbe.
Sárkányszárnyait felhasználva egyre magasabbra és magasabbra repült, a hideg levegő (vagy csak erre fogta) szemeiből előcsalta könnyeit. Minden egyes kis könnycseppben, mintha lángok táncoltak volna. Amikor talajt értek, gyorsan elporladtak...* |
Csendben maradt, s hallgatta az eseményeket.Nem kérdezett, s nem tudott Triopóra hogy nézni...Ha igaz, amit Éjfél mondott, a vorstandiak tényleg ilyen hűvösek lennének?De akkor Maranna és Triopó közt miért ilyen szoros kötelék gyökerezik, s kezdetben miért tűrték jó kedvvel a többiek, hogy itt legyen, ha ilyen fájdalmat okoztak nekik az övéi.Teljes értetlenségben hagyta ott a tisztást, s az út közben is ezen merengett.
Mivel nem volt akkor ott, az elmondottak alapján ítélt, sajnos teljesen más kép alakult ki benne a vorstandiakról, mint a valóság.Ám ezt sose fogja hangoztatni, hiszen még önmaga is bizonytalan... |
Nem tudta megállni, nem tudta kikerülni, de még elrejteni sem, hatalmas könnyek peregtek végig az arcán. Egy pillanatig ott állt dermedten, majd lassan elindult.
- Megemlítelek majd...ígérem....Ha gondolod....majd látogass el a Szigetre, ha akarod - mondta meg-megremegő hangon, és a többiek után sietett. |
*Triopo már az első szavak hallatán tekintetét nem sokkal patája elé egy kavicsra szegezte és nem nézett fel. Talán nem is mert volna. Az egészet igazságtalannak érezte! Az meg, hogy semmit nem tud tenni, csak vár... egyszerűen folytogatta.
Mindez meg azért, mert egyszer néhányan rosszul döntöttek és nem osztottak meg mindent a többiekkel... Ezt Triopo egyszerűen nem tudta megérteni.
Vegyes érzelmek kavarogtak benne... Szeretett volna Marannáékkal maradni. Kryanna úgy a szívéhez nőtt... És az is érdekelte volna, hogy az erisziek, úgy összességében hogy látják a helyzetet. És ha mindaz igaz, amit Éjfél még az lején vágott a fejéhez, akkor... nehéz volt bevallania magának, de... nem is akart volna visszamenni a társaihoz. Mindehez azonban nem volt elég mersze. Hatalmasat és lemondót sóhajtott.
Tekintete lassan Marannára siklott.*
- Örültem... - *suttogta.* - És néha azért említsd meg Kryannának a nevemet... kérlek.
*Szétbontogatta tollas szárnyait. Hirtelen ötlettől vezérelve kitépett egy tollat a szárnyából és az alvó Kryanna sörényébe tűzte.*
- Ha szükséged lenne rám, csak szorítsd meg és gondolj rám. - *mondta halkan a csikónak.
Aztán odépp lépett és várt.* |
Éjfél higgadt, nemes lény volt, de most dühös lett!! Óriási dobbantással előrerontott, és ágaskodva, harciasan fújtatva toporzékolt Triopo előtt. Sötét éj borult a fákra!
Minden csikó gyorsan a szüleihez bújt, Heru meg döbbenten nézte apját, aki viszont nem fejezte be! Emelt hangon, alig fogva vissza magát, nekiesett a peguninak:
- Milyen jogon kérdezel ilyeneket? Mi közöd neked mihozzánk?! Mit akarsz, mit vársz? Tudod Te, miken mentünk át? Mi itt mind egyedül neveljük a csikóinkat, a Sötétség idején is egyedül jártuk végig a Birodalom területeit, hogy jó vidéket találjunk! Fogalmad sincs milyen nehézségeken mentünk keresztül, miket küzdöttünk le! Azután egy napon idejössz Te, és még kérdezed miért akarunk elmenni?! Hát képzeld el, nem akarunk! De éppen Ti, vorstandiak....
- Éjfél, elég - zendült közbe nyugodt hangja. Az éjszaka szétrebbent körülöttük, és Remény finoman félretolta a fújtató mént, majd nyugodtan végignézett Triopón.
- Varázslény, a kérdéseid nem kell szégyellned, nem tettél semmi rosszat. Ha pedig választ is vársz, hát a fájdalom okát keresd, ami átitatott minden eriszit mielőtt az eriszi háló gyengült volna, s ezzel a végzetes pillanattal szinte pecsét került a sorsunkra, a döntéseinkre. Amikor pedig parancs jött a hálón, mielőtt nyomtalanul megszűnt volna, hogy menjünk a Rémségek Szigetére, nem maradt esélyünk sem, hogy dacoljunk. Nem is akarunk, mert nem akarunk viszályt és bajt az erisziek köreiben - mondta higgadtan.
