|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.01. 22:42 - |
 *Pallas néhány órai repülés után megérkezett társával a pusztaság sziklás részére. Ez volt a legközelebb a tengerparthoz.
zeironra néezz.*
- Na, megérkeztünk. Ez a pusztaság sziklás része, de ezt Te is látod.
*Gyönyörködve végignézett a tájon.* |
[286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
Fekete lábak dobbantak a poros talajra. Halottnak látszott a táj. A levegő hideg volt, és üresség semmilyen-ízét hordozta.
Az árnyalak, akinek nem volt neve, megrázta a fejét és sziszegett egy sort. Nem a legszebb vidék....
'Tudom, kicsit kihalt. De jó hely ez a visszatérésre' vigasztalta gunyoros mosollyal a mellette derengő semmiből előlépő nőalak.
Az árnylény még egyszer körülnézett. Számára nevetségesen lélekölő volt a pusztaság.
'Mi is történt itt?' kérdezte, ezúttal lehetőleg valódi választ várva.
A fehérhajú humanoid sóhajtott, és a látóhatárra függesztette sötét szemeit.
'Történetek kezdődtek el....Zajlottak le....Majd minden véget ért'
A fekete teremtmény engedte, hogy csöndje fejezze ki: ez nem felelet.
'A helyzet az, hogy úgy gondolom....elvesztettük a Birodalmat....A nevelők nélkül egy ilyen hely szíve nem elég erős, hogy életben tartsa. Ami az enyém, azért sokmindent tehetek, de.....nem tudtam egyedül életben tartani az egészet. Nagyon sokan elmentek az itteniek közül. Főleg azok, akiknek az ereje kellene...kellett volna....a túléléshez. Akik jöttek.....nem voltak épp barátságos lények....Elmenekültünk...A Birodalom magára maradt...A következményeit még ezen az eredetileg sem élettől pezsgő helyen láthatod.'
A lény, akinek még nem volt neve, beleszimatolt a levegőbe.
'Miért hoztál ide?' kérdezte végül.
Eris metsző pillantása egy pillanatig volt csak fenyegető, aztán mindkettőjük tekintete humorba fulladt.
'Te követtél engem! De való igaz, hogy....akartam, hogy lásd.'
'Az elmúlást?' kaffogott fanyalogva.
'Nem. Az újrakezdést' mondta apró mosollyal a boszorkány.
'Nem épp ez volt a tervem az elkövetkezendő időkre!' hörrent a lény döbbenettel.
'Nem teszek semmit, amivel arra kényszerítenélek, hogy az ígéreted határainak túlfeszítését kelljen megfontolnod! Nem is töltünk majd itt sok időt. De akartam, hogy most lásd. És szeretném, ha megértenéd....majd...egy nap.....hogy mi is ez a hely a számomra'
A kívánság megszületett. A kívánság mögötte pedig már mozgásba lendítette az eseményeket.
Szél támadt a pusztaságon.
Szél, ami messzire utazott a Birodalom megtört, meggyötört, kopár, megváltozott vidékei felett.
Szél, ami egy ígéretet hozott. |
Jegesen hideg szél táncoltatta a port a pusztaság teljes területén. A hideg szürkület szomorkás és kegyetlen estének adta át a helyét, tomboló vihar ígéretét susogva.
Izabó maga is sziklának látszott ahogy rezzenéstelenül állva egy szirten a messzeségbe révedt. Fekete sörényébe újra és újra belekapott a szél, ez tűnt az egyetlen jelnek, hogy mégsem csupán a hideg és a kövek halmai várják most itt a fekete felhőket, amik a szürke égen közeledtek feléjük.
Egyre feketébb lett a táj, ahogy nyugaton eltűnőben volt a fénynek még az emléke is. Nem is aranyló volt a naplemente pár utolsó sugara. Inkább valamiféle világosabb szürkeség utolsó érintése, vigasztaló búcsúintés vagy......a sötétben hátramaradók miatt elborzadó kiáltás.
