|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 12:12 - |
Draugherit elérte a tengerpartot és kedve támadt egy kis pancsolásra. Leszállt, bevágtatott a vízbe, tombolt egy sort, úszott egy sort és hempergett egy sort a parti fövenyen. Mikor biztos volt benne, hogy tökéletesen tiszta lett, egy kis legelészés mellett döntött a közeli erdőben. |
[953-934] [933-914] [913-894] [893-874] [873-854] [853-834] [833-814] [813-794] [793-774] [773-754] [753-734] [733-714] [713-694] [693-674] [673-654] [653-634] [633-614] [613-594] [593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
___________________________________________________ |
Miközben Wílya céltudatosan haladt előre, egyik pillanatról a másikra egy lökés-hullám felborította és kis híjján neki nyomta egy fának. Úgy belegabalyodott saját szárnyaiba, hogy képtelen volt kiszabadítani magát, így mágiájával elemelte magát a földtől. Most, hogy már nem tehénkedett saját szárnyain, könnyedén ki tudott szabadulni.
Közben füleivel hatalmas szárnyak suhogását hallotta. Pontosan tudta, hogy a sárkány leszáll a fák közé, majd szinte ugyanabban a pillanatban már fel is száll és tovatűnik az égbolton. Egy pillanatra elmerengett, majd visszazökkent a valóságba és sebesen folytatta útját.
Majdnem orra bukott a sok törmelékben és romban, ami a patái elé került. De sokkal nagyobb volt a döbbenete, amikor a morbid látvány a szemei elé tárult. Elméje kétségbeesetten sikoltott, de mozdulni egyszerűen nem bírt! A látvány teljesen letaglózta: Kataklizma nyálkás hálóval "betekerve", a visszataszító lény a halványan derengő pegazus fölé tornyosult.
Wílya sosem élt még meg ekkora csöndet. Mint mikor egy őrült csapat össze-vissza kiabál, aztán egyszerre mind elhallgatnak. Élvezte a csöndet és mintha a csönddel együtt az idő is lelassult volna. Minden olyan komótosan, lassan, ráérősen történt.
A pók egyre közelebb került a pegazushoz, csáprágóit egyenesen csattogtatta a fénylény felett, Kataklizma folyamatosan izgett-mozgott, Wílya azonban csak állt, meredten.
Az utolsó utáni pillanatban érkezett. A csáprágók már szőrt és bőrt értek, de felszakítani már nem tudták. Logos Sötét csíkot húzva maga után robbant be a képbe és sodorta le a pókot a két lényről.
Sötét ereje a levegőben tartotta evezés nélkül is, így egyik szárnyát veszély nélkül a pók felé nyújthatta. Gyilkos pillantással ragadta meg a pókot, aki feszengett, vonaglott erős szorításában. Logos összeszorította eredetileg kinyújtott szárnyát, megemelte, majd a föld felé mutatott vele, mire a pók először a levegőbe emelkedett, majd pedig egy nagy puffanás kíséretében holtan a földhöz csapódott.
Logos alig néhány pillanat alatt ellenőrizte a pókot (hogy valóban kimúlt-e), majd lezuttyant a földre és egy szárnymozdulattal eltüntetett minden Sötétségre utaló jelet. Gyorsan végignézett mindenkit, hogy nem esett-e bárkinek komolyabb baja, de hamar megnyugodhatott, mert nem. Aprót sóhajtott, majd várakozón tekintett Kataklizmára és a pegazusra. Közelebb nem ment, mert nem tudta, a Fénylény hogyan fogad egy Sötétet. |
Talán ha mindkét szeme megmaradt volna neki, akkor észreveszi a veszélyt, és meg tud állni. De mivel azzal volt elfoglalva, hogy hátrafelé figyeljen, vajon a pegazus kanca hagyja-e őt elmenni, esélye sem volt. Hatalmas lendülettel, teljes sebességgel belerohant a hálóba, ami kirántotta alóla a lábait, fojtón rátekeredett, fájón belevájódva a vállába, amire érkezett.
'NE!' robbant ki rikoltón belőle a gondolat, és ezzel együtt a szarvából egy könyörtelen lökéshullám....És épp ez lett a menekvése! Vagy lehetett volna.....
