|
Témaindító hozzászólás
|
2008.04.22. 00:13 - |
 Nem volt könnyű idejutni, de meglepő módon nagyon nehéz sem! Madár magabiztosan egy kicsi, de rendkívül tisztavizű pocsolyaféleséghez vezette a másik lényt. Az mély volt, nem is lehetett látni a fenekét, csak kék mélységet. A közelben sok hasonló tavacska volt. De nekik ehhez kellett jönni.
- Itt mindenki önmagát látja. Nézz bele a tavacskába, és látni fogod mi lakik a szíved mélyén! Bármiféle érzelem, kép, emlék vagy akarat van ott, meglepően kevesen ismerik igazán. Itt láthatod, és fontos látnod most. Nézz bele! - mondta könnyedén a fekete kísérőnek.
Aztán elmosolyodott.
- Megígérem, hogy nem fogod megbánni....Vannak, akik őrülten rohannak el, miután látták a szívük mélyét, vannak, akik sosem lesznek képesek elfogadni......de Te nem tartozol ezek közé. |
[27-8] [7-1]
Mindketten elhátráltak, mikor a megdöbbentő-mód-hirtelen-felgyógyult lény ordítani kezdett.
Sokat nem értettek belőle, de nekik épp elég volt, hogy mások is ezzel a bajjal vannak sújtva a Birodalomban.
És aztán a majdnem felfalt lényük szétporladt.
Danduin és Ahsronnar is kimeredt szemmel néztek a tovatűnt nyomaira. Mi történt?!?!?!?
ÉS aztán az egész kompánia, akik közülük valónak mondták a halottat, mintha mi se történt volna, a gyász legkisebb jele nélkül, továbbmentek a rohangáló-ordítozó fehér alak után.
Ahogy eltakarodtak, a két lény összenézett.
- Tűnjünk innen - morogta Ash.
- És sose talákozzunk ezekkel többet - tette hozzá Danduin. |
Mindannyian egyként rohantak az unikornis utána, akin azonnal látszódott a javuló tendencia. A rángás abbamaradt, visszatért fénylő színe és fennhangon zihált.
- Mit láttál? - támadta le szinte azonnal Ithildina.
Tinwe egy az egyben sokkolódva volt. Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé és úgy zihált, mintha most futotta volna körbe a birodalom legnagyobb tavát.
- Mondd már! - sürgette Ithildina, cseppet sem barátságosan.
Tinwe miközben próbálta összeszedni magát, feltápászkodott.
- Ugyanez van Vele is! - tört ki végül belőle. - A többieket fel se ismertem! - kezdett összefüggéstelenül beszélni, akár egy tébolyult.
- Kivel? - kérdezett vissza Ithildina.
Tinwe zavaros tekintettel bámult Ithildinára.
- AZ APÁMMAL!!!! - üvöltötte a kanca arcába közvetlen közelről.
Ithildina és a többiek megrökönyödve álltak és néztek egymásra. A tanácstalanságot és rémületet az vágta el, ahogy Despota teste egyszer csak, akár egy porcelán, éles reccsenést követően összerepedezett, majd millió darabra tört. A kis darabok mégkisebb darabokra törtek, mígnem porrá nem lett mindene.
Tinwe kétségbeesetten nézett a többiekre.
- Meg kell találnunk! MOST! - válaszra sem várva, teljes sebességgel kilőtt abba az irányba, amibe a megálló előtt is tartottak.
- Menjünk utána - sóhajtotta Távolbalátó.
Losse felrúgta magát a levegőbe, pillanatok alatt szelet kavart, ami viheti is tovább a kis csapatot.
- Sajnálom, hogy vacsi nélkül maradtok - szólt még oda a két féllénynek Oron, miközben a rendelkezésére bocsájtott felhőre hasalt fel - De fel a fejjel, van elég levadászni való lény a Birodalomban. |
A két lény összenézett, aztán Ashronnar megvonta a vállát, és előrelépett.