A fény bizonytalan rebegése eltűnt a szemhatáron, sötét szürkeség töltötte el a világot, és Izabót is elnyelte, hisz épp olyan színű volt, mint most az ég vagy a szikák körülöttük.
De a kanca még mindig nem mozdult, hiába lett egyre nekikeseredettebb a szél és lélekfacsaróbb, fürkészésre érdemtelenebb a látvány.
Nem volt itt semmi, csak a szürke puszta, a szürke ég, a szürke ég és a szürke levegő.
Machos lassan sűrűsödött össze rémalakká egy másik sziklán, leküzdve a szelet, és rámeresztette szemeit a sárkányszárnyas pegazusra, néma kérdéssel, sőt, lassan követeléssel.
- Mire várunk még? - szisszent fel mikor elfogyott a türelme.
- Már semmire. Azt hiszem csak el akartam köszönni - jött a felelet természetellenesen halkan, de persze az öreg mén meghallotta.
- Akármi történik is, a pusztaság az pusztaság marad. Ugyanilyen lesz. Akár éri valami, akár nem - morogta Machos fintorogva.
- Bocsáss meg - mondta lágy mosollyal az arcán Izabó, felpillantva a magasabb ponton toporgó lénynek - Csak az emlékek.....Nem lett volna szabad ennyi időt itt töltsünk. Dehát...itt kezdődött nekem minden - pillantott ki még egyszer a messzeségbe.
- Nem hibáztatlak semmiért - jött a felelet azonnal, kifejezéstelen hangon. Noigen. Machos sosem fogja bevallani, hogy milyen mélyen képes volt megérteni a többiek érzéseit. Ő a rémlények ura volt az erisziek közt, az egyetlen lény az Alapítók közt, aki az életet és a létezést is egészen máshogy értelmezte, mint a többiek. Minek változna most?
Izabó eltöprengett a gondolaton, amit Machos néhány szava ültetett a fejébe.
"Minden így volt....így is lesz....."
Igen, talán Machos szemszögét kellene néznie. Az Élet kör, nem pedig egy semmiből előbukkanó kezdet és egy hirtelen elvágott vég. Még akkor is, ha a szereplők változnak.....a történet végtelen.
- Nem tudjuk megállítani azt, ami jön, igaz? - kérdezte alig hallhatóan, nem is nézve a társára. Ezerszer megbeszélték már. Tudta mindenki.
Mégis, ahogy többen közülük, muszáj volt hogy újra és újra hallhassa ugyanazt.
Machos pedig persze megértette. Megint.
- Nem. Nem vagyunk rá képesek. Egyikünk se. Ez most nem az az idő, amikor küzdeni kell. Most kitérünk a baj elől. Messzire száguldunk előle, hogy sose érjen el - suttogta a szél Izabó körül megnyugtatóan, ítélettől mentesen, érzelemmentes hűvösséggel.
A kanca egyetlen egyszer biccentett, fekete sörényszálai táncba kezdtek az arca körül ahogy a mozdulat belerázta a tintafekete tincseket a sötétszürke levegőbe.
Mostmár Machos homályosan izzó szemei voltak az egyetlen világos pont a mély sötétben.
Izabó sóhajtott egyet, kibontotta szárnyait, megfordult, és felrúgta magát az égbe. Ha hagyja, hogy a bánat eltöltse, akkor máris veszített. Akkor akár le is szállhatna, itt is maradhatna, vagy bevárhatná valamelyik másik vidéken azt, ami eljött a Birodalomért.
Akkor inkább szárnyatbont és suhan a világ felett. Amíg a keserűséget ki nem mossa a lelkéből a száguldás. Amíg végül nincs, ami lehúzza és eleméssze az erejét.
A fekete rémalak pedig türelmes árnyékként úszott mögötte az éji égen. |
_________________________________________ |
 Köbették....
|
 - Hát persze! - kacagta. - Remélem, bírjátok a vágtát.
A kis ivóhely felé vette az irányt. |
 Trilennek felcsillantak a szemei.
-El tudnál mindket vezetni oda?-érdeklődte izgatottan.
-Megköszönnénk, ha meg tudnád mutatni merre találjuk a szavannát! |
Felnevetett.