A hálót ugyan megszaggatta, de nem tépte le róla a varázslat, így amikor a fák szilánkjaikra hasadtak körülötte, és már semmi sem tartotta, tehetetlenül lezuhant a földre. A huppanásnak hála elhalt a mágia körülötte, és bár moccani sem bírt, legalább láthatta, hogy többméteres körben minden darabkákra, szilánkokra robbant szét neki hála.....
'De Wílya nem....' sóhajtott fel kimerülten, és elkezdett gondolkozni hogyan szabaduljon a téphetetlen hálószálak csapdájából.
Aztán nyál csöppent rá felülről, és Kataklizma összerándulva arra gondolt, hogy nyomorult élete a végére ért....
Azt hitte későn érkezett. Azt hitte hiába volt a borzalmas repülés át a fél Birodalmon. Azt hitte Kataklizmának vége.
Haragvó angyalként suhant a pók felé, akik a mozdulatlan fekete lény fölött ügyködött. A fénye olyan vakítóan ragyogott, mintha egy vezércsillag szállt volna le az égből a sűrűbe. A félelme a társáért erőssé és bátorrá tette, bár fogalma sem volt mihez fog kezdeni, ha a pók nem menekül el. Sosem tudott harcolni......Nem is lesz képes.....
De a pók eszelős csápolással azonnal hátrálni kezdett, ahogy ő közeledett, utána pedig hanyat-homlok elmenekült a megmaradt sűrűn át.
Döbbenten nézett körül a felaprított valóságban, aztán az unikornis fölé hajolt. Nem látott sérülést, de Kataklizma még levegőt sem igazán vett!
- Kataklizma? Kataklizma? - kérdezte halkan, összeszorult torokkal, aztán, épp mielőtt a könnyei peregni kezdtek volna az arcán, lágyan fénylő szárnyával megcirógatta a csődör arcát.
A zöld szem felpattant, elfojtott hörgésbe csapott a nyerítése, és még érezhette az ébredő mágia szorítását.......aztán az elolvadt a semmibe.
- Te??? - suttogta a fekete lény döbbenten.
- Én - mosolyodott el, miközben elöntötte a megkönnyebbülés, az alatta fekvőt meg a fénye.
- VIGYÁZZ!!!! - üvöltötte a következő pillanatban Kataklizma, és őrülten rúgkapálni kezdett a hálóban.
Elkésett.
A pók éhes és ostoba dög volt. Hiába kapta a képébe az általa leginkább gyűlölt dolgot, csak visszajött, mert zabálni akart. És mikor a fénylény már nem is volt olyan vakító, elég ostoba volt, hogy megtámadja.....
Azzal persze senki sem számolhatott, hogy ez a fénylény képtelen harcolni. És épp miatta a Birodalom egyik legpusztítóbb teremtménye is tehetetlen és veszélytelen......
Kataklizma üvöltve, átkozódva tombolt magánkívül, miközben a fénypegazus mozdulatlanul feküdt mellette, és rezzenéstelenül nézte a fölé hajló gyilkos csáprágókat......... |
Nem kellett a szél visszahozza Kataklizma üzenetét, hiszen Wílya magától is hallotta. Hallotta, hogy az unikornis azt akarja, menjen el és hagyja őt békén. De valójában megteheti ezt? Hagyhatja-e, hogy Kataklizma elmenjen?
Miközben önmagában töprengett, lassított kicsit vágtáját, majd már csak ügetett, aztán lépett és végül megállt. Egy darabig állt és már épp meghozta döntését, hogy vissza is fordul, amikor a Szél ismét a segítségére sietett.
Így már nem fért kétség, hogy tovább megy! Lendületes ügetésbe kezdett a fák között. |
Kataklizmát elérte a szellő hangja, és szeme elkerekedett a döbbenettől. Még mindig követik? Hatalmasat horkantott, és óriási szökkenés után az ég felé fordította a fejét:
- Hagyj békén! Nem akarok veled beszélni!!! Nem érted micsoda veszélyt jelentek?! Bármikor megölhetlek! Nem tehetek ellene semmit! Nem tudom irányítani ezt!!! - rivallta torkaszakadtából az égre, minden dühét és fájdalmát beleadva a recsegő, harsogó hangba. Úgy érezte szétmegy a torka, de robogott tovább, és folyamatosan ezt rikoltotta:
- Hagyj békén! Menj vissza! Hagyj békén!