Vidáman és lendületesen rúgta fel a fehér lényt, aki egészen sajátos ívben repült erre pár métert, mielőtt lepuffant volna egy tavacska elé.
- Ha a tavacskákból jött a varázs, ami elbánt a pegazussal, könnyen lehet, hogy rossz nyomon jársz, ha hozzánk akarod kötni a hatást vagy hatástalanságot - jegyezte meg Danduin. |
- Kérlek!!! - folytatta a kérlelést Ithildina, a többiek legnagyobb megdöbbenésére. |
A két lény úgy nézett össze, mint akik nagyon szeretnék fapofával palástolni a riadalmat, amit az a nyilvánvaló gond okoz, hogy elmeháborodottakkal vannak körülvéve.
- Nem hiszem, hogy a testvéremmel kellene kísérletezned - kezdte óvatosan Danduin.
És rögtön utána megdöbbent rajta, hogy kettőjük közül ekkor Ashronnar volt az empatikusabb:
- Rúgdoshatom ahogy akarod, de ettől neki nem lesz jobb - jegyezte meg a vöröses lény szárazon. |
- Megrúgtad? - fordult a két idegen felé Losse. - Miattad borult fel? És mégsem volt rád ilyen hatással? - hüledezett.
- Akkor rúgd fel Tinwe-t is! - kérte Ithildina hadarva. |
Mind a két lény dühösen és bizalmatlanul meredt a csapatra, hogy aztán magukba roskadjanak, mikor meghallották, hogy az akármi, ami napokra, egész napokra elég lehetett volna mindkettőjüknek, egyáltalán nem szabad préda.
Onnantól kezdve csak hervadt unaloműzési vágy miatt maradtak még egy kicsit, figyelni, hogy mit tesz a fura kis csapat. Az oroszlán is nyilvánvalóan tiltott hús....Semmi hasznuk az érkezettekből.
De amikor az unikornis is elváltozott, mindketten tolatni kezdtek, tiltakozó, sivító hangokat hallatva.
Ez az elváltozás túlságosan hasonlított néhány őrületesen gonosz sárkányvarázsra. És ők abból nem kértek!!
Aztán Danduin hirtelen lehiggadt.
- Te megrúgtad. Mégsincs semmi bajod - mondta ki megütközve gondolatát. |
- Hátrébb az agyarakkal! - csitította a két idegent Oron. - Először csak meg kellenne nézni, mi baja van, nem? Még a végén megfertőz benneteket. - nézett a féllényekre - Ne aggódjatok, nem kérünk belőle, ha egészséges, nyugodtan megehetitek. - biztosította a két eriszit.
Miközben Oron beszélt, a kis csapat közelebb óvatoskodott.
Ithildina egészen közel állt a földön heverő, szürke, merev pegazushoz. Fejét hol jobbra, hol balra forgatva vizslatta.
- Érzel valamit? - kérdezte csendesen Távolbalátó.
- Közülünk való. - válaszolta határozottan a kanca, mire Oron megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy a vacsinak sajnos lőttek.
- Életben van, de valamiféle mágia tartja fogságban.
A többiek kérdőn néztek össze.
- A látszattal ellentétben viszont nem a testét, hanem a lelkét.
Ithildina elkezdtek körbejárni a pegazust és alaposan szemügyre vette, minden kis részletet megfigyelt rajta.
Közben Tinwe is közelebb merészkedett és orrát leeresztve szaglászta meg a pegazus.
- Mibe keveredhettél, Despota? - morfondírozott félhangosan Ithildina, aki túlságosan a gondolataiba méllyedt ahhoz, hogy észrevegye, Tinwe mit csinál.
A fiatal unikornis, miután megszaglászta a pegazust, el akart sétálni mellette, de túl óvatlan volt és véletlenül hozzáért a lábával. Ithildina csak az utolsó pillanatban vette észre, de már késő volt:
- NE ÉRJ HOZZÁ!!! - kiáltotta, de már késő volt.
