|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.10. 22:44 - |
 Lionelf felvette egyik kedvenc alakját és hatalmas méretű cápaként úszkált a mezőkön. Aztán hirtelen medúza lett, majd tengericsikó.
Aztán hirtelen hal, majd delfin.
Végül egyszarvú lett.
'Hehehe. Szeretem a képességem. Remek torna, remek próba, remek szórakozás. Remek, remek, remek!'
Könnyedén ide-oda suhant a víz alatt, mint valami kísértet. Mint valami történelmi faliszőnyegről leépett, sovány kísértet....
Könnyedén játszadozott a vízzel, a kevés fénnyel, a többi élőlénnyel.
És jól érezte magát.
Nem akart Leolanra gondolni, akit oly kétségbeesetten vitt a remélt gyógyulásba. Tudta jól, hogy Draugherit meggyógyította, de azt is tudta, hogy a gyönyörű kanca hosszú ideig kell majd bújkáljon és gyógyuljon.
'Sokba került az a csata. Megérte....De sokba került...' merengett.
Sosem vallotta be senkinek, hogy szereti Leolant. Magának igen, mert a bölcselő nem hazudhat magának. Bárki másnak igen, de magának nem.
És sosem mondta el a kancának sem. Sosem mutatta ki, kiválóan hazudott a szemébe, ha tehette elkerülte....De az érzelmei akkor sem változtak.....És amikor ott látta félholtan...Tudta jól, hogyha a kanca halott lett volna, ő örömmel lépett volna utána.... De élt. És így Lionelf is....
'Az a lényeg, hogy egy szép napon elfeledhetem.... És hogy Ő boldog.....' úszkált tovább. |
[127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Rauros és Morannon, Osirinnel a nyomukban, visszúszott a társasághoz.
-Gyarapodunk!-mosolygott rájuk.-Ő itt Osirine-mutatott a kancára-ő pedig Morannon, régi jó barátom.-mutatta be az 'újakat'.
 -Üdv mindannyiótoknak!-biccentett barátságosan feléjük.
|
 Amikor megemlítették a nevét megbiccentette a fejét.
-Ücv!-mondta. |
Körülnézett.
Itt kezdte útját...és most visszaérkeztek. Nagy élvezettel úszkált a mezők között, mikor egyszercsak beleütközött valakibe.
-Bocsánat, nem volt szándékos...-szabadkozott, és csak ezután nézett fel, hogy kibe is ütközött bele.
-Morannon!-lepődött meg.-Nem gondoltam volna, hogy összefutunk.
Elmosolyodott.
-Szervusz!-köszönt neki. Majd Osirinre mutatott.
-Ő itt Osirine. Mellesleg én Morannon vagyok.-mutatkozott be a sellőlónak, aztán kíváncsian nézett Rauros háta mögé.
-Bemutatsz nekik?-kérdzte Raurost, mire az mosolyogva bólintott.
-Gyere te is, Osirine!-nézett hátra. |
- Az utolsó megállópont....-mondta vidáman érkezve ide-távol a másik csapattól.-legalábbis a mi részünkről. |
| -Hello!Osirine vagyok.-mondta barátságosan.Ő is örült a társaságnak. |
Vándorolt. Céltalanul, helyszínt helyszín után járva, de mindenhol csak növényeket és ürességet talált.
Ígyhát igen nagy meglepetésben volt része, mikor meglátott egy másik sellőlovat. Bár eredetileg tartózkodott az idegenektől, most, nagy örömében feledte minden félelmét, és nyugodtan odaúszott hozzá.
-Üdv, idegen!-köszönt mély, barátságos hangján. |
| Osirine cikázott a vízben élvezte az életet. |
| Rauros, mivel immár felnőtt lett és elég idős ahhoz, hogy szülei útjára engedjék, a mezőn között úszkált. Nagyon élvezte, de egy (igen rövid) idő után rá is unt. Úgy érezte, valami hiányzik. De mi?-kérdezte magától, a választ azonban nem találta meg... |
Lionelf ide-oda úszott, majd ki-ki vetődött a vízből. Már jól is lakott, így nem volt mit csináljon a mezőn.
Végül ráunt.
Elfordult a a kék messzeség felé, majd végül nekiindult. |
 *Ármány elfogadta, hogy le lett rázva.
Könnyedén csapott néhányat szárnyával és eltűnt a felhők között.* |
Ő pedig önfeledten lebukott a mélybe, hisz látta, hogy a megfigyelője (sértődős megfigyelője), végül elhagyta.
Könnyedén visszacikázott a legelső játszóterére. |
*Ármány kissé haragudott.
Végül úgy döntött, nem követi a griffet. ~Ha ennyire le akar rázni...~
Azzal folytatta az emelkedést egészen az első felhőkig.* |
Elérte az első felhőket.
És eljött az újabb trükközés ideje.
Egy gyönyörű szaltóval lefordult a mély felé és lezuhant, mint egy kő.
Az utolsó pillanatban szétvágta szárnyait és zúgva száguldott a víz felett, majd hirtelen bevágott alá.
Már delfinként! Könnyedén száguldott tovább. |
| *Ármány nem zavartatta magát. Követte a griffet, de egyáltalán nem tudott semennyit sem hozni a másikon.* |
Észrevette a másik alakváltását, de nem csodálkozott.
'Legalább ismerem az igazi alakját.'
Könyedén emelkedni kezdett. |
*Ármány csalódottan nézett a "cápa" után.
Aztén eszébe ötlött valami...
Hihetetlen sebességgel elkezdett úszni a felszín felé. Követte a másik lény példáját. Kirobbant a vízből, átalakult pegazussá, kitárta szárnyait és megpróbált a másik közelébe férkőzni.* |
Lionelf trükkje bejött: a bohóchal elmenekült.
'Ennyit erről' mondta magában.
A felszín felé vette az irányt, de a torpedó-sebességen egy fikarnyit sem fogott vissza. Végül kirobbant a vízből, de amint kiért, már kedvenc alakjában pompázott: ragyogó fehér griff volt.
Szétvágta a szárnyait és hagyta, hogy a meleg levegő magával ragadja. |
*Ármánynak nem maradt ideje válaszolni.
Gyorsan sarkonfordult, és a tengerfenék felé vette az irányt. Kiszemelt magának egy olyan helyet, ahova csak Ő fér be, a másik lény meg nem. Hacsaaaaaak... Át nem alakul kisebb alakba...* |
'A bohóchal követ'
Átalakult cápává és félelmetes sebességre kapcsolt.
'Fogócskázhatunk, ha azt akarod...' |
| *Ármány könnyedén elinult a másik lény után, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.* |
[127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Lionelf felvette egyik kedvenc alakját és hatalmas méretű cápaként úszkált a mezőkön. Aztán hirtelen medúza lett, majd tengericsikó. 
Amikor megemlítették a nevét megbiccentette a fejét.
Az utolsó megállópont....-mondta vidáman érkezve ide-távol a másik csapattól.-legalábbis a mi részünkről.
*Ármány elfogadta, hogy le lett rázva.