Bár észrevette voln idejében, hogy egy hatalmas pókháló felé rohan..... |
Wílya csalódottságot érzett, hogy nem kapott választ. Még egy rövid szócskát se! De nem tudott leállni, megállni és felhagyni a kereséssel. Gondolatai visszakerestek apjához.
~Mit tegyek? Tökéletesen érzem kavargó érzéseit. A szél mindent elhoz hozzám: a megfeszített izmokat, a kitágult orrlyukakat és az elkeseredettséget. Miért nem hagyja, hogy segítsünk neki? Próbáljam meg elérni az elmémmel?~
~Egyetlen lányom. Emlékezz, mit szoktam neked mindig mondani... De tartsd szem előtt Kataklizma személyiségét. Gondolt végig és csak akkor dönts, ha készen állsz.~
~Természetesen emlékszem. És így is fogok cselekedni. Azt teszem, amit a szívem diktál.~
Wílya tartotta a tempót és fülelt, mit súg neki a szél. Hamar az az ötlete támadt, hogy üzen a szél segítségével Kataklizmának.
"Nemes, vágtató unikornis! A Szél leánya küldött minket - susogta az egyik gyenge szellő Kataklizma füleibe - Tisztelettel és megértéssel kér téged, hogy lassíts kicsit vágtádon és várd be őt. Szeretne veled beszélni, természetesen csak akkor és addig, amíg te is akarod." |
Kataklizma meghallotta a bizonytalan kiáltást maga mögül. Nem hitt a fülének! Ez lehetetlen! Lassított, hogy újra hallja-e a hangot, és nemcsak meghallotta, de fel is ismerte!
Döbbent horkantással lőtt ki újra, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta! Próbálta elfojtani az érzéseit, a keserves dühét és félelmét, de így is megremegtek körülötte az ágak, ahogy átsüvített az erdőn. Még elkeseredettebben küzdött önmagával, kinyújtott nyakkal robogott a semmibe, és közben egyre jobban fájt a szíve....
Megfogadta, hogy nem fog ártani a pegazusoknak. Egyikőjüknek sem. Bármi áron, de megvédi őket magától!
Nem engedheti, hogy Wílya utolérje....! |
Látva apja tanácstalan és tehetetlen pillantását hirtelen elhatározásra jutott.
- Majd én utánamegyek - ajánlkozott és meg se várva Logos jóváhagyását már vágtatott is Kataklizma után.
Néhány percig szótlanul, egyhangúan vágtatott az erdőben a fák között, ügyesen követve az unikornis hagyta nyomokat. Amikor már úgy ítélte meg, hallótávolságon belülre kellett érnie a ménhez, elkezdte szólongatni.
Logos eközben nem menve messze a tisztástól összegyűjtött néhány gyógyfüvet és megpróbált segíteni Ithildinán. |
- Ó hogyne, persze, bármikor tudok ezen segíteni! Nincs fájdalom, ha a tested darabokra szakad! - kiáltotta keserűen, és gonoszul felkacagott. Aztán azonnal visszafojtotta lélegzetét és szavait, mert egy ölnyi vastag ág szakadt le fölötte egy öreg tölgyről, és kis híja volt, hogy nem rájuk zuhant.
Érezte, hogy elfogja az undor.
- Én csak ehhez értek - sziszegte a fogai közt kapkodva a levegőt, dacosan leszegve fejét.
Aztán megpördült, és sebesen vágtázva eltűnt a fák közt. |
A Kataklizmától távolabb eső tisztásszélen végül lábai végleg elerőtlenedtek és összecsuklottak alatta. Egy fáradt, de hálás pillantással megköszönte Logos támogatói segítségét és egy megkönnyebbűlt sóhaj kíséretében nekidőlt a legközelebbi fának.
- Kataklizma, értessz a sebekhez, horzsolásokhoz vagy nyomokhoz? - kérdezi Logos csendesen az unikornistól és közelebb lép hozzá. Látva annak rémült ábrázatát, nyugtatóan szól hozzá: - Ne aggódj, nincs és nem is lesz semmi baj. Ithildinának most szüksége van a segítségünkre. |
Kataklizma csak annyit tudott, hogy egy idegen jött a közelébe, ez pedig a kellemetlen szagnál sokkal erősebb riasztó volt neki! A szűk kis tisztás legszélére hátrált, remegő izmokkal és idegszálakkal. Érezte, hogy bármelyik pillanatban készen kell állnia, hogy elrohanjon!