Tinwe, Despotához hasonlóan elkezdett beszürkülni és megmerevedni. Ám őt egy rohamhoz hasonló rángás kerítette hatalmába, aminek nem tudott parancsolni. Kifordult szemei tágra nyíltak, feje természetellenesen az égnek meredt.
- Csináljatok már valamit!!!! - üvöltötte Távolbalátó elsősorban Losse-nak és Oronnak. |
Mindkét fiatal lény dühöngve rohant az oroszlán vállai mellé.
- Ő a miénk!
- Ha rájöttünk mi ez...
- A prédát akarjátok?!?!?!? Erről szólt ez az egész?
Mindketten épp elég riadtak és éhesek voltak mostmár, hogy a józan gondolkozás utolsó szikráit is kezdjék elveszteni. |
| - Akar Nektek ártani a rosseb - szólt vissza Oron. Feltápászkodott és szimatolva elindult előre, hátrébb hagyva a társait.
Losse a szemeit forgatta. Legközelebb diplomatával lesz hajlandó csak utazni...
- Természetesen nem akarunk ártani Nektek, és másoknak sem. - biztosította a két féllényt. - Ha nem bánjátok, megnéznénk azt a lényt, aki még itt van. Ha nem hozzátok tartozik, gondolom ez nem jelent majd gondot - találgatott.
- Ismerős a szaga, gyertek közelebb! - kiáltott hátra a többieknek Oron. |
Ashronnar és Danduin összenéztek az oroszlán fölött.
Ó, vajon mennyi az esélye, hogy ezek a lények nem kötelékben élnek, ha már élből a "birodalmi" szócskával kezdenek el dobálózni?
Végülis Asronnarban felhorgadt a fennhéjázó szellem.
- Mi erisziek vagyunk! Ha ártani akartok nekünk, csak rajta, próbáljátok meg, de ígérem, hogy csak a darabjaitok maradnak majd belőletek, itt-ott a tavacskák közt!!!
Danduin elgondolkozva méregette a lóféléket.
- Elég gyenge kis magyarázat volt - jegyezte meg, a pegazust méregetve elsősorban - És miféle "harmadik társ"? |
A kis csapat közötti levegőben vágni lehetett a feszültséget. Mindannyian annyira túlfeszített idegállapotban voltak, hogy hirtelen egyikük sem tudott válaszolni.
Végül Oron törte meg a merev mozdulatlanságot és a csendet is. Először a másodjára érkezett lény felé fordította kicsit a fejét, jól megnézte magának, majd az először megszólaló idegen felé fordult.
- Nem érdekel egyikőtök neve sem - válaszolta nem túl kedvesen. - Nekem az bőven elég, hogy beszéltek.
Lazított testtartásán és kényelmesen leült.
Losse ledöbbent azon, hogy Oron kényelembe helyezte magát.
- Birodalmi lények vagytok? - kérdezte félénken valahonnan hátulról Távolbalátó.
Losse továbbra is ugrásra kész testtartásban volt, de próbálta oldani a helyzetet:
- Csak átutazóban vagyunk ezen a vidéken. Érzékeltük, hogy valakik vannak előttünk, ezért lassítottunk.
Elkezdte kicsit nyújtogatni a nyakát.
- Csak kettőtöket látom. Hol van a harmadik társatok? - kérdezte rosszat sejtve. |
A két lény mélyresunyt fejjel haladt az oroszlán felé, annyira csak őrá figyelve, hogy a hangzavarig észre se vették, hogy nincs egyedül.
Akkor viszont kénytelenek voltak lefékezni, és mit se törődve az oroszlán felbődülésével, értetlenül összenéztek.
Na most mi legyen?
Az eredeti terv a szokásos vadászati stratégia követése lett volna. Szorosan egymás közelében maradva közelebb menni, majd hirtelen szétválni, és míg egyikük látványosan támad, a másik a prédalény hátába kerül, hogy mielőbb ráugorhasson a lényre hátulról, és nyakát törje.