- Egy birodalom nem is lenne birodalom szavanna nélkül! Természetesen errefele is találni egyet. |
-Mi egy trikornisok által kialakított vidékről jöttünk.Leginkább a szavannákat járjuk!
-Ennek a Birodalomnak a szavannáját még nem láttuk!Ez az első hely amit meglátogattunk!Lehetséges, hogy itt nincsenek szavannák?Azt nagyon hiányolnánk!
|
- Én Danaya vagyok! - mosolygott - Nem vagyok olyan régi, de ismerem már a vidéket. Ti honnan jöttetek? |
Megdöbbent az idegen közvetlenségén, és azon, hogy kanca létére, még csak be sem mutatkozott.
Kicsit méregette még a lófélét, s utána biccentett válaszul.
-Igen!Újak vagyunk!-lépett teljesen bátyja mellé.
-A nevem Trilen!Ő pedig a testvérem Trion! Te régóta ide tartozol? |
- Újak vagytok itt? - kérdezte tőlük hirtelen egy kis végigmérés után. Nem zavarta, hogy ilyen közvetlen, még az sem fordult meg a fejében, hogy tolakodó lenne. |
Trion az idegen hangra határozottan megállt, majd végigmérte az idegen lényt.
Nem tűnt veszélyesnek, de jobb volt vigyázni.
-Üdvözletem!
Trilen is megállt, de nem oly határozottan, mint testvére.Ő sem látta veszélyesnek a lényt, így kicsit megnyugodott, de inkább Trion mögött kissé.Ő csak biccentett a lénynek. |
Danaya vágott át a pusztán, magabiztosan hagyva maga mögött a kilómétereket. Immáron teljesen ismerte a Birodalmat, otthon érezte magát midenütt.
Élvezte, ahogy a portól súlyos, dús sörényét átszövi a levegő. Nem volt szél, csak saját gyorsasága lobogtatta sörényét és farkát, ami büszkévé tette, s mégjobban ráhúzott. Szerette a pusztát, mert a maga kietlenségével, zordságával keveseket vonz, s ez egyedivé tette.
Lassan sziklák emelkedtek előtte. Kelletlenül lassított, ugyanis bármennyire volt vándor és kalandor, a sziklákon a lény nem vághatott át gondtalanul, legfejjebb gondatlanul.
Már épp ki akarta kerülni a sziklákat, amikor két lényt látott meg. Nem volt régen társasága, hát oda baktatott hozzájuk a köveken át.
- Üdvözletem! - kiálltott a két szerzetnek, majd elcsodálkozott: trikornisok voltak. |
Könnyedén kerülgetve a nagyobb sziklálat és könnyedén átlépve a kisebb köveket haladt határozott lépésekkel Trion, az izmos trikornis csődör.
Füleit hegyezte, tekintetét ide-oda kapkodta, miközben a számára teljesen idegen környéket járta.
Veszélyt nem látott, nem hallott a közelben, de sosem lehet tudni.....
Mögötte egy hozzá hasonló kanca lépdelt.Csak épp kissé alacsonyabb volt nála és az ismosság helyét a kecsesség váltotta fel.
Kicsit ügyetlenebbül lépkedett a sziklás vidéken és inkább ijedten kapkodta tekintetét, mintsem, hogy azon törné a fejét hol vannak.
Így kettesben járták a pusztaságot, de egyikük sem ismerte, épphogy a nevét tudták............Simbelmyne............. |
 Követte a mént.
|
*Lendületesen megindult a rét felé.* |
Felcsillantak a szemei, és apró, feszes mosollyal biccentett. |
*Kicsit kihúzta magát, majd Azíra mellé lépett és orrával a megfelelő irány felé bökött.*
- Indulhatunk? |
Biccentett.
- Rendben.........Megbízom a szavadban....... - mondta halkan. |
[286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Pallas néhány órai repülés után megérkezett társával a pusztaság sziklás részére. Ez volt a legközelebb a tengerparthoz.
- Hát persze! - kacagta. - Remélem, bírjátok a vágtát.
Követte a mént.