Nem értette Logos minek hozta ide azt az akárkit vagy akármit, akit fél szemével nem tudott kivenni. Hát a pegazus nem fogta fel, hogy mekkora veszélyt jelenthet ez a tette? Az ő pusztító ereje bárkiben kárt tehet! Még egy mentőakció is teljes katasztrófába fulladhat...
'Miattam' gondolta összeszoruló torokkal. |
Wílya továbbra is szelíden nézett fel Kataklizmára.
- Nem tudom, mit és miért tesz az apám, de annyi biztos, hogy nem nagy taktikus. Nagy a szíve, könnyen megbocsájt szinte mindent és a szívén viseli mások sorsát. Szerintem egyszerűen azért segít neked, mert úgy ítélte meg magában, hogy nagyobb szükséged van neked az ő segítségére, mint neki anyáméra. - válaszolt csendesen az unikornisnak.
A fiatal pegazus nem tagadta Kataklizma azon kijelentését, hogy nem tudná megállni a helyét a mostanában napról-napra veszélyesebbé váló Birodalomban. Nem szégyellte, habár már nem számított a fiatal csikók közé. Lassan, de alaposan tanulta a Mágia-alapszabályait és fejlesztette érzékeit, amik most kifejezetten jól jöttek.
Furcsa, számára idegenül orrfacsaró szagot hozott a szél. Oldalra kapta a fejét, másik oldalára átfordulva felállt és egy kérdő pillantást váltott Kataklizmával. Bizonytalanul hátrált egy lépést, de utána nyomban meg is állt, mert a korábbi szaghoz keveredett egy jól ismert is. Wílya előreszegezett fülekkel meredt a fák közé.
Nem telt pár percnél többe és egy világosabb és egy sötétebb alak körvonalai kezdtek kirajzolódni a fák törzsei közt. Lassan jöttek, nehézkesen. Wílya elhúzta az orrát, ahogy a kellemetlen szag egyre erősebb lett.
Végül Logosék csak kiléptek a Holdfényre, mire Wílya egész testén borzongás futott végig. Apja mindkét szárnyával egy egykor fényes lényt támogatott, aki most azonban csupa piszok, horzsolás és seb volt. Wílyának nem kellett azon töprengenie, mi is lehet az a kellemetlen szag, amit korábban érzett...
- Mi történt? - kérdezte, miközben közelebb igyekezett a kettőshöz. |
Kataklizma egészen hattyúformán görbítette be a nyakát, hogy onnan is lássa a pegazus szemeit, ahol épp állt.
- Logos különös lény....Én nem tennék ennyit egy veszélyes idegenért....Ha stratégia csupán, botorság, hogy téged hagyott velünk jönni. Ha viszont az óvó-védő érzéseit éli ki így, inkább veled kéne törődjön! - szúrta oda flegmán - Három napig sem bírnád ki egyedül a vadonban.
Kihúzta magát, és Logos után nézett. Mindez persze akár őróla is elmondható lett volna, ahogy a vizes párkányok közt verődött a kövek közt.....Vajon Eris visszatér valaha, hogy újra törődjön vele? Kataklizma szíve összeszorult erre a gondolatra, és inkább halkan újra megszólalt:
- Miért tépte szét a családját az én kedvemért....? |
Halványan mosolyogva bólintott Kataklizma megállapítására, de a következő kérdése meglepte! Vajon honnan tudhatta, hogy nem egyedül kellett volna jönnie? Az apja ennyit elárult volna neki?
Az arca az előzőkről semmit sem árult el. Jólesőn feküdt a földön, úgy nézett fel az unikornisra.
- Szerintem anélkül, hogy kimondanám, tudod Te azt. - válaszolta kedvesen és várakozón tekintett a föléje magasodó ménre. |
Kataklizma értetlenül nézett Logos után, majd Wílyára pillantott.
- Apád elég szegényesen fogalmaz, amikor elfogja a tettvágy..... - mormolta, és hirtelen ötlettől vezérelve három lépést tett a heverésző pegazus felé.