Gyönyörűen működött mindig. Az első két hetükben múmakokat is levadásztak így, mikor véletlen rájöttek, milyen jó is így vadászni! (Akkor ugyan Ahsronnar majdnem ott maradt, de utána rájöttek hogyan tudnak biztonságosan ennivalóhoz jutni, összedolgozva, hibák nélkül, és ez azóta mit se változott.)
'A csapattal nem bírunk el....'
'De csak az oroszlánnal igen! Szakítsuk le a többi lénytől! Tereljük külön, onnantól a mienk!'
Várj....Mi van, ha ezek kötelékben élő lények?'
A másik erre nagyot horkantott és szinte dühösen meredt a lófélékre az oroszlán takarásában.
'Kerüljünk az oldalába! Ha kiderül, hogy magányosok, onnan még mindig győzhetünk! Csak külön kell választani az oroszlánt!'
Danduin gyorsan végigmérte a csapatot szemben, majd biccentésre se pocsékolva az időt, félelmetes ívben, hullámzó testtel dobta el magát Ashronnartól, és mire a másik sárkánypeguni igazán felocsúdott és mozogni kezdett, csaknem az oroszlán bal vállának vonalában állt.
Kísérteties szemsoraival onnan méregette a lényeket.
- Nem gondolom, hogy okom lenne rá, hogy veled beszéljek - kezdte közönyös, sima hangon - Mi jogon követelsz tőlem bármit? Akár a nevemet? Ki vagy te?
- És akár azt is elmormoghatod, hogy mi dolgotok errefelé! - morrantotta hangosan Ashronnar, aki közben letelepedett az oroszlán jobb oldalán.
Az igazság az volt, hogy hiába voltak létszámfölényben az idegenek, egyik félsárkány se félt tőlük. A legkevésbé sem. Fiatalok voltak, erősek, sok szörnyűségen túl még a Birodalom előttről, a Birodalmon belül pedig már rég elhitték, hogy semmi se lehet igazán veszélyes rájuk nézve.
Nem voltak kifinomult mágusok, nyers ösztönszerűen működő varázslattal bírtak, és persze - rengeteg közönséges, brutális, hétköznapi nyers erővel. És eddig ezzel szépen el is éltek. Pontosan tudták hogy használják okosan azt, amijük van.
Nem voltak képzettek, nem voltak mesterei a varázsnak, és sosem rágódtak túl sokat rázós helyzetekben. Agyafúrtan, gyorsan hoztak döntéseket, és elszántsággal, szívóssággal pótolták a kidolgozott stílus hiányát.
És legtöbbször az erőszak és kegyetlenség bőven elég volt. |
- Támadnak!!! - kiáltott fel rémülten Távolbalátó.
- Kik? - kérdezte riadtam Ithildina.
- HÁNYAN? - üvöltött előre Losse, aki tekintettel arra, hogy a sor végén lépkedett, semmit nem látott abból, ami előtte történt.
Tinwe és Revans egy ugrással Oron mögött teremtek, miközben Losse Ithildina és Távolbalátó közé vetette magát, szárnyaival közvetlenül maga mellé rántva a két lófélét.
- Hátrébb az agyarakkal, féllények! - dörrent rá Oron a vészjóslóan közeledő alakokra. - Ha beszélitek a közös nyelvet, mondjátok el, kik vagytok. |
Ashronnar idegesen várta ki Danduin megérkezését. A másik okoskodó stílusa igazából SOHA nem tetszett neki. Elméje egy apró zuga valahol bánta is, hogy em kockáztatott mégis, és nem ölte meg a fura pegazust, hogy egyszerűen csak kiadós lakoma legyen a helyzetből.
De......
De ha ez a lény veszett, és nem csak egy nyomorult senki, aki tán a tavacskáknak adta a lelkét, akkor még a közelében lenni is förtelem. És Ashronnar nem tudott dönteni felőle egyedül.