Kis szünet után lágyan folytatta:
- A társaid nem tudták, hogy mit tesznek velünk. Fontos volt nekünk mindig is, hogy segíthessünk. Nekünk, eriszieknek. Hogy tudjuk, érezzük: részei vagyunk evilágnak, a Birodalomnak, hasznos és lényeges részei, akik tettek érte. Hogy tudjuk: kellünk. Ezért is harcoltunk mindig erőnkön felül. De Ti, valamilyen döntés folytán, kihagytatok minket egy lépésből, ami talán személyes volt, talán nem...Nem tudom. De a lényeg az, hogy Draugherit számára, aki mindig is szerette tudni, hogy nincs kitaszítva, mindez olyan érzés volt, mintha arcul csapták volna. Mintha kimondták volna a kitartó küzdelmére, hogy mindez semmi. Az ő fájdalma, keserűsége és dühe kihatott a haldokló hálóra....S a többiek, hogy talán rendet teremtsenek, vagy hogy másokat ettől a fájdalomtól megóvjanak, elrendelték, hogy mindenki térjen vissza a Rémségek Szigetére, hisz ott van a BoszorkányVidék, Eris valódi vidéke, ahol csak jól élhetünk...Nem egyedül a Ti felelősségetek mindez, de a fájdalom, amit tőletek kaptunk, messze a legnagyobb volt. Tán túl nagy. Más Alapítókat is fájdalom ért...Ők is amellett érveltek, hogy a Főváros és a BoszorkányVidék legyen minden eriszi új otthona. Nem mindenki vágyja ezt...Mi éppen nem, Triopo....
Szelíden beszélt, szelíden nézett a lényre, s most némi szomorúsággal folytatta:
- Mindig azt mondták ránk, hogy őrült, erőszakos, magunknak való vagy épp önmagunktól eltelt, világmegmentő vágyakat hajszoló, mással nem is törődő lények vagyunk.......Most mi csak ehhez igazodunk. Elmegyünk egy helyre. Az őrülteknek való tájra - mosolyodott el remegőn.
- Ezért akarunk magunkra maradni. Titeket nem hagyunk magatokra, sok kötelék megmarad....bizonyára...És nem...mi döntöttünk így - fejezte be. Megrázta sörényét. Az utolsó mondatok neki is hamisan csengtek.
- Mi olyanok vagyunk, amilyenek. Aki nem tud minket így elfogadni, annak nem fogunk könyörögni. Aki nem tud minket így látni, azzal sem tuduk mit tenni. Talán valóban az a legegyszerűbb, hogy elmenjünk - mondta határozottan végül.
Azután elfordult Triopótól, és fiával oldalán a fák közé léptt. Elsőként Éjfél követte, a tempósan ügető Heruval, azután Égető Ragyogás és Hó, végül Kyara és Kyrador mentek, Éji Táltost magukkal intve.
Kryanna már aludt a hátán, amikor Triopo elé lépett. Nem nagyon tudta mit is mondjon. A mén szavai a szívébe hasítottak, és mivel ő ismerkedett össze vele leginkább, ő nem is tudta magát túltenni rajtuk....
Megrázta a sörényét, és megköszörülte a torkát.
- Akkor...azt hiszem ez a búcsú, nemde? - mondta halkan a talajnak.
- Sajnálom, hogy így alakult - mondta még nehézkesen - Ha rajtam múlna, mássá tenném a Sorsot....De eriszi vagyok....nem áll hatalmamban. Nem tudom mit is hoz a jövő....és nem vagyok harcos....így elfogadom....És megpróbálok remélni....De kérlek próbáld megérteni....Ez a szakadék erisziek és vorstandiak közt....nagyon mély most. És nem látok hidat....Azt hiszem mindegy is mostmár ki ásta a szakadékot....
Aprót horkantott, és elfordult. A többiek már bizonyára türelmetlenek....
- Hát így végződik - sóhajtotta keserűen, és a fák felé indult. |
[509-490] [489-470] [469-450] [449-430] [429-410] [409-390] [389-370] [369-350] [349-330] [329-310] [309-290] [289-270] [269-250] [249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
* Khorall rövid repülés után meg is érkezett a patak mellé. Könnyed mozdulattal leszállt, majd megállva a kis patak mellett elkezdett inni. *
Brünhildének kicsit hamarabb tűnt fel a két csikó, és csöppet zavarba is jött tőlük. De örült kettejük pillanatának Despotával, így ő sem engedte el a mént egy jó darabig.
A két csikó már egy ideje a két felnőtt előtt állt, csodálkozva nézve őket.
Átértek a rétre.....
Bólintott egyet mosolyogva.Innentől kezdve már csendben haladt tovább...
Megpróbált jóképet vágni a dologhoz.