- Logos azt mondta nem csupán rád várt a vizeknél. Kit hagyott hátra? - kérdezte furcsa hangon. |
*Logos figyelmesen hallgatta és pásztázta Kataklizma arcát, hogy rájöjjön, a szavak mögött pontosan mik is rejtőzhetnek. Amikor már épp válaszra nyitotta a száját, a köréjük küldött mágia-hálózat idegen lény érkezéséről harsogott a mén fejében.
Azon nyomban pattant vagy két métert előre és füleit hegyezve meredt egy bizonyos pontra a sötét fák törzsei közt. Wílya a hirtelen mozgásra felriadt és értetlenül pislogott még mindig fekve apjára, aki még mindig szobormereven meredt előre.
Mivel még pár percig nem történt semmi, a fiatal pegazus megkockáztatott egy folytott hangú kérdést:*
- Ki az?
*Logos egyetlen tollának megmozdításával csendre intette lányát.*
- Ismerjük. - *szólt hátra és ezzel egyidőben el is tűnt a fák között.* |
Kataklizma felemelte a fejét, és hosszan nézte Logost egyetlen szemével.
- Nem ismertem a szüleim. Vagy ha mégis, nem emlékszem rájuk. Nem sok emlékem maradt azon éjszaka előttről, mikor.....Kataklizmává lettem. Azóta pedig egyedül vagyok. Mert így a jobb....Mindenkinek. Eris úrnőm szeretett velem időzni. Ég tudja, miért. Vele megtaláltam a helyem a világban, vele teljessé lettem. Mióta ő nincs, teljesen mindegy hová megyek....nem tudom mit keressek, nem tudom mit kéne megtalálnom. Neked itt a lányod, tudod milyen a szeretet, a biztonság. Tudod, hogy ezekért érdemes élni, harcolni. Ezeket kutatod, ha nincs belőlük elég.
Elfordította a fejét, és ugyanolyan nyugodt hangon tette hozzá:
- Én nem tudom milyenek ezek. Nem ismerem őket. |
*Logos közvetlenül Kataklizma felé fordította figyelmét.*
- Akkor hát miért mész? Csak találnál egy neked való helyet... - *próbálkozott az ötleteléssel, de ő maga is érezte, hogy elég gyengére sikerült a dolog. Mi tagadás, érezte magán már a fáradtságot.*
*Despota jó ideig hallgatta az erdő neszeit, fejében Brünhilde boldog dallamával, míg elnyomta az álom.* |
Wílyát nézegette, és nemigen értette hogy lehet valaki ilyen nyugodt idegen területen. Sőt, igazából egyszerre volt döbbent és dühös miatta, bár remélte, hogy ez nem látszik rajta.
Lógatta a fejét, és kicsit távolabb állt a kettőstől. Amennyire tudott.
Nem akarta bevallani, de rosszul volt a kettősségtől: körülöttük a sötét, amit félt, mellette két lény, akikkel tudta, hogy felelőtlenség együtt lennie....
- Nemigazán - mondta ki őszintén, alig hallhatóan érzéseit - Börtön lesz az. Nekem legalábbis.
Nemsokára álomba ringatta saját magát is a dallal. Nem hitte volna soha, hogy olyan biztonságos helyet talál a világban, ahol addig énekel, míg kiröppen a testéből az Álmok Birodalmába. |
*Először csak füle fordult Kataklizma felé, de hamar meg is torpant és visszafordult. Sebtében körülnézett, majd bólintott.*
- Rendben van. Legyen.
*Wílya nem sokkal késöbb leheveredett egy fa biztonságot nyújtó törzse alá. Először fekve csemegézte a dús füvet, majd lassanként elszundított.
Logos félúton Kataklizma és Wílya között álldogált, pihentetett bal hátsó lábbal.*
- Várod már, hogy a Szigeten lehess? - *kérdezte csendesen az unikornist, miközben kiterjesztett tudattal alaposan körültapogatózott.*
*Despotának nem akaródzott otthagyni kis-nagy családját, így pillanatok alatt eldöntötte, hogy nem megy már sehova.* |
[953-934] [933-914] [913-894] [893-874] [873-854] [853-834] [833-814] [813-794] [793-774] [773-754] [753-734] [733-714] [713-694] [693-674] [673-654] [653-634] [633-614] [613-594] [593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