Ráadásul egészen biztosan nem tudhatta nem tiltott-e a lény levadászása. Erisziként egy sor különös szabálynak kellett megfelelni. És Ashronnarnak néha fogalma sem volt milyen helyzetben mit kell tenni. Örült volna egy szabályok nélküli létnek.
Csak.....
Csak nem lehetett benne biztos milyen túlélési esélyei lennének egyedül......
Danduin érkezése végül elváta a kellemetlen gondolat-gomolyagot.
A hosszútestű, csöndes, fekete lény megdöbbentően kígyószerű tekergéssel óvakodott a pihegő alak közelébe, mániákusan szaglászva felé.
- No?- türelmetlenkedett a tövistarajos lény.
- Képtelen vagyok megállapítani - kezdte lassan Danduin - Mintha megmérgezték volna....De ezek a vizek ilyesmit nem tesznek - nézett körbe tanácstalanul.
Ashronnar is körülnézett.
- Nem épp úgy néz ki, mint akiben a víz tett kárt!
Danduin még egyszer a fekvő alakot kezdte vizsgálni.
- Kár volt felrúgni! Nem mondanám jajj de veszélyesnek - sóhajtotta lemondóan.
A másik erre sivító levegő kíséretében fújtatott egy hatalmasat.
- Nem voltál itt!!! Ne okoskodj nekem! Dönteni kellett!
- És perrrrsze szokás szerint jól átgondoltad! Ha csapda lett volna, halott lennél!!
- Nem olyan könnyű levadászni engem!
- Nem bírtál volna egy thulpával!
- Mert te talán igen!!
- Jobban választok harcot nálad!
- Te nem választasz harcot. Teeeee.....te rejtőzködsz!
A két lény szócsatája egyre hevesebb és hangosabb lett, miközben mindketten riasztó mód egyre közelebb tekeregtek a földön fekvő alakhoz. Bármelyik esik véletlen rá, biztosan csontját töri.....
Aztán oroszlánbömbölés vágta ketté a szócsatát. Mindketten a hang felé perdültek, és elkerekedett szemekkel bámulták a hatalmas oroszlánt.
És teljesen egyszerre indultak el felé.
Az eriszi tilalom védte a régi rend szerint birodalmi, tehát kötelékekbe tartozó lényeket.
Unikornisok. Pegazusok. Pegunik. Mindenféle rokon lényt egyaránt.
De azt nem vésték eléggé a fiatalok fejébe, hogy egészen más fajú lények is tartozhatnak kötelékbe, és nem szabad rájuk vadászni.
Például oroszlánok. |
Losse-nak mostanában különösen "izgalmas" feladata volt: kísérgetnie kellett a társait, hogy azok minél hamarabb el tudjanak jutni a célállomásukhoz, akárhova is vezessen az út. Kezdetben még lelkesült, mert azt hitte, felfedezni mennek, megérteni a mostanában történő sok furcsaságot. Ám hamar kiderült, hogy a kevésbé harca kész társait kell biztonságosan eltranszportálnia A-ból B-e. Mivel a szél volt az eleme, és mivel a harc sem állt tőle távol, tökéletes volt a feladatra (legnagyobb sajnálatára, mert így az őt foglalkoztató dolgokkal nem törődhetett).
A mostani út egy kicsit más volt. Most kerestek valakit, jobban mondva: valakiket. Ezért most a csapatnak sokkal változatosabb volt az összetétele.
Az irányítójuk Távolbalátó volt, aki mindig tudta, merre kell menniük, ám a harchoz nem értett, így őrá különösképpen kellett Losse-nak ügyelnie.
Távolbalátó jobb- és balkeze Ithildina és Revans voltak, akik képességeiknek köszönhetően gyorsan meg tudtak együtt minden helyzetet fejteni, akármennyire is abszurdnak, vagy lehetetlennek is tűnt.
Velük volt még Notorius Noble (Oron), az oroszlán, akinek a jelenlététől Losse-nak a hátán az összes szőrszála égnek állt. Félelmetes volt Oron már a méretéből kifolyólag is, amit csak tetőzött elsöprő kisugárzása. Azért viszont hálás volt, hogy a három kanca védelme nem egyedül rá hárult.
És a csapat utolsó, nem tervezett tagja Tinwe volt, akire útközben találtak rá, nem kis kalamajka közepette. Losse nem örült, hogy plusz egy (nem túl hasznos) taggal bővült a csoport, véleménye szerint Tinwe nélkül is túl sokan voltak ahhoz, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel haladhassanak.
- Losse, tegyél le minket - zökkentette ki Távolbalátó hangja Losse-t. A pegazus elkezdte lassítani a szelet, amin vitorláztak és lassan leeresztette magukat a mocsárba.
Ithildina összehúzta magát, ahogy talajt fogott. Azonnal érezte a helyből áradó rengeteg érzelmet.
- Nem túl szerencsés helyen álltunk meg - jegyezte meg csendesen.
- Vannak előttünk - magyarázta a helyzetet röviden Távolbalátó.
Losse megrázta magát, mély levegőt vett és elindult a csapat élére, hogy ő nézzen elsőként szembe mindazzal, amit találtak.
Oron azonban egyik hatalmas mancsával megállította. Rövid szimatolást követően Losse-t könnyedén maga mögé tolta, amin Losse kifejezetten nagyot nézett.
- Most én megyek előre - döntött a méretes oroszlán és megindult a három alak felé.
Oront a két lóféle követte, mögöttük a két unikornis haladt, végül pedig Losse zárta a sort.
Ahogy látótávolságon belülre kerültek, Oron nem túl barátságos morgásba kezdett, megfűszerezve némi oroszlánbőgéssel. |
Nagyjából a világ királyaivá váltak a fivérével az eltelt évek alatt.
Okosan távol tartották magukat minden olyan mágikus tájtól, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk, irtottak mindent, ami ellenségesnek tűnt, és nem törődtek vele, hogy van vagy nincs holnap.
Az élet így egészen élvezetes volt.
Tették, amihez épp kedvük volt.
És továbbra is gyűlölték a tényt, hogy Draugherit egy tünékeny álom csak számukra. Amióta a Birodalomba léptek, és végignézték a rombadőlését, az apokalipszis hullámaiban lubickolva egészen jól érezték magukat....csak.....
Csak pontosan azóta nem sikerült találkozniuk az apjukkal sem.
Sem Ahsronnar, sem Danduin nem tudták az okát.
'Vadásszunk valami vacsorát....' mormogta gondolatban Danduinnak, aki valamerre az utolsó ritkás erdősávnál maradt le, a jó Ég tudja miért. Ashronnart tulajdonképp gyakran nem érdekelte Danduin mit is keres-kutat, vizsgálgat, különböző kóborlásaik során. Mániákusan.
'Rendben. Ha még egy hétig nem találunk erre semmit és senkit, visszamegyünk Charun-Chan-Thalaisba!' üzente vissza szórakozottan a testvére.
Ashronnar nem engedte meg, hogy a másik lény megérezze izgalmát. Egészen felvillanyozta ez a javaslat. Végre!
A Ködön túl sokkal több esélyük lesz más lényekkel, főképp erisziekkel találkozni. És gyerekjáték kiszedni belőlük, hogy látták-e Draugheritet!
Nem tudta Danduin miért vált egyre.....közönyösebbé, amikor a keresésükről volt szó. Egyre kevésbé törte magát, egyre kevésbé igyekezett.
Kettőjüket Draugheriten kívül nem sok kötötte össze, legföljebb a szükségszerűség: ugyanaz a lény talált rájuk (volt felelős a létezésükért), ugyanaz a lény segített nekik ide menekülni, és Danduin meg ő meglehetősen hasonlóak voltak.
Abban mindenképp, hogy Birodalomszerte nem nagyon akadt olyan félvér, mint ők. Meg a Birodalmon kívül se....
Ashronnar nem nagyon akart arra gondolni, hogy véd- és dacszövetségük talán felbomlóban van.
Egy lendületesebb szárnycsapással a mocsár fölé suhant, csupán szórakozottan pillantva le a mostmár eléggé vigasztalan tájra. Eredetileg ennél azért szebb volt....Most döglöttnek tűnt, mint olyan sok más vidék.
Ashronnar ugyan nem bánkódott miatta, de.....a rondaság az rondaság.
Aztán a furcsa lény kirajzolódott a koszos sárszavannán messze előtte és alatta, és Ashronnar a levegőt kanalazgatva lefékezett. Danduinnak küldött ugyan egy homályos képet, afféle hányaveti figyelmeztetésképp és értesítésül, némi tanácstalanságot kapva válaszul, de igazából nem akarta mindenáron odavonzani a testvérét.
Lassan vitorlázott közelebb, a szemét meresztgetve az...akármire lent. Abban már biztos volt, hogy az alak odalenn valami nagytestű lény lehet. Egy meglehetősen furcsa külsejű nagy valami.
Danduin ezzel egyidőben érkező, egyre növekvőbb idegességű riasztásai ellenére (vagy épp miattuk, csak hogy bosszantsa az összeszedettebb fiatalt), Ashronnar eltökélte, hogy kideríti mit lát lenn.
És ha ehető, akkor ma Danduinostul fog alaposan belakomázni.
Közeledés közben egyre értetlenebbül nézte a mozdulatlan alakot. Nagyjából lófélének tűnt, de valahogy....nehezen volt értelmezhető a külseje. Ashronnarnak jó volt a szeme. Nem értette mit lát. Danduin figyelmeztetései is kezdtek ötleteket ültetni a fejébe.....Lehet, hogy egy mágia? Vagy valamiféle....szellemi kivetülés? És ha nem is egy lényé, hanem a számtalan mágus valamelyikéé, akik igyekeztek kiskirályságokat létrehozni a Birodalomban?
Mi van, ha ez egy csapda?
Ashronnar épp eléggé felidegesítette magát mire a furcsaság fölé ért, hogy elveszítse a hidegvérét és -Danduin sikolya ellenére- elveszítse a fejét is.
A pokolba is, ő nem fog rettegni egy sárgöröngy-halomtól!!!
Semmibe vette Danduin kérését, hogy várjon, és teljes erőből támadott.
Zuhanórepülésből éppcsak fékezve felrúgta a.....mágiát....Ami nem mágia volt.
Hanem egy nagyon rossz állapotban lévő pegazus.
'MIT műveltél?!?!?!?' dübörgött a fejébe Danduin üvöltése, aki érezte Ashronnar megrökönyödését, de nem látta a történteket. A szélviharként közeledő kisebb sárkánylény egyszerre tűnt dühösnek és rémültnek.
Ashronnar visszafordult az elterült alakhoz, és engedte a testvérének, hogy lássa, amit ő.
'Felrúgtam egy.....beteg csavargót' ismerte el, némi pokoli humorral palástolva a zavarát.
'Mégis miért?!!?!?!' dühöngött Danduin.
'El akartam intézni.....Egyébként is, lehetett volna préda..:'
'OSsssstoba!!!'
Ashronnar válaszra sem méltatta.
Az idegen fölé hajolt.
- Ki vagy te? Élsz még? - kérdezte mormogva, szimatolva, értetlenül vizslatva a pegazust.
Aztán valami retenetes futott át az agyán, és tolatni kezdett.
'Danduin....Ez az alak a Szívmély Mocsaránál ácsorgott! Teljesen, totálisan teljesen mozdulatlanul!' üzente gyorsan, mostmár viszonyolgva és iszonyodva nézve a beteges formájú lényt.
'Úgy gondolod, hogy....' kezdte Danduin félelemmel.
Ashronnar gyorsan félbeszakította:
'Hogy ez egy veszett? Igen, úgy gondolom!!!' |
………...............................................................................................................................................
Despota lélekben a poklok poklán ment keresztül. Semmit nem érzett a fizikai fájdalomból, amit a lávaszerű anyag okozott a testén. És nem azért, mert a mágikus tűz egyébként is fűtötte, hanem mert legbelül a lelke háborgott, szinte fékezhetetlenül. Annyi mindenen ment keresztül, annyi csatát vívott meg mindenféle lény ellen. De a legnagyobbat a mindennapokkal vívta, Brünhildéjével vállvetve, hogy méltó szüleik lehessenek a két fékezhetetlen csínytevőnek. Még annyi mindent kell megtanítaniuk nekik, hogy sose kerülhessenek bajba, és ha mégis, akkor mindig meg tudják magukat védeni.
Despota volt az, aki mindig kereste a kihívásokkal teli harcokat. És sosem hátrált meg sehol, akkor sem, ha a helyzet reménytelennek ígérkezett. Csak sejtette, hogy ezért van most pont itt, akárhol is legyen az az itt. Nem ad fel harcot. Sosem hátrál meg. Ám elég csak egyszer veszítenie, és akkor mindent elveszít. Túl nagy volt a tét.
~Ha van mit veszítened, akkor van értelme az életnek~ - csengett a fülében a jól ismert hang.
Ha becsukta a szemét, a családját látta, ahogy értetlenül várják, mindhiába. Ha kinyitotta a szemeit, azt látta, aki miatt családja lehet. Hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe? Mégis hogyan választhatna? Egyáltalán választania kell?
Sosem érzett korábban ilyet. Az irányítás nem az ő kezében volt. Valójában fogalma sem volt, kiében van. Csak azt érezte, hogy borzasztóan rosszul áll a szénájuk és ő ezért elviselhetetlenül nagy árat fog fizetni. Vállalja azt, hogy viseli a következményeket? Akarja vállalni? Nem, nem akarja, mert az egyenlő a halállal, ezt már rég felismerte, ahogy a többiek is körülötte. Így viszont mindent elveszít. Csak fel kellene adnia… most az egyszer… akkor legalább a családjával lehetne. Ha annyira rosszra fordulnak a dolgok, még mindig elmenekülhetnek másik birodalomba. Együtt.
Együtt tudna élni ezzel a tudattal? Hogy cserben hagyta őt? Két rossz közül a kevésbé rosszat választani jó megoldás? És egyáltalán nem választani? Eldobni mindent, vagy menteni a menthetőt? Nem. Ha az aktuális helyzetből meg is menekülne, a saját lelkiismeretétől sosem tudna megszabadulni. Akkor pedig menekülhet egy életen keresztül, mindhiába.
Még egyszer, utoljára hosszan pislogott és felidézte lelki szemei előtt, ahogy Brünhildével, Krinhildével és Heroinával szárnyaikat egymás hátán átvetve körben állnak. Lelke apró szilánkokra tört, ahogy korrigálta a képet: a jövőben ő már nem fog közöttük állni.
Bár a helyzetet nem ő teremtette, viszont a döntést ő hozta meg: marad.
A továbbiakban rezzenéstelen arccal meredt maga elé, kiürített elmével, vállalva a mozdulatlanságot és mindent, ami még ezután fog csak jönni és amit legvadabb álmaiban sem tudott volna elképzelni.
………............................................................................................................................................... |
__________________________________________________ |
*Madár után lódult.* |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem volt könnyű idejutni, de meglepő módon nagyon nehéz sem! Madár magabiztosan egy kicsi, de rendkívül tisztavizű pocsolyaféleséghez vezette a másik lényt. Az mély volt, nem is lehetett látni a fenekét, csak kék mélységet. A közelben sok hasonló tavacska volt. De nekik ehhez kellett jönni.